182

November 19. Csütörtök

Ma egész nap csesztetett az a gondolat, hogy tegnap engedékeny voltam Herolddal. Azt kellett volna mondanom, hogy nem megyek ki többet. De ez a lihegve egyezkedés, összeakaszkodva, ez megalázó volt.

Ezért éjszaka F1-en kavartam, mint a gép, hogy ne kelljen kimennem reptéri őrszolgálatba.
Nem egyszerű ez, ha az ember reptéri őrszolgálatba lett beosztva. Ha amiatt viszik fel valamelyik repterünkre, hogy ott a betonon állva vigyázzon rá.
Nehéz ezt kivitelezni.

Kübli már ittasan feküdt, aludt, én meg a helyettesnek, egy nálam idősebb Sasnak mondtam, mutassa a beosztást. – Nem jó, nem jó. – mondtam – Ekkor nem megyek ki. Tegnap lettem Öreg, nem megyek ma ki, csak ha majd akarok.
Nagy a csönd. De megtöröm.

– Itt leszek benn addig.
Rámutattam a fegyverszobára és tényleg úgy gondoltam, ahogy mondtam.
Fel sem merült, hogy ez így nem fog menni.
Mér' ne menne? Öreg vagyok, nem?

Épp bevackolódni készültem, feküdtem épp a mikádómra, mikor egy korosztályombeli srác, a Matyi, akinek annak idején egy balesetben benyomta a szemét a géppisztoly csöve, mellém térdelt.
Elmondta, hogy most őt is megszopatom, holott ő is most lett Öreg.

Azt, hogy akkor ő se menjen ki, már akkor éreztem, hogy tényleg nem jó ötlet, amikor javasoltam neki.
Mondta is, hogy ehhez lenne kedve, de nem nagyon lehet megcsinálni, ő még sajnos katona. És szerinte még én is az vagyok, csak ő nem tudja annyira elfelejteni, mint én.

Sajnáltam szegényt nagyon, így aztán megállapodtunk mi is, meg a ügyeletes helyettes Sassal is, hogy Matyi állítja össze a váltást úgy, hogy mindketten csak annyit legyünk kinn, amennyit szükséges. Így tulajdonképpen egy korosztályommal kötött konszenzus alapján voltam ma kinn kampózni.

Ez így bevállalható.