467

Február 7. Vasárnap

Két napja, az én esetemen felbuzdulva, lépten-nyomon használták az öregek a burgonyakoptató-gépet. Ők kezelték, a kopaszok tömték bele a krumplit. Tetszett mindenkinek, a sok autószerelő és hentes soha nem látott ehhez fogható csodát.

Isten tudja miért, a zászlós ma bejelentés nélkül tartott löketet, vagyis ellenőrzést, pedig nem nagyon láttam még hétvégén a konyhán. A kövér hentes jelentett neki, s fesztelenül vezette végig a serényen dolgozó szakácsok közt. Mutogatta, hol mi zajlik éppen, milyen ebédet főznek. A sleppje követte őket, s megállíthatatlanul haladtak a zöldségraktár felé. Az ajtaja tárva nyitva állt, hangosan zúgott bentről a gép. A zászlós arca minden lépésnél kicsit fehérebb lett. Megállt a küszöbön, bepillantott.

– Itt az zajlik, amire gondolok?

Fenyegetőn nézett a kövér hentes felé. Az tehetetlenül tárta szét a karjait. A tiszt legyintett.

– Ne erőlködjön! Látom. Milyen parancsot adtam a pucológépre vonatkozóan?

A kövér bizonytalanul válaszolt.

– Jelentem, hogy ne használjuk.

– Volt olyan parancsom, hogy mostantól lehet használni?

A kövéren remegett a háj.

– Jelentem, a múltkor a Dvorszky…

– Ne hadováljon nekem! Volt olyan parancsom, hogy használatba vehetik a pucológépet?

A kövér lehajtott fejjel válaszolt.

– Jelentem, nem.

– Hát akkor honnan vette a bátorságot? Tudja, hogy ez szigorúan véve parancsmegtagadásnak minősül? Honnan veszi, hogy most már nem számítanak a kincstári berendezések? Tudja, mibe kerül egy ilyen gép? Nem is értem, hogy juthatott eszébe! Mit szólna, ha magára HTK-znám és kifizettetném az egészet? Gondolom, nem örülne. Nem a maguk kényelmét szolgálja a határőrség! Álljon be maga is krumplit hámozni, ha nincs elég ember. Vagy már olyan öreg katonának képzeli magát, hogy magának nem kell csinálnia semmit? Azt hiszi, magának mindent lehet? Takarodjon a szemem elől! Holnap jelentkezik nálam kihallgatásra, majd kitalálok valamit a maga számára.

A zászlós tajtékzott a dühtől.

– Ezt alaposan tisztítsák meg, holnap leellenőrzöm! – bökött a gépre és fuldokolva robogott el. A slepp sajnálkozó arccal szaladt vigasztalni a kövért, aki mereven bámult maga elé, s csak lassan ocsúdott.

– Dvorszky!!! – bődült el hirtelen.

Magához tért, szaladok ki a konyháról, jelentkezem havat lapátolni!

469

Február 5.  Csütörtök

A Kónya csak nem nyugszik, ma kést nyomott a kezembe és lerángatott a zöldségraktárba. Bálákban álltak a krumplis zsákok.

– 15 zsák krumplit kell megpucolnod, kettőre kész legyen, mert letépem a tököd!

Sunyi arcán idegesítő félmosoly bujkált. A zsákokra pillantottam, hatalmasak, legalább negyvenkilós mindegyik.

– Kónya! A kurva anyádat!

Álltunk egymással szemben, az ő szemében düh, az én kezemben kés.

Ezt nagyon megszívtad! – sziszegte és kirohant.

Az ajtóból belevágtam a kést a krumplikupacba. Szép ívelten hasította a levegőt, s mintha csak így akartam volna, két zsák közti résen besüvített a bála közepébe. Rohadt élet!

Akárhogy ügyeskedtem, nem fért be a kezem. Hátrébb álltam, s alaposan szemügyre vettem a nálamnál kétszer magasabb tornyot. Szétbontsam?
Felerőltettem magam a tetejére, megfogtam a legfelső zsákot és ledobtam. Hátborzongató hangot adott, mint egy emberi test, csak valamivel jobban széthullott. A második is, ennek a darabjai az ajtóig jutottak. Azt gondoltam volna, hogy erősebb egy ilyen nylonzsák. A harmadik is szétrobbant. A negyediket taszigáltam lefelé, mikor a betoppant néhány öreg szakács, meg a Kónya.

– Itt van! Az előbb itt anyázott nekem! – bizonygatta, de hirtelen megtorpant – Dvorszky! Mi a jó büdös lófaszt csinálsz? Nézzétek mit művel!

Egy kövér hentes lépett előbbre. Most először szólt hozzám.

– Már nagyon tele van a tökünk veled hülyegyerek, imádkozz, hogy elhelyezzenek innen, mert vért fogsz hugyozni, ha itt maradsz – mondta – És különben is, mi a szart anyázol te itt?

Lenéztem a kompániára, ebben a megvilágításban olyan színűek voltak, mint a krumpli, amin álltak, kezeik, lábaik, mint a krumplicsíra nyúltak ki a testükből. Megint nevetnem kellett.

– Én nem anyázok! – válaszoltam valamennyire határozottan.

Nem mondtál semmi ilyesmit a Kónyának? – kérdezte újra a kövér.

Biztonságban éreztem magam fenn.

– Kónyát is, meg itt mindenkit szívesen elküldenék a kurva anyjába, de a magam részéről várok vele, míg leszerelek, itt benn nem akarok magamnak gondot. Én is azt gondolom most, amit akarok és ti szintén. Nem mondtam neki semmit, Kónya fantáziál.

A nyüzüge elfehéredett.

– Gyere le onnan baszd meg! Elegem van belőled!

Felfelé nyúlkált, ugrált, hátha elér. A hatás kedvéért megbillentettem egy zsákot fentről. A kövér megfogta a Kónya karját.

– Gyere, hagyd a francba! – húzta kifelé a teremből, majd felém fordult – Te meg egyszer nagyon kihúzod a gyufát! Kettőre kész legyen a pucolás. Hozatunk be fazekakban vizet, aztán ess neki. Ezt a kuplerájt meg takarítsd össze! – mutatott rá a szétszórt krumplira.

Kimentek. Fellélegeztem. Úgy döntöttem nem szedem elő a kést, kerítek valahol másikat. Épp lefelé másztam, amikor a kupac mögött ismerős árnyat vettem észre.

Istenem, csak nem!

Egy gyönyörűséges burgonyakoptató-gép pihegett a sarokban. Szakácstanulóként sokat használtam ilyet. Megérkeztek a 90 literes fazekak, a krumplinak. Kopasz szakácsok hozták be nekem, néhány keresetlen mondatban méltatták a helyzetem, az volt az érzésem, nem éreznek komolyan együtt velem. Elpakoltam a gép elől, kicibáltam középre és a lefolyó fölé állítottam. Megkerestem a slagot és üzembe helyeztem.
Mintha hallottam volna valamikor, hogy a zászlós parancsára a konyhai nagygépeket tilos használni.
Legalább öt kiló krumpli belefért egyszerre, 6-8 perc alatt kész is volt vele. Remek! Reggel nyolc óra van, hamar végzek. Zsákokból fotelt készítettem magamnak, karfával, háttámlával. Slaggal időnként meglocsoltam ültömben, ne szárazon dolgozzon a masina. 11-re készen is voltam, tele volt a hat hatalmas fazék. Eltorlaszoltam az ajtót, készítettem lábtámaszt is, aztán elszenderedtem. Dübörgésre és egy érces hangra riadtam.

– A kurva életbe, Dvorszky! Mit csinálsz már megint?

A kövér hentes kiabált, tologatta befele az ajtóval a zsákokat, hogy beférjen. Talpra pattantam.

– Mit héderelsz itt?

Hátrébb húzódtam.

– Megpucoltam a krumplit!

– De ezt nem lehet használni! – bökött rémült arccal a burgonyakoptatóra.

Megrántottam a vállam.

– Nekem működőképesnek tűnt.

– Nem arról van szó, te barom. Nem szabad! Húzd el a beled a zászlóshoz és jelentsd neki, mit csináltál!

Kiléptem a raktárból, mögöttem a kövér hentes, hátba taszajtott, hogy igyekezzem, közben összecsődítette a többieket.

– Ez a fasz megint lógni akart! Most mehet jelenteni a zászlósnak, hogy engedély nélkül használta a krumplipucológépet!

Gúnyosan röhögő társaim sorfala közt lépdeltem, még a velem egykorú szakácsok is vihogtak. A kövér a zászlós ajtajáig kísért, még jól meglökött.

– Gyerünk faszfej, most legyél nagylegény!

Beléptem, a zászlós valamit írogatott. Bezártam magam mögött az ajtót, s beljebb léptem. Még egy kockás füzetbe beleírt valamit, aztán felnézett.

– Már megint maga az? Na mondja!

– Zászlós elvtársnak jelentem, hogy a mai napon egyedül megpucoltam 15 zsák krumplit!

Néhány másodpercig néztünk egymásra, aztán a tiszt felvonta a szemöldökét.

– És? – kérdezte türelmetlenül.

– Jelentem a konyhavezető elvtárs parancsa volt, hogy jöjjek magához és jelentsem.

– A konyhavezető parancsára. És a krumplit is az ő parancsára pucolta meg egyedül?

– Jelentem, igen!

Hátrébb tolta a székét, és kinézett az ablakon.

– Mondja Dvorszky, miért szívatják magát annyira az idősebbek?

– Jelentem, nem tudom.

Visszafordult az ablaktól, leereszkedő hangon mondta:

– Tűnjön a szemem elől! Ne is lássam magát!

Kiléptem, a folyosó végén tobzódott a kövér.

– Na mi volt? –kérdezte vihogva.

– Semmi. Nem nagyon érdekelte.

Hümmögött valamit, aztán kicsit elkedvetlenedve vezetett vissza a konyhára