Centi_30.jpg 61

 

 

 

 

 

1988. március 19. szombat

Ma valami Isteni szerencse okán belszolgálatra rendeltek, most valahogy így kezdték hívni a külső és belső körlettakarítást.

Dedi, egy korosztályom beli srác volt az alegységügyeletes, és amikor ezt kihirdetve belépett hozzánk a körletbe, megjegyezte még, hogy ma nagyon sokat takarítok majd, aztán kacsintott és többet nem zavart.

Ma este lesz az ünneplés.
Hogy mit ünnepünk, már nem emlékszünk, de még napokkal ezelőtt megbeszéltük, hogy aki kimegy szabadnapra, hoz be szeszt, és ma megisszuk.
Nagy Laci csempészett be egy üveg házi pálinkát, Alex meg egy vodkát. A tisztek délelőtt hazatakarodtak, a körletből csak a kopaszok mentek szolgálatba, mi meg nekikezdtünk vedelni.

Előszedtem én is a két napja behozott cseresznyepálinkát, azzal kezdtük. Nagyon utálom amúgy a szesz ízét. Ha nem lenne a tudat, hogy majd ha felszívódik örömet okoz, nem biztos, hogy meg tudnám inni.
Néha már akkor hányingerem van, ahogy a számhoz teszem az üveget. De a többiek jól szórakoztak azon, amilyen ráncos segglyukká rándul az arcom minden egyes korty után.

Koritának van huzatja, neki rezzenéstelen az arca, meg Horgos Mikinek is. Mosolygós szemű, jóindulatú nagydarab festő gyerek. KisBerben.

Mondja is, hogy ejj, de szereti az italt.

Alex rögtön kérdezi is tőle, hogy te Miki, neked mi a hobbid, mit szeretsz?

– Hát nekem két szenvedélyem van.

– No, és mi az?

– Horgászni szeretek. Meg inni.

– A horgászat meg az ital? És Miki, ha csak egyet választhatnál, egy dolgot csinálhatnál, akkor melyiket választanád, melyiket mondanád?

Miki kicsit bizonytalankodik, majd elgondolkodva mondja.

– Hááát... akkor inkább az ital.

– Na erre igyunk.

Ittunk is.

Nem emlékszem mennyit.
Arra sem, hogy meddig.
És arra se, hogy ettől kezdve mi történt.
Arra emlékszem, hogy fázom.

És hogy ébredezem.

A wc a mi emeletünkön nem messze van a körletajtótól.
Szemben, balra, öt-hat méterre.
Valami oknál fogva, talán tervezési hiba miatt, kétnaponta eldugul valamiért az a lefolyó ami a piszoárokból elvezetné a cuccot. Az a lefolyó teljesen közös körön van azzal a lefolyóval, amelyik a vécé közepén egy kis fémráccsal fedve vezetné el a vizet, amikor a kopaszok felöntik és felmossák a padlót. Így ha a piszoár lefolyója eldugul, akkor ez is.

Következésképpen az a húgy, ami nem folyik le, az a rácson keresztül felbuzog és elönti a vécé padlóját, kb. két ujjnyi magasságban. Mindig úgy kell járkálni ha az ember a dolgát végezni megy, mintha hímes tojáson lépdelnénk, mert senki nem akarja felverni a surranó szélénél magasabbra ezt a bűzlő trutyit.

Na én ebben fekszem.

Még igazából nem tudom.
Csak nagyon fázom.

Kicsit megmozdulok, ekkor tudatosodik, hogy valami lében fekszem, mert hallom, hogy belecsorog a fülembe, de nem is hallom, illetve, hol hallom, hol nem, mert hullámzik.

A nyakam is olyan.
A hátam is.
Benne fekszem.

Kinyitom a szemem és már azt is tudom, miben fekszem.

Húgyban.
Bassza meg!
Hideg is.
És büdös.
Persze, emlékszem, mindig eldugul.
tenger.pngÉletünk része lábujjhegyen hugyozni, pedig igyekszünk tenni ellene, még én is takarítottam nagyon régen. Emlékszem, hogy itt a fejem melletti lefolyón próbáltam anno lezavarni a cuccot.
Még jó, hogy a szám nem ér bele.
Undorító.

Fel kéne kelnem.
De nem csak a húgy hullámzik, hanem a testem is.
Meg az agyam.
Meg az egész helyiség.

Hányni fogok.

Öklendezem is néhányat, de ebből kiderül, hogy a hányáson túl vagyok.
Kicsit lefordítottam a fejem és láttam, hogy hogyan is fekszem és rekonstruáltam az eseményeket.
Már ami ebből a helyzetből következett.

Berúgtam kurvára.
Erre még valamennyire emlékszem is.
De a szituációból is kiderül.
Merthogy aztán bejöttem hányni.
Belépdeltem a tavon keresztül ide a budiba, kinyitottam a piszoárok melletti ajtót, hogy az angol vécét használjam.

Telehánytam.
Ezt abból gondolom, hogy még az oldalán is folyik, persze lehet, hogy eleve nem találtam bele, aztán valahogy a lábam közé vettem a csészét, majd lassan, vagy lehet, hogy gyorsan, hanyatt feküdtem, netán estem. Mert most a lábaimmal ölelem a fajanszot, félig benn fekszem a budiban, felsőtestem meg a piszoárok előtti területre lóg, és már érzem is, hogy a küszöb irgalmatlanul nyomja a derekam.

Ezt a geci helyzetet!
Csak tudnék már megmozdulni.

Esküszöm kimennék innen.

Neki is kezdek valahogy.
Lassan! Lassan, mert mélyen belecsap a fülembe a lé. Gyerünk, valahogy ki kell szabadulnom.

Minden forog, kavarog.
A gyomrom is.

Nyugodtan maradhatott volna kikapcsolva a szaglásom, nem kellett volna ezt most még üzembe helyezni.

–  Ááá a kurva élet, de büdös.

Na, felülök.
Folyik a hátamon.
Undorító.
Ki kéne menni a mosdóba.

Valahogy erőt vettem magamon és kitámolyogtam, éreztem ahogy a surranóba is csorog be. Mindent levettem magamról és lefürödtem.

Dedi helyettese volt az üti asztalnál, nyugodtan szendergett, csak akkor ébredt fel, amikor meztelenül, karomon a cuccaimmal imbolyogtam el előtte. Nem is nagyon lepődött meg, csak legyintett, hogy sejtette, hogy ebből ez lesz, a körletünkben mindenki úgy berúgott, hogy csoda, hogy csak engem lát így. A ruháim ledobtam az ajtó mellé, borzalmas büdös ez egész. Nagyon nagy mákom van, hogy nem megyek szolgálatba, mert most nem lenne miben. Valamelyest kijózanodtam már, át tudom gondolni, hogy jobb lenne már aludni.

– Húzz pizsamát testvér, zuhanj az ágyba.
Ezt hallottam benn a fejemben.
És most szót fogadtam.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg75

 

 

 

 

1988. március 5. szombat


Tegnap megint hülyeséget csináltam. Elmentem Edithez részegen.

Mivel egész jól lepapírozta a doki és az alegységügyeletes az egészségügyi szabadságomat, délután ötkor kiléptem a laktanya kapuján.
A torkom rohadtul fájt, megerőltettem az elmúlt napban, és még Prill Csabi, korosztályombeli kapuőr is utánam kiáltott, hogy igyak rá pálinkát vagy Unicumot.
Ez motoszkálhatott a fejemben, mert elmentem az étterembe, ahol a bevonulás előtt szakácsként dolgoztam. Mióta bevonultam nem jártam benn, semmit nem tudnak rólam, holott pár utcányira van tőlünk és kocsival számtalanszor elmentem már előtte mióta katona vagyok. Most olyan határozottan toppantam be, mintha ezt előzőleg eldöntöttem volna, de igazából nem. A testem mozgott csak az étterem felé és úgy döntöttem, nem hozok döntést, nem segítem, nem akadályozom, hadd csinálja.

Gondolkodás nélkül léptem be.

Először a fiatalabb pincér látott meg, a Tibi. Ketten vannak pincérek, az egyikőjük ő. Nálam csak tán pár évvel idősebb a srác, aki azért nagy dumás, vagány kölyök. A másik meg Ottó, a joviális, de amúgy pragmatikus és egyben kissé melankolikus főpincér. Aki megkérdi az úrtól, hogy krokettel kéri-e bélszínt?
– Krokettel? Hmm... de jó ötlet! Azzal.
– A hölgy csak a levest kéri? ... Értem. Hozhatom a hölgy levesét együtt az úr frissensültjével? Nem? ... Értem.

Aztán bejött a konyhára és ugyanígy elmondta, az úr a hatosnál ezt és ezt kéri, krokettel, a hölgy levest.

A krokett a legrosszabb köret. Legalább is készíteni. Kevesen kérik, de azért csinálni kell előre, hátha mégis. Főt krumpliból, meg manapság valami krumplipehellyel kevert cuccal helyettesítve, formázni kell egyenként, aztán figyelni a sütésnél, a belseje süljön át, de a külseje ne égjen meg.
otto.jpgOttó általában akkor beszélte meg a vendéggel, hogy krokettet kér, amikor a kollégám és egyben konyhafőnökként a főnököm, Kálmán dolgozott épp. Mivel Kálmán olyan sokszor mondta el, hogy mennyire utál krokettet csinálni, Ottó nem bírta ki, hogy ne azt rendeltessen a vendéggel. Ezt amolyan viccnek szánta, egyrészt mert minden rendelés leadása után ásított egy nagyot, jelezve, hogy nem jó kedvében adott le ilyen rendelést, ő fáradt, álmos, teszi a dolgát, nem ér ő rá szemétkedni, másrészt meg mert mindig nagyon élvezte, ha Kálmán magából kikelve kiabált, hogy az Isten büdös fasza az ilyen rohadék vendégbe, hogy nem azt a tetves krokettet akarja, ez is?
Ottó ilyenkor kacagott.
Bár nem volt ennek jele. Az arcán legalábbis.
Látszott, hogy majd szétfeszíti a kacagás, de az arcizmai nem rándultak.
A pillája sem rezdült.
De valahogy érezni, valahogy a főúri tartáson, az alabástrom arcélen átüt, hogy egész belsejében kacag.
És nagyon jó látni mulatni azt a lassú mozgású fadarabot, igazán mulattató, legalábbis én mindig jól szórakoztam. De Tibi is és a főnöknő is, akit amúgy Kálmán dugogat, végső soron Kálmán is, még ő is jókat derült ezen.
Neki kiabált hátra Tibi.

– Te Ottó, tudod ki van itt?

– Ne zavarj! – válaszolt ércesen, de láttam, hogy a boxok felett nyújtogatja a nyakát. Tibi elém jött.
– No, hát veled mi történt? Csak nem katona lettél?

Jobb válasz annál, hogy "hát de", nem jutott az eszembe, rég elszoktam attól, hogy ez újdonságnak hat.
Néztem magamra, bakker, katona vagyok.

– Na és milyen? – karolja át a vállam át Tibi, miközben a pult felé húz és Ottó elé járultunk. Ő intett rám pillantva, hogy tudjam, dolga van. De azt is jelezte, hogy fogta, hogy itt vagyok. Addig Tibi kérdezget és haladunk tovább a konyha felé. Kálmán az emlékeimnél rozzantabb formában bukkant elő.

– Na nézd kit hozok! – kiabálta felé Tibi.

Kálmán elmosolyodott.

– Nocsak téged is látni? Tudod, hogy hónapokig mondogatták a vendégek, hogy abból a pacalból kérnek, amit te főztél? Egy darabig kénytelen voltam hazudni, hogy a tied.

– Mondjuk tőled tanultam! – mondtam és be kellett látnom, hogy igen a pacalfőzés tudományát őáltala sajátítottam el. Mindent ő mutatott meg, magyarázott el.
A pacal akkor finom, ha roppanóan kemény, mégis olyan lágy, hogy szinte olvad a nyelven, és jó arányban paprikázott, sózott sushi semmilyenségű, de enyhén ragacsos, mégis egyszerűen tiszta íz szétárad a szájban. A suliban a japán konyhát tanulva próbálgattuk azt az ízt, amikor véletlen sótlan főtt meg a rizs, hogy nyers halat vagy húsokat rátéve imitáltuk a japán ételkészítés csínját-bínját.

– Igen, természetes, hogy mindent tőlem tanultál! – mondja Kálmán leereszkedőn, de nevetve. – Na, és hogyan bírod benn?

Szinte kopasznak érzem magam újra, olyan régen kellett erre a kérdésre válaszolnom. Az elején igen, amíg a környezetemnek új volt, hogy katona lettem, de ez elég régen elmúlt.
– Hát kemény azért. – válaszolom, holott keménynek egyáltalán nem mondható. De aztán a miért, mit csinálsz kérdésre adott válasz komponálásakor, úgy éreztem mégis kemény ez. Állok ugyanis durván 8 órában a betonon télben, fagyban, kánikulában. Sokszor Rövid Ugrásokkal.

– Hát az meg mi?

Míg ezt elmondom kiszaladgál Tibi is, beszaladgál Ottó is, és néha félrevonul Kálmán. De végül mind érti, mit csinálok, de mindnek van még kérdése. Közben Tibi azt is megkérdi, adnak-e rendesen nekem inni, nem kérek-e egy vodkát, olyan fátyolos a hangom. Gyorsan elmondom, hogy most vették ki a mandulám, erre felszisszen, hogy gyere, erre tényleg inni kell, nekem meg beugrott Prill Csabi a laktanya kapuból.
– Oké iszom valamit. – mondtam és valóban már csusszant is le a vodka.

– A torkodra! – kiált Tibi, de el is neveti magát a saját szellemességén, a torkodra igyunk, tudod, mutat a szám felé, a torkodra.
– Oké, kerüljön a torkomra! – és zsupsz lenn is volt.
Még csak nem is nagyon irritált.
Ottó lekéste az eseményt, pedig a gyanúmat beigazolva igyekezett. Szereti ő a szeszt. Csak nem mutatja. De tuti, mert mondja is, hogy a hősökre, és tölti is poharakba az újabb vodkát. Olyan megvetéssel ejtette ki, hogy "hősök", hogy biztos lehettem benne, hogy ez elismerés tényleg.
Koccintottunk.
Aztán meglátta ezt Kálmán.
– Mi van baszki, pincérrel iszol, szakáccsal meg nem? Na Tibi, hozz csak nekünk egy-egy vodkát. Meg magadnak is.
– Nem várjuk meg Ottót?
– Te, Ottó, gyere már!

Még Ottó kivitt valami levest, ránk se nézett, mi pedig amíg Ottó nem ért ide, ittunk egyet, meg szerencsére ezután odaért és akkor is.
Ezzel jól elvoltunk, néha mondtam, hogy a következő kör az enyém, de rám támadtak, milyen kör? Miről beszélsz? Ugyan már! Mennyi a zsoldod?
920 forint.
– És mennyit kerestél itt? 24-25ezret? Na látod, hagyd a fenébe. Inkább igyál.

Jól keresett mindenki, és mindamellett én voltam köztük az, aki a legkevesebbet vitte haza, de valóban legalább 24-25ezret, pedig ez négyszerese az átlagnak. Apunak is ekkor csak 4500 forint volt a fizetése. Basszus tényleg jól kerestem. Négy hónap után vettem egy Zsigulit, pedig arra mindig is ácsingózott a család, tudva, hogy sose lesz. Ehhez képest a zsold tényleg lófasz. De érdekes, hogy nem hiányzott a pénz. Annyira ritkán voltam itthon, hogy a pénz nem sok mindenben jelentett akadályt. Nem csináltam itthon semmit. Ha netán mondjuk inni jártam volna, már éreztem volna a hiányát.

Mondtam is most, hogy egy gép lettem, bábúként mozgatnak, előző nap azt sem tudom, hogy másnap mi lesz.
Ottó legyintett és elmondta aznapi második, egyben utolsó mondatát felém.
– Azt itt se tudni.
Majd kiment rendelést felvenni.
– Addig igyunk! – tért vissza a lényegre Tibi. Aztán feleszméltem, hogy nekem Edithez kell mennem.
Muszáj.

Kérdezték, hogy ki az az Edit, hát az az én kedvesem, mondtam, nagyon szép lány, nagyon jól megvagyunk együtt, például pont most jár le a határidő, a próbaidő, hogy hogyan bírjuk külön. Nagyon-nagyon összeillünk, szinte a másik felem, egymásnak vagyunk teremtve, mindenben azonos módon rezgünk, higgyétek el, és most, hogy legutóbb tisztáztuk, hogy jobb ha nem verem meg, most már csak újra kell kezdeni, és ma van a napja, nekem menni is kell nemsokára.

– Éljen a szerelem – kiáltotta valamelyik –, igyunk!

Nem tudom mennyit ittam, de még azon a tompa, émelygős ködön át is világosan láttam a helyzetet. El kell mennem Edithez, hisz megígértem neki, hogy ma elmegyek, mert neki is ma volt jó, hogy újrakezdjük. Basszus mennem is kell, szabadkoztam, már biztos, hogy vár, lehet, hogy ideges is.

– Na akkor indulás! – szólt az ajtóban most megjelenő főnöknő. Egész megnőiesedett mióta nem láttam. Rémes ugyan még most is, de az eltúlzott smink, a ráncok és a bagószag alól is láthatóvá vált a nő.
Sőt, egy elégedett nő sejlett fel. Jót tesz neki,  hogy Kálmán foglalkozik vele, úgy látom.
–  Ha a katonának babája van, ott a helye mellette! – mondta nekem jóindulatúan mosolyogva, majd Kálmán felé fordulva, cinkosan kacsintva:
–  Vagy alatta.
Kálmán megadóan, megfáradtan, és kissé bizonytalanul bólintott, a főnöknőmből eliszkolt a nő és egy sértett matróna bukkant elő.
–  Menj fiam, ne itt tanulj illemet!

Ő sokat mesélhetne nekem arról, hogy mi az illem, persze nem kell ebből általánosítani, folytatta és most megint Kálmánra nézett, de nekem mondta, hogy csak azt tudom fiam neked megmutatni, nekem hogyan jó.
Kálmán szólt, hogy na még egy utolsót igyunk meg mindannyian, aztán tényleg mennem kéne, ha dolgom van.

És hát van, meg kell látogatnom a barátnőm. Mára beszéltünk meg. Olyan élesen láttam abban a mámoros, opálos bizsergésben azt a jelenetet, amikor ezt megbeszéltük, hogy nem jutott eszembe, hogy soha nem történt ilyen.
Ma kibékülünk, ma nagyon fog örülni nekem, ma újra összejövünk. Eljöhetnénk ide inni egyet, ennek örömére. Mondom is Tibiéknek, hogy elhozom, igyunk.

–  Ne, ne vidd sehova, bújj be az ágyába.

–  Nem, nem, az hülyeség –  kardoskodtam –, azt szeretném, ha megismerne titeket, én úgy örülök, hogy ismerlek titeket, tényleg olyan jó, hogy vagytok nekem, még pacalt főzni is itt tanultam meg, elhozom, mindenképp koccintanotok kell vele.

Ekkor kilökdöstek az ajtón, hogy el fogok késni, és mihelyst az utcán voltam, éreztem, hogy el fogok késni. Nem emlékeztem, hogy hányra beszéltük meg, de biztos, hogy elmúlt már.
Nyakamba vettem a lábam, és azon mosolyogtam, hogy mennyire fog örülni, hogy egyenruhában megyek, mert nagyon tetszem neki benne mindig.

A kaputelefonba sietve hadartam bele, hogy Tamás vagyok, megérkeztem, engedj be!
– Ki az? Tamás? –  hallom az apja hangját. –  Maga az Tamás? Na ide figyeljen, nincs itt semmi keresnivalója, Edit nem akar magával találkozni, semmi köze már ahhoz a lányhoz.

–  Nem, nem! – kiáltottam  riadtan. – Én Edittel akarok beszélni!

Hallom, hogy közben Edit kérdezi a háttérből, hogy ki az, de közben jött egy fiatal srác és vele be tudtam jutni a házba. Fenn újra becsöngettem, az apja nyitott ajtót, és köszönés nélkül közölte, hogy Edit nem jön ki, én meg jobb ha haza megyek.
Ekkor megjelent Edit, az apja rászólt, hogy menjen vissza, de nem ment, hanem megkérdezte, mit akarok. Na végre, gondoltam, mert olyan érzésem volt, mintha sose jutnánk el oda, mit is akarok.
De ezt úgy fejeztem ki, hogy rájöttem csak őt szeretem, senki mást, jöjjünk össze megint, megváltozom.

– Hinned kell nekem!

–  Na ebből elég! – szólt ingerülten az apja és éreztem én is, hogy őrá a vallomásom nem sok hatással volt, néztem Editet, hogy vele mi a helyzet, fókuszáltam, egy kicsit tán előre is dőltem, esetleg billentem a jobb képalkotás reményében.

– Szreltek déged! –  rikkantottam, ő meg beljebb húzódott a lakásba.

– Te részeg vagy, dől belőled a pia szag. Nem kezdünk újra semmit, nem akarlak látni soha többet. Menj innen!

Azt hiszem ez az utolsó.
Ez az utolsó jelenet, amire ma emlékszem.

Hogy hogyan kerültem haza, és mikor, nem tudom. Úgy fáj a fejem ma, majd szétrobban. Nem sokat mozogtam délelőtt, Anyu ugyanúgy ellátott mint a napokban, de minden alkalommal csóválta a fejét, ahogy meglátott.

Ma sokat gondolkodtam.
Honnan szedtem én azt tegnap, hogy megbeszéltem Edittel, hogy újrakezdjük?
Sejtelmem sincs.
Kurva ciki amit csináltam. Mit gondolhat most? Mit gondolhatnak a szülei?
Érdekes, végeredményben nem éreztem ma mégsem ezt olyan végzetesnek, mint a napokban, amikor szintén lepattantam Editről.
Részben nem is baj, ha lepattanok róla. Nem is értem magam az elmúlt napokból. Hogy jött ez az ötlet, hogy kezdjük újra? Nem kéne olyan nagyon teret adni az érzéseknek.
Ne azok irányítsanak.
Gondolkodni, mindig gondolkodni.

És bár ha a tegnapi napon gondolkodom, nagyon kínosnak látom most is, de valahogy nem érdekel.

Vállat tudok vonni, ugyanis remek kifogást találtam.

Hülyén viselkedtem? Netán méltatlanul magamhoz? Na és?

Részeg voltam.

 

 

 

 

süti beállítások módosítása