95

 1988. február 14. vasárnap

Ma napközben megint ónos eső esett, aztán fagyni kezdett és estére olyan réteg jég keletkezett mindenen, hogy a reptéri forgalmat leállították, az ide érkező gépeket Prágába vagy Bécsbe irányították, függően attól, hogy nyugati, vagy szocialista országból jött-e.

Éjszakára kerültem Ferihegy 2-re.
A váltást szállító IFA is imbolyogva kóricált az úton, pontosan tudtuk a platón ülve, hogy a sofőr vért izzad, hogy valamennyire rajta tartsa az utat fedő tükörjégen.
Nagy sóhaj szakadt fel a társaimban, mikor megálltunk a Kutügy bejárata előtt, nagyon régen vártuk ennyire a megérkezést. Tán még áramszünet is lehetett, vagy csak lejjebb tekerték a világítást, nehogy valamelyik értetlen pilóta megpróbáljon mégis leszállni, mindenesetre jótékony sötét ült felettünk. Már ahogy a platóról leugráltunk megcsapott minket valami dermedt nyugalom és csend, és rögtön tudtuk, ma isteni éjszakánk lesz, a tisztek is tuti szarnak arra, hogy mi van egy nem üzemelő reptéren, lökni nem fognak, be se mernek ilyenkor ülni semmilyen autóba, semmilyen sofőr mellé.
Biztos, hogy mi valami kocsiban, vagy repülőn ülve vészeljük majd át a szolgálatot. Minden adott ehhez, Bense a kutatóügyeletes tiszt, ő nem az az ugrándozós fajta, berúg azt' alszik.
Korosztályom Dedi a helyettese, ő is aludni fog benn, van négy kopasz és mi hárman öregek, Molnár Csabi, Nagy Feró, meg én.
Dedinek szólni se kellett, együtt tett ki minket, egymás melletti helyekre.

Már kifelé menet nyilvánvaló volt, hogy egy percre nem válunk szét. Akármennyire hideg van, sokkal jobban kibírható, ha az ember beszélget.
Igazából nem értem miért, mert ugyanannyira érezzük a hideget, és sokszor órákat egy helyben állunk, de mégis jobb.

Most jókat csúszkáltunk a lejegesedett járdákon, aszfalton. Azzal szórakoztunk, hogy a járda széle felé csúsztunk és nagyot ugrattunk a járdaszegélyről az úttestre, lehetőleg úgy, hogy ne essünk seggre a leérkezéskor. Ez amúgy melegen is tartott, de aztán eluntuk.

Járőrözni kezdtünk egymás mellett bandukolva és beszélgettünk. A sokadik kör után állapítottuk meg, hogy még három órát leszünk kinn, de már most geci hideg van, mardos minket, miközben egyensúlyozunk a jegyes betonon. Épp a parkoló vízszállító tartálykocsik mellett mentünk volna el, mikor Csaba szólalt.

– Az nem csúszik.

Megálltunk, néztük a kocsikat.
Nem csúsznak.
Sőt, fixen állnak, és ülni lehet bennük. Nem kell egyensúlyozni a jégen, meg nem mardos a fagy szele, ráadásul a fülke hamar bemelegszik.
Főleg, ha beindítjuk a motort!
Azt hiszem, mire ezt végiggondoltuk, már benn ültünk mindhárman az egyik ZIL-ben.
Kicsit türtőztettük magunkat csak, aztán indítottuk is be.
Őrült dohogása van egy ilyen böhöm nagy motornak. A gázadás olyan erőket szabadít fel, ami felett igazi büszkeség rendelkezni.
Az az állatias, nyers erő.
Amikor hidegen, alapjáraton prüszkölődött, azt olyan feszültséggel tette, mint ahogy egy bika, akit csak a fájdalmas orrkarika akadályoz, hogy felkoncolja az első embert, aki a közelébe kerül. Aztán bemelegedve gázadásra felhörög, felbőg, rázza az egész kasznit, ahogy a düh az említett bikát, a porondra vezető folyosó végén, az indulás előtti pillanatokban.
Döbbenetes erő ez.
És hogy ez egy tehetségesebb embertársam ötlete, szorgalmasabb embertársaim keze nyomán, egy épített eszközben, egy ember alkotta gépben nyilvánul meg, az lenyűgöző.
Elemi erőket – eddig csak a természetben létrejövő –, energiákat fogtunk munkára.

Szinte semmihez nem hasonlítható az érzés, hogy ezt akár én is tudom uralni.

Felváltva nyomogattuk benn a gázpedált. Ez az erő mindannyiunkat ugyanúgy megérintett és biztos voltam benne, hogy mindannyian ugyanazt mondanánk, bár szóban ez úgy hangzott, hogy "hogy röfög a szovjet csoda", meg hogy "tuti, hogy nincs ezzel olyan, hogy nem lehet működésre bírni". "Amíg látványosan ki nem leheli a lelkét, ez dolgozni fog." "Mint a szovjet cuccok bármelyike."

Igen, ez teljesen igaz.
A család az ismerősök által felkínált - az akkor amúgy már harmincéves -,  Szaratov hűtőt  például nem szükségből fogadta örökbe még gyerekkoromban, hanem mert szánni valóan régies, skanzenbe illő, patinás, proli egyentermék becsülettel dolgozó, makacs példánya volt.
És nem lehet benne csalódni, még akkor sem, ha már vannak korszerűbb hűtők, amik jobbak nála, de ő azt, amire megtervezték és legyártották, azt az idők végezetéig csinálja.
És nálunk is majdnem egy évtizede üzemel.

Ez a ZIL is marha öreg lehet.
De ereje az van.

Valahogy Gyula bá jutott az eszembe.
A rendíthetetlen.
Az öreg testben magát, és a testet egyenesben tartó szikár, állhatatos erő viselője, ura.
Az öreg férfi, akit csak úgy lehetne gyerekként szeretni, hogy a kisember szorosan átöleli, rajongva kapaszkodik a nyakába, mégis soha, de soha nem lehet úgy szeretni.
Ettől lett nekem még kicsit félelmetes is, ettől az érinthetetlenségtől. De hogy nagyon szerettem, az tagadhatatlan. Kevés dolog és személy van amiben és akiben a kort tisztelni lehet, de Gyula bá, a Szaratov hűtő és ez a ZIL olyan.

A tisztjeink viszont nem ilyenek. Sem a kort, sem semmi mást nem lehet bennük tisztelni. Nem azért, mert van bennük olyan, amit lehetne, csak az valahogy mégse olyan, hanem egyszerűen nincs bennük semmi. Én nem találtam.
Ez meg úgy hangzott most a ZIL-ben, hogy "bassza szájba az anyját a Knízner hadnagy, hogy ma körlettakarítást rendelt el az öregeknek is".
– A kis geci.
– Mégis! Hogy a picsába van akkor az, hogy ilyen szar alakoknak kell engedelmeskedni?

Ekkor már összerázódtunk mindhárman, ugyanazt mondtuk, amit gondoltunk.
– Rohadékok.
Ebben pokoli gyorsan kialakult az egyetértés.

Lassan bemelegedett a fülke, és újra az autókról kezdtünk beszélgetni. Mindannyian szeretünk vezetni.
Nagy Feróról ezt korábban nehezen tudtam volna elképzelni, de még a füle is belevörösödik, ahogy szakértőn beszél arról, miket vezetett eddig. Én büszkén mesélem a Zsigulim történetét, az állapotát és azt a fasza váltógombot.
Belemelegedtünk.

– Na és ilyet? Ilyet vezettetek?
– ZIL-t?
– Igen azt, vezettél?
– Nem, én nem.
– És te?
– Én sem.
– Senki?
– Hát egyszer éjszakai szolgálatban.
– Úgy én is.
– Ja, úgy én is egyszer.
– Na, mindenki?

Aztán meredtünk a kormányra.
Ráadásul ez a ZIL hatkerekű.
– Tegyünk vele egy kört!

És tettünk.
Nagyon nehéz volt, Csabi vezetett, de csúszkált vele a tükörjégen. Mikor dühösen beletaposott a fékbe és az egész jószág enyhén oldalra fordulva farolt egy kicsit míg megállt, jött az ötlet.
– Csináljunk kézifékes kanyarokat!

Végignéztünk a kietlen, teljesen üres betonon, amin csillagszóróként csillogott a jég.
– Remek ötlet, minden ideális.
– Nyomjuk!
– Adj gázt, gyorsuljunk fel, hadd szóljon.
– Most tekerd a kormányt!
– De most baszki! De tekerd meg rendesen!
– Húzd már a kéziféket!
– Húzd már!
– Baszdmeg, fék! FÉK!
– Neki csúszunk!
– Ú baszdmeg, ez közel volt, azért a lámpaoszlopokat kíméljük.
– Menjünk hátra, a nyílt terepre.
– Most csináljuk úgy, hogy nagy sebességgel haladunk, de nem kell olyan nagy, jégen vagyunk, ZIL-el. Aztán egy időben el kell tekerni a kormányt mondjuk jobbra és meghúzni a kéziféket, hogy oldalt farolva hosszan csúszni kezdjen.
– Én nagyon szeretem ezt. Ahogy csúszik a járgány.
– Én is imádom, hogy látszólag irányíthatatlanul sodródik mégis kézben tartom.
– Most legyen úgy, hogy én tekerem a kormányt, te húzod a kéziféket.
– Na menjünk!
– Most. Most! Tekerd, húzd! Húzd! Húzd már!
– Húzom, de nem megy. Bakker! Egyedül nem bírom, iszonyú nehéz.
– Na csináljuk még egyszer, húzzuk ketten.

Csabi tekerte a kormányt, mi húztuk a kéziféket, de nem tudta kellő sebességgel azt a hatalmas kormányt eltekerni, csak épp megbillentette az autót, nem fordult el jól. A kéziféket meg hiába húztuk ketten, nem fogott annyira jól. Többször megpróbáltuk, és sokszor valóban irányíthatatlanul csúsztunk, aztán kitaláltuk, hogy Csabi az utolsó pillanatban, mikor már valamennyire elfordult, ráfékez rendesen, mert akkor talán mind a hat kerék megcsúszik, aztán tekeri a kormányt, felengedi a féket és mi akkor rántjuk meg a kéziféket.

És valóban, nem a szabályos kézifékes megfordulást csináltuk, nem a két első kerék körül forgott el az autó segge, hanem féloldalasan sodródott, de mégis a mi akaratunkból és felügyeletünk alatt.
Rettentően élveztük.

Szinte minden tagunk fájt negyedóra múlva a szörnnyel való küzdelemtől.
De betörtük, kezes lett.

Közben mindannyian tekertük a kormányt is, mindannyian éreztük uralni ezt a monstrumot. Reggel visszafelé a laktanyába, lapos pillantásokkal jeleztük egymásnak, hogy ugyanaz jutott az eszünkbe, amikor rengeteg parkoló reptéri Zsiguli mellett mentünk el.

Legközelebb ilyennel rodeózunk.

374

Május 11. Hétfő

Lökött az Ecet őrnagy a konyhán. Nagyon ritkán látni, van néhány tiszt, akinek csak a nevét hallottuk, de ők maguk ritkán jelentek meg. Ilyenek azok a tisztek, akik hadműveleti tiszti szolgálatot adják a két reptéren. Nagyon ritkán jönnek le a laktanyába. Az ilyen tisztekről az a vélemény, hogy ők értenek talán valamihez, talán ők azok, akiknek van valami sütnivalójuk, ha már ilyen fontos beosztást kaptak. Mivel szinte sose látjuk őket, minden reményünket beléjük helyezzük, most már csak ők védhetik meg a mundér becsületét, ugyanis az látszik, hogy a laktanyabelieknek nem megy.
A mundér becsülete.

Az itt nagyon hiányzik.

Mert milyen feladata van egy tisztnek a laktanyában? Mi is a munkája? Katonai jogszabályokkal biztosított, felnagyított előjogokkal basáskodnak egy csapat védtelen kölök fölött. Sima börtönőrök, nevelőintézeti felügyelők, ártatlanul elzárt kamaszokkal kegyetlenkedők. Fontoskodva, teátrális keretek közt, giccses liturgiával követelik meg a tiszteletet, amire egyáltalán nem szolgáltak rá.
Munka ez?
Érdem nélküli, a rendszer iránti vak lojalitással működő, tompa fabáb határoz rengeteg rábízott fiatal ember sorsáról, súlyosabb helyzetben életéről.

Ezért kap fizetést, elismerést, társadalmi státuszt. Megérdemeltnek érzi a jutalmat, és a dicséretet jogos jussaként fogadja.

Normális ez?

Átszóltak telefonon, hogy nagyon nagy ellenőrzés lesz, takarítsak ki rendesen. Ez a takarítás kezd az idegeimre menni.
Jó, tudom, tisztán kell tartani a dolgainkat, de olyan érzésem van, csupán epizódszerepeket játszunk a takarítások közti szünetekben. Elküldtem a két konyhamunkást, segítsenek a századnál. Olyan ijedt arcot vágtak az ellenőrzés hírére, nem akartam, hogy itt lábatlankodjanak. Fellocsoltam és habzószódából seprűvel a pocsolyásabb részeken akkora habot vertem, majd eltűntek benne az asztalok. Annyit csináltam az ellenőrzésig, hogy szinten tartottam.

Belépett Ecet őrnagy.
Nomen est omen.
A név kötelez, hihetetlen savanyú alak.
Olyan arccal megy végig a konyhán, mintha a gyomorsava marná a torkát. Vigyázzban állok az ajtóban, nem vezényelt pihenjt, várom, hogy kegyeskedjen. De nem vezényel. Lehet, hogy elfelejt, mert mélyen belépdel a konyha belső bugyraiba, ahol majdnem térdig ér a hab. Körbeforog benne, tapodja, áll egyik lábáról a másikra, majd masírozik jobbra-balra, rugdosódik benn egy kicsit, érezhetően élvezi, aztán odaint magához. A lúgos közeg valószínűleg kioltotta, semlegesítette a savat.

– Fiam, ez igen!

Annyira elpárolog belőle a savanyúság, hogy rám mosolyog.

– Büszke vagyok magára! Délután eltávozást kap!

Tisztelegtünk, majd délcegen, jókedvűen távozott.

Slaggal lecsapattam a habot, a vizet a lefolyókba söpörtem, majd lehívtam a két konyhaszolgálatost. A maradékot letolattam velük és ronggyal feltöröltettem a kövezetet, csak hogy ne csússzon.

Takarítson anyátok!

Igaza van Ecetnek. Én is büszke vagyok magamra.

Jó tanítvány vagyok.

Tényleg kaptam szabadnapot ma, öttől kimentem. Nem találkoztam Edittel, helyesebben nem mentem el hozzá. Nem tudom, mit csináljak vele. Minden tudományom szertefoszlik amikor együtt vagyunk. Pedig tudományból amúgy sincs sok. Járunk, legalábbis amikor otthon vagyok úgy csinálunk, csókolózunk sokat, azt mindkettőnk szereti, miközben összeolvad a szánk, látom, hogy átszellemül, teste kicsit hátrahanyatlik a karomban, a rátörő romantikus érzésektől majd elalél, elernyednek az izmai és remegő pillái alól süt a szerelem.

Nekem meg egyszerűen feláll a faszom tőle.

A karjaimba ereszkedik, rám bízza magát teljesen, de egyáltalán nem kapom meg.

Ehhez ma nincs kedvem, megnéztem inkább a Szeszélyes évszakokat a tévében.

467

Február 7. Vasárnap

Két napja, az én esetemen felbuzdulva, lépten-nyomon használták az öregek a burgonyakoptató-gépet. Ők kezelték, a kopaszok tömték bele a krumplit. Tetszett mindenkinek, a sok autószerelő és hentes soha nem látott ehhez fogható csodát.

Isten tudja miért, a zászlós ma bejelentés nélkül tartott löketet, vagyis ellenőrzést, pedig nem nagyon láttam még hétvégén a konyhán. A kövér hentes jelentett neki, s fesztelenül vezette végig a serényen dolgozó szakácsok közt. Mutogatta, hol mi zajlik éppen, milyen ebédet főznek. A sleppje követte őket, s megállíthatatlanul haladtak a zöldségraktár felé. Az ajtaja tárva nyitva állt, hangosan zúgott bentről a gép. A zászlós arca minden lépésnél kicsit fehérebb lett. Megállt a küszöbön, bepillantott.

– Itt az zajlik, amire gondolok?

Fenyegetőn nézett a kövér hentes felé. Az tehetetlenül tárta szét a karjait. A tiszt legyintett.

– Ne erőlködjön! Látom. Milyen parancsot adtam a pucológépre vonatkozóan?

A kövér bizonytalanul válaszolt.

– Jelentem, hogy ne használjuk.

– Volt olyan parancsom, hogy mostantól lehet használni?

A kövéren remegett a háj.

– Jelentem, a múltkor a Dvorszky…

– Ne hadováljon nekem! Volt olyan parancsom, hogy használatba vehetik a pucológépet?

A kövér lehajtott fejjel válaszolt.

– Jelentem, nem.

– Hát akkor honnan vette a bátorságot? Tudja, hogy ez szigorúan véve parancsmegtagadásnak minősül? Honnan veszi, hogy most már nem számítanak a kincstári berendezések? Tudja, mibe kerül egy ilyen gép? Nem is értem, hogy juthatott eszébe! Mit szólna, ha magára HTK-znám és kifizettetném az egészet? Gondolom, nem örülne. Nem a maguk kényelmét szolgálja a határőrség! Álljon be maga is krumplit hámozni, ha nincs elég ember. Vagy már olyan öreg katonának képzeli magát, hogy magának nem kell csinálnia semmit? Azt hiszi, magának mindent lehet? Takarodjon a szemem elől! Holnap jelentkezik nálam kihallgatásra, majd kitalálok valamit a maga számára.

A zászlós tajtékzott a dühtől.

– Ezt alaposan tisztítsák meg, holnap leellenőrzöm! – bökött a gépre és fuldokolva robogott el. A slepp sajnálkozó arccal szaladt vigasztalni a kövért, aki mereven bámult maga elé, s csak lassan ocsúdott.

– Dvorszky!!! – bődült el hirtelen.

Magához tért, szaladok ki a konyháról, jelentkezem havat lapátolni!