302

Július 22. Szerda

Ma délelőtt Buksival hatalmasat sétáltunk, kimentem vele az orosz laktanya melletti szántóföldre, egészen a Szilas patakig, aztán elkanyarodtam Edit felé, lehívtam és együtt sétáltunk haza hozzánk. Buksinak nagyon tetszett, hogy idegen környezetben kóválygunk, mindent megszaglászott, amit az orra elért, ezért lassan haladtunk. De nem bántuk, együtt lenni, ilyen szimbiózisban hárman, ez engem nagyon feldobott. Apu este visszahozta a kocsit, mondta, hogy holnap készen lesz az UAZ, mi meg úgy döntöttünk, elmegyünk Ricsiékhez.
Most nem bántam.

Igaz ugyan, hogy a szexhez nem jutottunk közelebb ma sem, de abban igaza van Editnek, hogy amikor én elképzelem, akkor én is órákat adok magunknak, nyugodt és kellemes környezetben, és akár az én szüleimnél, akár náluk, akár kocsiban, akár a patakparton intéznénk el, nem lenne több, mint egy gyors önkielégítés. És mivel ő szűz, tulajdonképpen érthető, hogy nem ilyen körülmények közt szeretné az elsőt.

Én a legtöbb esetben ezt teljesen figyelmen kívül hagyom, nekem elég lenne két perc, vagy lehet, hogy annyi se kellene, ha végre kézbe venne, de addig, amíg neki a szex szó hallatán egy áttetsző vörös lepellel fedett baldachinos ágy, gyertyák imbolygó fénye, édeskés füstölők illata és két absztrakt, mozdulatukban is szeretetet árasztó, márványszépségű testek lassú áramlása jut az eszébe, addig hogy toljam az orra elé a farkamat, hogy oké, de amíg mindez nincs, addig ezt verd ki nekem.

Tehát inkább mentünk Ricsiékhez. Amúgy reményt keltő volt, hogy tegnap a moziban hozzám ért, de az inkább kísérletnek tűnt, mint vággyal teli közeledésnek. Ricsiéknél nagy a szerelem, valamelyikük nagymamától örökölt lakásában laktak, nekik nem gond a baldachinos ágy, de ha jól láttam, az konkrétan még csak nem is kell. Kérdésre elmondták, nehéz volt kivárni míg a nagymama meghal, de azóta minden sínen van.
Nekem a nagyapáim mindketten meghaltak a születésem után nem sokkal. Nem is ismertem őket, a nagymamákra meg olyan sokan vagyunk, hogy nem álmodhatnék megörökölt lakásról, így igyekeztem kipuhatolni, hogy állunk Edit nagyszüleivel. Azt megkérdezni, hogy vajon meddig húzzák még, úgy éreztem nem tudnám, amíg el nem fogadom Ricsi által folyamatosan tukmált Cherry Brandy-t, ezért egyszer csak elfogadtam.
Mindenki nagyot nézett, kocsival vagy, nem lesz-e baj, de a katonaság előtt is hónapokig nem állítottak meg, nyilván most se fognak. Ittam egy korty Cherry-t, de nem lettem sokkal bátrabb, csak annyit tudtam meg, hogy mennyi idősek, az egészségi állapotukról semmit. De mindegy is, mert vasárnapig ez úgysem zajlik le, valami más módot kell találnom.
Épp azon gondolkodtam, hogy szólok Ricsinek menjenek moziba, mikor Andinak hirtelen fájni kezdett a feje, rögtön azután, hogy a pasija alaposan megmarkolta a fenekét. És ahogy láttam, hogy tűzbe borul az arca, én is ugyanezt a fejfájást éreztem. Hazafelé azon tűnődtem, hogy jól csináltam-e, hogy pont Editbe szerettem bele, holott ő most a szűkölve tüzelő Andi mellett igazi gimnazistának, igazi kislánynak látszott, egyáltalán nem nőnek. Akkor is épp teljes erőből irigyeltem Ricsit, hol a lakásért, hol Andiért, hol mindenért, mikor Edit megbökött, hogy vigyázz!

Vigyázni arra a két kurva rendőrre kellett, akik egy sárga, haldokló fényű elemlámpával köröztek előttem a vaksötét cinkotai úton.

Hogy véletlenül se tudjak fesztelenül viselkedni, Edit felkiáltott, hogy jézusom, te ittál!

Félreálltam, lehúztam az ablakot, kiadtam a forgalmit, a katonakönyvet, meg a szabadságos menlevelet.

– Nofene, maga katona! Mi több, határőr! Na és mondja Dvorszky határőr, hogy ízlik az egyenruha?

Végre civilben vagyok, örülök, hogy nem jut eszembe, mit mondjak?

– Ki lehet bírni.

– Na maga aztán nem valami lelkes! Nézzen ránk, így fest az egyenruha azon, aki büszkén viseli!

Néztem őket és Guttyán jutott eszembe, rá hasonlítottak, még a tájszólásuk is, és csak azt láttam, hogy így fest az az ostoba fajankó, aki ezt a tulajdonságát büszkén viseli.

– Na aztán ittunk-e ma alkoholt, határőr? – olyan mézes-mázos hangon kérdezték, hogy nem tudtam eldönteni, hogy már tudják-e.

– ..khm...khm...nemigen...khm...

– Nemigen?! Az meg mi? Az igen vagy az nem?

Edit eddig ijedten és csendben ült, most áthajolt az én oldalamra, és remegő hangon szólt ki nekik.

– Csak egy nagyon keveset, épphogy belenyalt.

Na ez most nagy segítség volt, összetalálkozott a tekintetünk, én mérges voltam, rajta meg az látszott, hogy “de hát miért, úgyis kiderült volna”. A rendőrök is inkább tőlem vártak volna választ.

– Nem úgy van az leányom! Hogy mennyit, az nem volt kérdés. De legalább akkor a szonda nem kell. Igaz, határőr?

Bólogattam, sok szerepem már nem volt itt. Megkérdezgették, mit ittunk, meg hogyan, de többnyire Edit válaszolt.

– És mondja határőr, mennyibe került magának a Cherry Brandy?

– Nem tudom, vendégségben kaptuk.

– Hát én viszont tudom. 400 forintba került. Mennyi a zsold?

–920 forint.

– Akkor abból futja, nem igaz?

Futotta igen, még maradt is egy kicsi. Annyi, amennyiből épphogy kihúztam a szabadság végéig, de annak a tervnek, hogy lemegyek a napokban Balatonra, vagy a Velencei tóra, két napra Edittel, annak lőttek.

Már azt is nehezen viseltem, hogy Edit húzódozott, de hogy a karhatalom akadályozza meg az együttlétünk, az kiborított. Úgy látszik nem tudok Edittel lefeküdni a szabadságom alatt.

Kibaszott rendőrség, kibaszott katonaság.

534

December 2. Kedd

Sopronba kerültem. Belém verték az alaki szabályokat, a tisztelgés tudományát, a rendfokozatok fontosságát, a porban, hóban, sárban kúszás szépségét és a lövészet értelmetlenségét. Bemagoltam az eskü szövegét, el is mondtam, amikor kellett, megvolt az első eltávozás, kialakult néhány katonatársammal a bajtársi kapcsolat, s ezt néha fontosabbnak érzem a barátságnál még ma is.

A Balatonnál távolabb nem voltam még szülők nélkül. Hol a francban van az a Sopron? Messze vagyok, tél van, ordítanak velem, és háromnegyed ötkor van ébresztő.

ÉBRESZTŐ! Milyen lehetetlen kifejezés! És milyen rafináltan aljas módon tudják az ügyeletesek végrehajtani! Nincs ehhez kedvem! Aludni akarok!

Csend van a teremben, csak a negyven valahány horkoló hangja és a vaskályha ropogása neszez egy kicsit. A levegő este még nem olyan rossz, de csukott ablakok, ajtók mellett hamar elfogy az oxigén, fülledté válik, viszont cserébe betölti a körletet a fingszag. Negyven gyomor dolgozza a káposztát hangos zúgolódással. Ügyesek a szakácsok, megteszik, amit tudnak, de csak ráismerünk a káposztára minden nap. Néhány éjszaka alatt megtanulom, milyen gyomorkorgást követ fingás, reggelre letaglóz a szag, de csak az ájulás kerülget, álom sehogy se jő.

A felső ágyon fekszem. Mellettem egy bikanyakú gyerek alszik. Még egy rohadt szót se szólt. Akkor se, ha beszélek hozzá. Igaz, eddig csak azt mondtam, ne horkoljon.

Nyírségből jött. Ennyit tudni róla.

Mintha ez elég lenne.

Szomorú szeme van, nem tudom érti-e, amit mondanak neki vagy csak utánozza a többieket. Néha este, amikor már ügyetlen beszélgetések kezdődnek, ő csak ül, hosszú percekig néz maga elé, de hogy gondolkodna, azt nehéz lenne elhinni. Most mellettem alszik. Hanyatt, lábai felhúzva, szája tátva, feje kicsit oldalra billent a párnán.

Felém.

Horkol.

Megőrülök! Hogyan csinálja ezt? Honnan jön ez az irtózatos zaj? Mit csináljak? Mit kell ilyenkor tennem?

Néha óvatosan megbökdösöm, de csak egy hatalmas röfögést idézek elő vele, nem fejezi be. Betemetem a fejem a takaró alá, ráteszem a párnát, de nem segít semmi. Számolni is szoktam, tízezernél mintha kicsit eltávolodnék a hangoktól, mintha kicsit tompábban, megszűrve hallanám a zajokat. Lassan csend lesz…

Aztán egy bakancs berúgja az ajtót, belép egy vadállat, felkapcsolja a villanyt és beüvölt:

– Jó reggelt elvtársak! Ébresztő föl!

(Kurva anyád!)

Az ablakhoz megy, feltépi, besüvít a mínusz 15, mi meg kiugrálunk az ágyakból.

Buzipendelyt viselünk.

Katonai hálóing. Rózsaszín. A szerencsésebbeknek buzizöld.

Hogy ki lehetett az az állat, aki kitalálta, nem tudom. Lehetetlen benne kényelmesen feküdni. Lábszárközépig ér, vastag vászon, viszont meglehetősen szűk a szabása. Ezáltal forgolódás közben szorosan az ágyhoz tapad, és elég hamar feszíteni kezd nyaktájékon, elzsibbasztja a karokat, kidörzsöli a térdet. Reggel pedig a sorakozónál, nem rejt el semmi kitüremkedést. Nincs is a reggeli sorakozónak szerepe semmi, csak ezt szemrevételezni. Egy vonalba fejlődünk a rózsaszín buzipendelyben, ki teljesen barna, ki pedig piros keresztbe pántos, kék talpú műanyag papucsban, s hálóingünk hivalkodva mutatja a különbséget.

– Na emberek! Ilyen jó kis álmaik vannak? – röhög az ügyeletes – Azt hiszem, jelenteni is fogom a kiképzőtisztnek, hogy maguk nem fáradtak. És mától több brómot kapnak a teába. Lelépni!

Kiképzőtisztjeink már a megérkezés másnapján komoly lendülettel kezdtek katonákká formálni minket. Fegyver került a kezembe! Milyen egyszerűnek tűnő szerkezet!

Olyan tárgyat tanulok kezelni, ami kifejezetten emberölésre készült!

Másra nem is jó.

Csak arra.

Basszus, EMBERT ölni tanulok! Gyilkolni.

Fejlövés a legjobb, akkor nincs apelláta. A testlövés sok esetben jó arra, hogy megállítsa a támadót, de nem mindig halálos, viszont minden esetben borzalmasan fájdalmas. A végtagot meg felesleges eltalálni, az csak időleges harcképtelenséget okoz, legfeljebb akkor jó, ha olyan roncsolást végez, hogy amputálni kell, akkor már ér valamit.

Törekednünk kell halálos sebet ejteni, a túlélhető nem jó. Csak baj van a sebesültekkel.

Ha meg valamelyik társunkat találják el, jó, ha tudjuk:

tüdőlövésnél beledugni az ujjat a lukba, ott ne kapjon levegőt; gyomorba kapott lövésnél teljes erőből szorítani a beleket vissza.

A támadó kézigránát-repesz sima szélű, apró lukat üt, míg a védekező, ami acélburokkal van ellátva, s azt repíti szét, az roncsol. Viszonylag kicsi, de “cakkos” bemeneti seb, s jó nagy szakított kimeneti nyílás. Ha nem marad benn. Vagy végtagokat tép.

Az RPG páncéltörő gránát, nagyon hatékony fegyver, de nem szabad mögé állni, mert halálra éget.

Ezt a tisztes meséli, sugárzó arccal. Az az érzésem, valami Rambo filmből szerzett filmélményét meséli, mert a többi tisztes ridegen hallgat, mikor megkérdezzük: mi történik egy csatában, ha valamelyik társunk TÉNYLEG megsebesül?

– Valami biztos! – hangzik nagy sokára a válasz.

Biztos, persze.