116

1988. január 24. vasárnap

Az éjszakás szolgálat nem tett valami jót, reggel, lefekvés előtt megint rázott a hideg, de szerencsémre csak éjszakára tettek be újból, és hagytak aludni délután kettőig.

Az alvás segített valamit, mert bár elég ramatyul vagyok, de lázam szerencsére nincs, meg simán csak fáradtnak érzem magam, nem betegnek.

Az orrom még mindig fáj, benn a körletben persze elmondtam, hogy mi történt, egyetértettek, hogy ezt nem lehet annyiban hagyni.
Azt a fickót el kéne kapni és jól elverni.
A mai napig igazából nem volt bennem ez a lendület.
Nem is nagyon értem, illetve igen, mert valami minimális düh ugyan parázslott és én is azt éreztem, hogy ez tűrhetetlen, de én kizárólag Buksi miatt gondoltam bosszúra.

De ma ébredéskor nem figyeltem és úgy fordultam hason az egyik oldalamról a másikra, hogy valahogy az arcomra is ráterheltem. Nem volna ez baj, néha tényleg belefúrom így az orrom a párnába, de most olyan fájdalom hasított belém, mintha újból orrba vágtak volna.
Felkiáltottam és vizsgálgattam magam, hogy nem kezdtem-e el vérezni.
Eközben gyúlt bennem harag és bosszúvágy. Ahogy enyhült a fájdalom, úgy erősödött a gyűlölet. Eddig is éreztem ezt kószálni magamban, de tényleg csak Buksi miatt és eléggé irányítatlanul. Sőt, még azt is mondhatnám, a düh mellett az a tudat, hogy cselekednem kellene majd, az félelmet vert belém, eddig csak mint a későbbiekben kerülendő mozgó objektumra gondoltam a fickóra, rossz érzéssel. És igen, bevallom, határozottan félelemmel.
De ma elég volt ebből.
Az, hogy már vagy négy napja orrhangom van, fáj és lüktet, meg vigyázni kell rá, és hogy feltételezem Buksi ugyanígy szenvedhet, ez kiölte most a félelmet.
Én ezt a faszit megverem.

Úgy igazán, hogy soha többet eszébe ne jusson hozzám, Buksihoz vagy bármelyik családtagomhoz nyúlni, és hogy ne veszélyeztesse a többi kutyasétáltató és kutyája testi épségét.

Újpalotán mindig rengeteg kutya volt.
Mivel az egyik legélhetőbb lakótelep, ahol a tervezésnél az egyik legfőbb szempont a házak közti nagy, füves, fás, bokros terek kialakítása, így mindamellett, hogy gyerekként is évekig izgalmas tudott maradni, a békés kutyasétáltatásra is alkalmas lett.
A gyerekek nagy része a KRESZ parkban összpontosult, ahol egy városrész kicsinyített mása jelentette a világot. Keskeny, de útburkolati jelekkel ellátott szövevényes úthálózat, apró közlekedési lámpák, zebrák, útjelzőtáblák alkotta tér vonzotta őket, ahol az egyébként a különböző korú és változatos méretű bringákkal rosszalkodó gyerekek illedelmesen megállnak a pirosnál szépen, sorban, egymás mögött és megvárják míg az apró babakocsit toló pöttöm kislányok átcsámpáznak a pici zebrán, és csak azután indulnak el, miután a lámpa zöldre vált. A parkban kapott helyet a kerítéssel elkerített focipálya, a mászókák, csúszdák, homokozók és mindenhova rendesen kialakított járdákon és zebrákon át jutottak el a kisebbek és a szüleik.

A KRESZ parkban, minden fontosabb közlekedési körülménnyel találkozni lehetett, a körforgalomtól a vasúti kereszteződésen át, az iskola előtti kicsi parkolóig.
Nem tudom ki találta ki ezt a parkot, de zseni volt, néha olyan idilli hangulat uralkodott, mintha megelevenedett ifjúsági film játszódott volna épp.

Ettől a parktól távolabb lévő tereken, az iskola és az óvoda közti senkiföldjén lehetett kutyát sétáltatni. Mikor ideköltöztünk Újpalotára, akkor nagyon sok fiatal pár kapott szintén itt lakást. Valamifajta elégedettség, boldogság lengett a levegőben hosszú éveken keresztül, és a békés egymás mellett éles határozta meg a lakótelepi létet, egészen addig, míg a házunkban lakó postás el nem kezdett ragaszkodni ahhoz a két négyzetméternyi rohadt földdarabhoz, ami fölé a kocsijával szokott állni.
Pitiáner kisstílű fasz, aki képes volt ügyet csinálni abból, ha valaki, ne adj Isten valamelyik házban lakó látogatója beállt az ő szakrális terébe.
Ezzel hagyományt teremtett, a környezetünk lakossága egyre több marhaságban érezte, hogy bizonyítania kell, az önérdekek egyre többször kerültek szembe a közérdekkel és lassan az ostobaság lett a mértékadó viselkedésforma.
Hosszú idő volt ez, nekünk a gyerekkorunk még a rózsaszín szocialista álomban zajlott, ennek a korszaknak a terméke lett a kutyatartás is. Az az alapelv irányított minden kutyást, hogy adjunk a kutyáknak a lehető legnagyobb szabadságot úgy, hogy ezzel ne sértsük más csoportok érdekeit.
Aki nem tudta kezelni a kutyáját, az mindig pórázon, szájkosárral vitte sétálni, a többiek pedig kutyástul, gazdástul kisebb nagyobb falkákat alkotva beszélgettek, társalogtak. A kutyák közti összetűzések vér nélkül zajlottak, és beállt egy állandó falkarend, a kutyák embert, gyereket nem bántottak, nem ijesztettek, részét képezték az újpalotai vadonnak. A félős gyerekekkel a kutyamentes KRESZ parkba lehetett menni, oda kutyás nem lépett be és így a kutya sétáltatás békés, stresszmentes program lett.
Ebbe rondítottak bele a postásunkhoz hasonló marhák, példának okáért, az olyan fickó, mint aki orrba vágott.
Akik ezeket a szabályokat, hogy "ha a kutyánk veszélyt jelent másokra, akkor kezelem", figyelmen kívül hagyták.
A felelős kutyatartó kutyasuliba vitte a kutyáját vagy nem engedte el. Én persze mindig póráz nélkül sétáltam Buksival, bár nem mondhatom, hogy Buksi kezelhető lett volna. De ő csak és kizárólag önveszélyes volt, ha az öt kilójával nekiugrik a negyven kilós kutyának, abból sok jóra nem számíthatott. Ugyan végül ő került ki általában győztesen, az legtöbbször erkölcsi győzelem volt, kárt ő nem okozott a másikban.

Ha ő történetesen egy német juhász lett volna, akkor nem járkálhattam volna vele póráz nélkül. Nem tehettem volna azt, amit az a férfi, aki orrba vert.
Ő se tehette volna.
Ezért el kell majd neki magyaráznom kellő nyomatékkal, hogy ezt nem szabad. Tehát megverem.

Ezzel az elhatározással mentem éjszaka szolgálatba és egész éjjel a mondataimat és a verekedés mozdulatsorát képzeltem magam elé, hogy gördülékenyen menjen, ha majd tényleg megteszem.