16

1988. május 3. kedd

Úgy döntöttünk, hogy tartunk egy igazi, egy Fő-fő leszerelő bulit.
Nem tudni mikor leszünk újra mindannyian benn egyszerre, lassan elkezdik a leszerelő és az elmaradt éves szabikat kiadni, ki tudja milyen szolgálatokban leszünk, most viszont valami csoda folytán az összes második századi leszerelő benn van a laktanyában, és senki nem megy délelőttös szolgálat előtt szolgálatba, szabad az esténk.
Nem tudom ezt hová tegyem, de még a Törzsszakasz öregjeinek is nagy százaléka benn volt és ők is arra a meggyőződésre jutottak, hogy ma inni kell.

Ez akkor derült ki, mikor a második század követsége a Törzsszakasz sofőrjeinek körletébe toppant.
Itt futottak bele egy éppen zajló tárgyalásba. A Törzsszakasz öregjei győzködték a sofőröket, hogy menjenek ki italért.
Kezdetben húzódozott mindegyik, miért menne a fiatalabb korosztály a leszerelők piájáért? Bartha Jancsi korosztályombeli sofőr vállalta be, hogy kimegy beszerezni a cuccot. Így viszont, hogy kiderült, hajlandó egy öreg menni, rögtön lett olyan leszerelő társa, aki örömmel csatlakozott. Úgy állapodtak meg Barthával a többiek, hogy mi összedobjuk a pénzt a magunk italára, a csapat ügyeletesnek meg közösen a törzsszakasszal egy fél literes páleszre.

Széna volt épp, ő újabban elég ritkán ad ilyen szolgálatot, és nagyon ritkán marad józan közben. Mivel előre be lett neki lengetve a szesz, olyan határozottan utasította a kapuőrt, hogy engedje ki az IFA-t, mintha riadó lett volna.

Így este az ő teljes beleegyezésével indult a leszerelő buli. Nagy ovációval fogadtuk a visszaérkező teherautót, Biró Zoli vigyorgott már messziről a plató ponyvája alól, ő valahogy minden italszerző akcióban részt vesz. De vele volt Gulyás Gyula, meg még néhány törzsszakaszbeli leszerelő, és amint az IFA megállt, nagy dobozokat kezdtek leadogatni, tele félig rohadt zöldséggel.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezgettük őket
– Mi lenne? – somolygott mind – Dekoráció!

Ezek a marhák valami zöldséges pult mellől felszedték a kidobásra szánt zöldséget, és elhozták.
Rohad és büdös.
De dekorációnak tényleg jó.
Bekuckóztunk abba a körletbe, ahol Gulyás Gyuláék laktak, csapra vertünk a pálinkás üvegeket, és egy óra alatt alaposan bebasztunk mind.

Nem nagyon lehet ezt finomabban mondani, mert a simán csak részeg ember nem keni szét a rothadó céklát a földön, nem csinál a karalábé leveléből parókát magának, nem árul petrezselymet sisakból, és nem dugja a seggébe a répát, hogy aztán megszagoltassa a kopaszokkal.
Márpedig nem csak egy valaki tette mindezt, szórakoztatva a többieket, hanem mindenki ezt csinálta. És valahogy úgy terjedt, hogy "te mi a faszt csinálsz azzal a céklával? Össze fogod baszni a padlót" mondja valaki, miközben kiveszi a másik kezéből a rothadó zöldséget, és vigyorogva összebassza vele a falat.

Mindenki azonnal parókát akart, amint meglátta a másikon. "Te adjál már egyet, adjál már, mit sajnálod" mondatot ismételgetve tépkedték le egymásról a leveleket. Mígnem valaki elkezdett sisakból petrezselymet árulni, erre a többi is akart, hogy tőle vegyenek, Dedi meg néha közbevetette, hogy az kurvára mást jelent, az azt jelenti, hogy a nő várja, hogy felkérjék táncra. De lehurrogják, hogy hülye vagy, hol láttál már diszkóban csajt petrezselyemmel, vagy a faludba Dedi ez a szokás? A fiúk mivel mennek? Traktorral?

Dedi egy kicsit feszengett.

Még együtt nevetett, de már nem lehet tudni, hogy meddig. Azt senki nem akarja letesztelni.
Most tudtam meg, hogy Dedi pokoli erős.
De azért jó messze el lehetett menni vele, bírta a gyűrődést.

– Fel ne emlegesd a táncot, emlékszel múltkor is mi lett belőle? Akkor is a te ötleted volt! – mondta neki valamelyik.

– Az enyém? Csak megmondtam a nevét annak a táncnak, amit az oroszok táncolnak, mert semmit nem tudtok, civilizálatlan barbárok vagytok.

– Oké, de a végén mindenki a földön fetrengett!

– Az igaz, mindenki a földön fetrengett.

– Akkor meg ne emlegesd fel.

Persze két mondatonként ittunk, bőven túl voltam a kezdeti szalonspicces kellemes állapoton, már a kocsma dübörgött teljes kapacitással bennem.

És ekkor tolta le a gatyát magáról Gulyás Gyula.
Most nem akadt követő.
Nem csak azért, mert nem volt elég répa, hanem előbb meg kellett nézni mit csinál ez az állat, aztán meg valahogy ebből elég is volt ennyi.
Gyula bedugta a répát a seggébe, kiabálva, hogy olyan öreg már, hogy szarik mindenre, és miután kihúzta, végighordozta a fiatalabb korosztálynak, hogy szagolja meg.

– Na, ezt szagoljátok meg, ilyet szarok mindenre! Nem is volna szabad amúgy megszagolnotok, mert titeket nem illet meg, kopaszok.
Kergetni kezdte a körletben a fiatalabb korosztályt, és közben mélyen filozofálgatott.
– Erre vágytok mindannyian, hogy így szarhassatok mindenre! Csakhogy nektek még ki kell várni, mert tudjátok mi ez? Van fogalmatok mit szagolhattok most? Ez a szabadság illata!
Itt már szinte kiabált, megittasult a saját gondolataitól.
– A szabadság illata, kopaszok! Hálás lehet, akivel megszagoltatom!

Én nem voltam veszélyben, én is Mágus vagyok, én már tudom milyen a szabadság illata.
Kicsit félek, hogy tévedtem, és olyan lesz, amit most Gulyás mutogat, de ez a jövő, olyan öreg vagyok, hogy szarok rá.

Ekkor elindult az ajtó felé Molnár Csabi.
Néha szóltunk is egymáshoz, vihorásztunk, erre úgy dönt, hogy kimegy!
Minden előzetes konzultáció nélkül.
Láttam, hogy megindul, és mint egy cápa vetettem magam utána, de azért volt vagy kétméternyi előnye. Elhatároztam, hogy visszahozom.
Semmi logikus okom nem volt rá, csak hogy úgy szoktam meg a teret, hogy ő ott van.
Része a díszletnek, nekem úgy jó, ha ő a helyén van.
És gondoltam visszahozom magamnak. Eszembe se jutott, hogy esetleg vizelni megy, vagy aludni, vagy hányni.
Nem értem el, hiába rontottam ki a folyosóra, de láttam az alakját ott, ahogy megy valamerre.
Azt meg úgy szoktam meg, hogy ott meg annak a térnek a része, így visszaindultam a körletbe, azzal a határozott indokkal is, hogy innom kell egy korty pálinkát, mert még teljesen józan vagyok.
Mikor benyitottam, a körlet közepén állt Gulyás Gyula, felém grimaszolt, és közben nagy ívben hugyozott a helyiség belsejébe. Nekem az villant be, hogy a kurva anyját, hogy ez nem nekem jutott eszembe, ha én teszem ezt, az összehasonlíthatatlanul szimbolikusabb cselekedet lenne; az lenne, amivel feltehetném a koronát az itteni tevékenységemre.
Arra a projektre, hogy itt van, nézzétek, ennyire törtetek meg.
Csakhogy nem tudok más jelenlétében hugyozni, a piszoárt például utálom.
Szóval nem menne.
Irigylem Gulyás Gyulát.
Szénát viszont nem, mert megláttam az arcát amikor mögöttem belépett a körletbe.
Állt megrökönyödve, Gulyás neki is grimaszolt, miközben ugyanúgy hugyozott még.

– Állatok! – mondta Széna mély meggyőződéssel, majd rám nézett, bólintottam, átsuhant az arcán, hogy kétsége sincs, majd kilépett és elment.

Nem tudom, hogy megnyertem-e, egyáltalán indultam-e a táncversenyen, vagy volt-e táncverseny, mint múltkor, vagy volt-e bármi egyáltalán, csak arra emlékszem innentől, hogy valahol hányok.