167

December 4. Péntek


Éjszaka Ferihegy 2-re vittek.
Összesen négy órát voltam kinn őrködni, kampózni.

Szeretem az ilyen napokat, valahogy olyan melengető érzés, amikor maradéktalanul öregnek érezheti magát az ember. Kell ehhez persze egy társ, és az se baj, ha az a társ történetesen az éjszakás helyettes. Az meg szinte elengedhetetlen, hogy a saját korosztályunk legyen.

Ma éjjel ez a szerencsés csillagállás tökéletesen jelen volt Binder alakjában. Mióta egyszer együtt lebuktunk ő valami fura változáson ment keresztül. Nagyon simulékonnyá vált, a tisztek kedvelni kezdték, mert jó kedélyét megőrizve viccelődött mindig, amikor feladatot kapott, mintha már ez önmagában örömmel töltené el, és gyakorlatilag bármely pillanatban meg tudta nevettetni a feletteseit.
Mondhatnánk, hogy ez hátborzongató.
Ha nem Binder teszi, okádnék tőle.

A tisztek néha könnyes szemmel röhögve veregetik a vállát, ilyenkor ő is veszi a bátorságot és veregeti az övékét. Minden jelenet első ránézésre a gerinctelen hajbókolás látszatát kelti.

De Binder nem hajlong, nem nyal.
Élcelődik csak.
Néha kikacsint a röhögő felettesei gyűrűjéből, néha erősebben szorítja meg valamelyik kopasz hadnagy vállát, amit meg tud tenni, mert ereje elég komoly van neki, néha a konditeremben is összefutunk, tudom, hogy erős.

A tisztek meg érzik, amikor beletorzul az arcuk Binder erős szorításába. Nem értik, hogy miért okoz fájdalmat, ilyen nehezen viselhetőt, miközben meg a szájával épp vicceset mond.

De én már értem.
Mert nem talpnyaló lett, hanem pokoli ügyes túlélő.
Nem hajolt meg, csak használja az adottságait. Nem tudom, mit változtatott benne a bukásunk, de azóta a tisztek kedvence.
Csakhogy ettől még szarik rájuk.
Egyre merészebb, vicceiben már szinte nyíltan becsmérli őket, de olyan ügyesen, hogy ők nem veszik észre, hogy Binder róluk beszél, de nekünk.
A tisztek röhögnek, mi visszafogjuk ugyanezt.

Binder jól halad, valószínűleg nemsokára csillagot is kap, előléptetik. De addig is már sok alegység ügyeletesi, kutató ügyeletes-helyettesi szolgálatot ad. És a benne történt változás ezekben a szolgálatokban a legszembetűnőbb.
Ha már ilyen gyors előmenetelt sikerült összehoznia, azt kéne csinálnia, mint a nagy többségnek, aki a helyében lenne, igyekezni a szerzett hatalmát fitogtatni, és a tisztek elvárásainak még jobban megfelelni. De a társak iránti lojalitást teljesen elfelejtve, kollaboránssá válva.
Binder nem ilyen lett.
Rajta mindig a cinkosság, az egy vérből valóság látszott. Sosem tette kérdésessé, hogy a feladat, amit kioszt, az ügyeletesi szerepében az elvégzendő-e. Tudtuk, hogy ha valamire azt mondja, hogy meg kell csinálni, azt meg kell. De mindig elmondta, hogy milyen mértékben várja el, mindig értésünkre adta, hogy mennyire kell megcsinálni, mi az amilyen trehány melót még el tud adni a tiszteknek.

Nem rejtette véka alá, hogy megköveteli, amit jónak lát, akár úgy, hogy felrúgja a teli felmosóvödröt a körletben a kopaszoknak, de ha valamennyire, akár tessék-lássék, de megteszik amit kér, ő tartja majd a hátát. És így, mivel bármennyire is volt a tisztek kedvence, mindig tudtuk, hogy hozzánk tartozik, közülünk való, így bármit kért, mindenki kérdés nélkül teljesítette. Minden tevékenységében cinkosként működött, néha igazságosztó Robin Hoodnak látszott, amikor a nyilvánvaló marhaságot, amit a tisztek kívántak, lefordította látszatmunkával járó lógós herézésre, és a pocsékul elvégzett feladatot meg eladta a tiszteknek dicső díszmenetként.

És ő a korosztályom.
Éjszaka úgy állította össze a váltást, hogy én csak négy órát mentem ki, az általam választott időpontokban, de a többieket is kímélte, amennyire tudta. Volt időszak, amikor csak egy kopaszt tett ki, akinek azt a feladatot adta, hogy csak azt figyelje, jön-e a laktanya felől ellenőrzés. Az volt a véleménye, hogy a 10 centis hó, meg a komoly mínuszok nyilván nem csak minket bénítanak, hanem a határsértőket is, nyilván nem ma éjjel fognak államrendet dönteni.
Szarni rájuk, melegedjünk inkább benn.