2013.02.05. 06:00
(72. nap) Mondja, miért szívatják magát annyira?
469
Február 5. Csütörtök
A Kónya csak nem nyugszik, ma kést nyomott a kezembe és lerángatott a zöldségraktárba. Bálákban álltak a krumplis zsákok.
– 15 zsák krumplit kell megpucolnod, kettőre kész legyen, mert letépem a tököd!
Sunyi arcán idegesítő félmosoly bujkált. A zsákokra pillantottam, hatalmasak, legalább negyvenkilós mindegyik.
– Kónya! A kurva anyádat!
Álltunk egymással szemben, az ő szemében düh, az én kezemben kés.
Ezt nagyon megszívtad! – sziszegte és kirohant.
Az ajtóból belevágtam a kést a krumplikupacba. Szép ívelten hasította a levegőt, s mintha csak így akartam volna, két zsák közti résen besüvített a bála közepébe. Rohadt élet!
Akárhogy ügyeskedtem, nem fért be a kezem. Hátrébb álltam, s alaposan szemügyre vettem a nálamnál kétszer magasabb tornyot. Szétbontsam?
Felerőltettem magam a tetejére, megfogtam a legfelső zsákot és ledobtam. Hátborzongató hangot adott, mint egy emberi test, csak valamivel jobban széthullott. A második is, ennek a darabjai az ajtóig jutottak. Azt gondoltam volna, hogy erősebb egy ilyen nylonzsák. A harmadik is szétrobbant. A negyediket taszigáltam lefelé, mikor a betoppant néhány öreg szakács, meg a Kónya.
– Itt van! Az előbb itt anyázott nekem! – bizonygatta, de hirtelen megtorpant – Dvorszky! Mi a jó büdös lófaszt csinálsz? Nézzétek mit művel!
Egy kövér hentes lépett előbbre. Most először szólt hozzám.
– Már nagyon tele van a tökünk veled hülyegyerek, imádkozz, hogy elhelyezzenek innen, mert vért fogsz hugyozni, ha itt maradsz – mondta – És különben is, mi a szart anyázol te itt?
Lenéztem a kompániára, ebben a megvilágításban olyan színűek voltak, mint a krumpli, amin álltak, kezeik, lábaik, mint a krumplicsíra nyúltak ki a testükből. Megint nevetnem kellett.
– Én nem anyázok! – válaszoltam valamennyire határozottan.
Nem mondtál semmi ilyesmit a Kónyának? – kérdezte újra a kövér.
Biztonságban éreztem magam fenn.
– Kónyát is, meg itt mindenkit szívesen elküldenék a kurva anyjába, de a magam részéről várok vele, míg leszerelek, itt benn nem akarok magamnak gondot. Én is azt gondolom most, amit akarok és ti szintén. Nem mondtam neki semmit, Kónya fantáziál.
A nyüzüge elfehéredett.
– Gyere le onnan baszd meg! Elegem van belőled!
Felfelé nyúlkált, ugrált, hátha elér. A hatás kedvéért megbillentettem egy zsákot fentről. A kövér megfogta a Kónya karját.
– Gyere, hagyd a francba! – húzta kifelé a teremből, majd felém fordult – Te meg egyszer nagyon kihúzod a gyufát! Kettőre kész legyen a pucolás. Hozatunk be fazekakban vizet, aztán ess neki. Ezt a kuplerájt meg takarítsd össze! – mutatott rá a szétszórt krumplira.
Kimentek. Fellélegeztem. Úgy döntöttem nem szedem elő a kést, kerítek valahol másikat. Épp lefelé másztam, amikor a kupac mögött ismerős árnyat vettem észre.
Istenem, csak nem!
Egy gyönyörűséges burgonyakoptató-gép pihegett a sarokban. Szakácstanulóként sokat használtam ilyet. Megérkeztek a 90 literes fazekak, a krumplinak. Kopasz szakácsok hozták be nekem, néhány keresetlen mondatban méltatták a helyzetem, az volt az érzésem, nem éreznek komolyan együtt velem. Elpakoltam a gép elől, kicibáltam középre és a lefolyó fölé állítottam. Megkerestem a slagot és üzembe helyeztem.
Mintha hallottam volna valamikor, hogy a zászlós parancsára a konyhai nagygépeket tilos használni.
Legalább öt kiló krumpli belefért egyszerre, 6-8 perc alatt kész is volt vele. Remek! Reggel nyolc óra van, hamar végzek. Zsákokból fotelt készítettem magamnak, karfával, háttámlával. Slaggal időnként meglocsoltam ültömben, ne szárazon dolgozzon a masina. 11-re készen is voltam, tele volt a hat hatalmas fazék. Eltorlaszoltam az ajtót, készítettem lábtámaszt is, aztán elszenderedtem. Dübörgésre és egy érces hangra riadtam.
– A kurva életbe, Dvorszky! Mit csinálsz már megint?
A kövér hentes kiabált, tologatta befele az ajtóval a zsákokat, hogy beférjen. Talpra pattantam.
– Mit héderelsz itt?
Hátrébb húzódtam.
– Megpucoltam a krumplit!
– De ezt nem lehet használni! – bökött rémült arccal a burgonyakoptatóra.
Megrántottam a vállam.
– Nekem működőképesnek tűnt.
– Nem arról van szó, te barom. Nem szabad! Húzd el a beled a zászlóshoz és jelentsd neki, mit csináltál!
Kiléptem a raktárból, mögöttem a kövér hentes, hátba taszajtott, hogy igyekezzem, közben összecsődítette a többieket.
– Ez a fasz megint lógni akart! Most mehet jelenteni a zászlósnak, hogy engedély nélkül használta a krumplipucológépet!
Gúnyosan röhögő társaim sorfala közt lépdeltem, még a velem egykorú szakácsok is vihogtak. A kövér a zászlós ajtajáig kísért, még jól meglökött.
– Gyerünk faszfej, most legyél nagylegény!
Beléptem, a zászlós valamit írogatott. Bezártam magam mögött az ajtót, s beljebb léptem. Még egy kockás füzetbe beleírt valamit, aztán felnézett.
– Már megint maga az? Na mondja!
– Zászlós elvtársnak jelentem, hogy a mai napon egyedül megpucoltam 15 zsák krumplit!
Néhány másodpercig néztünk egymásra, aztán a tiszt felvonta a szemöldökét.
– És? – kérdezte türelmetlenül.
– Jelentem a konyhavezető elvtárs parancsa volt, hogy jöjjek magához és jelentsem.
– A konyhavezető parancsára. És a krumplit is az ő parancsára pucolta meg egyedül?
– Jelentem, igen!
Hátrébb tolta a székét, és kinézett az ablakon.
– Mondja Dvorszky, miért szívatják magát annyira az idősebbek?
– Jelentem, nem tudom.
Visszafordult az ablaktól, leereszkedő hangon mondta:
– Tűnjön a szemem elől! Ne is lássam magát!
Kiléptem, a folyosó végén tobzódott a kövér.
– Na mi volt? –kérdezte vihogva.
– Semmi. Nem nagyon érdekelte.
Hümmögött valamit, aztán kicsit elkedvetlenedve vezetett vissza a konyhára