191

November 10. Kedd

Nem volt most Rövid Ugrásom, éjszakai szolgálatból éjszakára mentem újra. Hat körül Lufival, a Sas körlettársammal azon beszélgettem, hogy az erő miben nyilvánul meg.

Én azt mondtam, hogy szerintem testben.
Lufi azon a véleményen volt, hogy testben is, de akaratban is.
Sőt akaratban inkább.

Valahogy eljutottunk oda, hogy ő sosem szkanderozott, engem meg sosem nyomtak le.
Azt mondta, hogy letesz.
Ezt nem hihettem. És nem is tűrhettem.
Azt mondta, hogyha nagyon akar, le tud győzni.
Figyelmeztettem, hogy ez még senkinek sem sikerült.

Annál jobb. Mondta így még jobban akarja.

Tehát szkanderezni kezdtünk.

Lufi ugyan nagyobb nálam, de kövér egy kicsit, ezért eszembe sem jutott, hogy erő lehet benne. Márpedig ahogy most nekiveselkedtünk úgy néz ki, lenyom.
Szkanderben.
Puha, folyós karján semmi nem feszült meg, semmi nem rándult meg, semmi nyoma nem volt, hogy éppen emberfeletti erőfeszítést végez. Mindez Lufi arcán látszott csak, vöröslött, rángott és csikorgott a foga.

Viszont a szeméből ádáz tűz villogott, de igazából nem volt perzselő, ha összetalálkozott a tekintetünk sem láttam benne ártó szándékot. Tulajdonképpen úgy nézett rám, mintha ott sem lennék. Nem velem küzdött, hanem azzal az erőfeszítéssel, amivel én ellenálltam.

Csak arra koncentrált, hogy annál nagyobbat tudjon kierőltetni magából. Hogy a neki ellenálló erő kié, lényegtelen. Tulajdonképpen a koncentráció tette vaddá a tekintetét.
Én örömmel belefeszültem az összecsapásba, jött a gondolat, hogy őt most jó lenne lenyomni.
De ez így akaratnak elég gyenge.
És nem is ért sokat, mert hamar megértettem, hogy az nem fog menni. Ha Lufi legyőzni nem is tud, azt erről az arcról, ebből a tekintetből láttam, hogy nem is hagyja magát.
Én nem győzhetek.
Pedig jó lenne.
De nem fog menni.
Ennyit az akaratról.

Mármint az enyémről.
Mert Lufié sziklaszilárdnak látszott. Mert az arca folyamatosan változott, de a tűz a szemében nem.
Aztán egyszer csak kihúzta magát, az arca kisimult és belenézett a szemembe. Nyugodt volt és fennkölt. Nem győzött még, de már igen.
Tudtam, hogy vége.

Hogy nem győzhetem le, azt már korábban megértettem, de azt gondoltam, tartom magam, amíg ki nem fárad, és feladja. De nem adta fel, sőt most látom, hogy tudja, legyőzött. A karjaink még egymáshoz feszültek, de nyilvánvaló lett, végem.
Nem tudom, hogy mi történt eddig, talán csak az erőm térképezte fel és megállapította mennyit kell pluszban belefektetnie, vagy mostanra gyűlt össze annyi akarat, amivel legyőzhet, mindenesetre kiegyenesedett, rám nézett és egy határozott mozdulattal letett.
Nem gyorsan, nem kapkodva, hanem egyenletes lassú sebességgel, de nem torpant meg, és én sem tudtam ellene tenni semmit. Mint egy hidraulikus emelő, lassan, de biztosan elvégezte a dolgát.

Mivel még mielőtt egymásnak feszültünk volna, kiszivárgott a körletünkből, hogy úgy néz ki Lufi szkanderezni fog, ráadásul velem, így egész sokan lettünk mostanra. Nagy üdvrivalgás támadt, néhányan szaladtak is továbbvinni a hírt. Lufi egész ügyesen hessegette el a gratulálókat, és nagyon hálás voltam neki, hogy a nagyképűség legkisebb jele nélkül nyújtott kezet nekem és egyáltalán nem lesajnáló hangsúllyal, csupán barátsággal jegyezte meg, hogy valahogy így gondolta, hogy az akarat az erősebb.

Nagyon megkedveltem Lufit, hogy később sem hencegett sosem ezzel. Ha kérdezték, csak legyintett, hogy semmi nem volt, én rossz passzban voltam, ő meg jóban, ennyi.
De akárhogy nézem ez nekem komoly presztízsveszteség.

Vége ennek a mítosznak.

Vége annak az időszaknak, nem kőbe vésett szabály, hogy nem lehet letenni.

Emlékszem, még Medve is elismerte a fölényem kénytelen kelletlen, holott ő tényleg az igazán erősek egyike volt. Sokat kerülgettük egymást, illetve ő engem, szóban sokat szkanderoztunk, de egyszer nem bírta ki és kihívott.
Amikor már tudható volt, hogy engem senki nem tesz le és hogy ő meg már majdnem mindenkit. Sokan várták ezt a mérkőzést, mert eddigre már köztudottan utáltuk egymást Medvével, és kicsit mi is úgy éreztük, hogy most revansot veszünk egymáson. Végre szabályozott keretek közt egymásnak eshetünk.
De azért féltem ettől a mérkőzéstől.
Medve mégiscsak egy nagyhangú öreg, és valóban erős. Nem volt bennem az a lendület, mint amikor kizavartam a körletünkből, semmi indulat nem volt bennem és féltem, hogy így kevés leszek.
Volt is egy pillanat, amikor megtolta a kezem, úgy nézett ki lassan letesz. De nagyon nagy szerencsémre ettől olyan önelégült arcot vágott, hogy bennem azonnal felbukkant a kép, hogy milyen elánnal mesélné másnak, illetve, hogy ezek után bátrabban baszogatna, hisz egyértelmű, hogy erősebb.

Láttam a kaján vigyor előszelét a képén, és jött is a kellő indulat, a kurva nénikéd, ezt nem hagyom. És valóban, megint nem nyertem ugyan, de Medve is kénytelen volt feladni.

Jól van – mondta –, majd legközelebb.

De ebben a mondatban az a két szó volt erősebb, hogy "jól van". Azt jelentette, oké tényleg nem lehet letenni.
Ez az eset erősítette meg ezt a hitemet nekem is. Úgy éreztem, ekkor öltött formát és rögződött valami viszolygással vegyes tisztelet irántam a többiekben, ami úgy éreztem, sok esetben védettséget biztosított.

Csak remélni tudom, hogy ez az eset Lufival nem tépázza meg a híremet nagyon.

Igazából az esett nagyon rosszul, hogy Lufi karja petyhüdten, lazán lifegő zsírréteggel fejtett ki akkora erőt, ami ellen nem tudtam védekezni. Emlékszem az utolsó gondolatomra, mielőtt csattant a kézfejem az asztalon.
Jaj ne már, ez a csoffadt bicepsz nyom le?

És de.

Ez.

Éjjel ezzel a petyhüdt karral küzdöttem álmomban, sose feszült meg, mindig lötyögött rajta a háj, de nem tudtam védekezni, az meg pofozott vagy falhoz nyomva fojtogatott.

325

Június 29. Hétfő

Tegnap éjszakai szolgálat után, reggel 8 körül, mérhetetlen fáradtsággal feküdtem le. Azt hittem, sírva fakadok, amikor 11:40-kor felébresztett az ügyeletes, hogy újabb Rövid Ugrásom van, megyek délutános szolgálatba, kezdjek készülődni. Újból Ferihegy 1-re vittek.

Ma megszakadtam, mint a barom. Kegyetlen a hőség, az álmosság, mint valami súlyos fátyol ereszkedett a fejemre, nyomott a föld felé és tompává tett. Sokszor csak álltam becsukott szemmel, és csak arra tudtam gondolni, hogy a lábam bírja még egy kicsit, ne roggyanjon meg, tartson állva. Minden kimosódott belőlem, és még levegőt is nehezebben vettem. Hiába jövünk szolgálatba felgyűrt ujjú ingben, nem sokat segít, mert a hosszú nadrág meg a bakancs csak úgy szívja fel a betonról a meleget.

Néha pillanatokra elernyedek, még állok, de belül azt érzem, hogy a fejemre nehezedő súly és a lábaimon felfelé kúszó forróság összegyűr, törnek a csontjaim és én örülök, hogy vége, hogy egy apró csomó leszek, és vége, és végem. A szolgálat utolsó félórájában behívtak pihenőre, leraktam a fegyverem és a fegyverszoba egyik üres szekrényébe bekuckóztam. Senki nem figyelt, lekucorodtam benn, felhúztam a lábaim, ráhajtottam a fejem a térdeimre, magamra húztam az ajtót és beleájultam az alvásba.
Jött a váltás, behívták a betonról a társaim, leadták a lőszert, az újak felvették, kimentek szolgálatba, a többiekkel elindult az IFA a laktanya felé. Később a platón utazva hallom, a ködön át, hogy dohogva mesélik, Gyebnárnak tűnt fel, nem vagyok a kocsin.
Ott felejtettek a kutatóügyeleten.

Visszajöttek értem, mindenki szitkozódott, mert nem találtak, de mivel a fegyverem benn volt, hamar eszükbe jutott átkutatni a kutató ügyeletet. Ott találtak rám a szekrényben. Nekem nem sok minden rémlik belőle, világosság, hirtelen hangok, majd ketten kiemelnek a karomnál fogva, lábra állok, valaki rám aggatja a cuccaim, a fegyvert is, a kutatóügyeletes valamit magyaráz előttem, de csak azt érzem, feltart, nem hallok semmit, nem is reagálok, úgy állok ott, mint a ló a versenyboxban.
Amikor felcsapódik előtte az ajtó, nekiindul. Addig semmi nincs benne se gondolat, se akarat, csak az önkéntelen késztetés, hogy indul, amint lehet. Amikor a platón mesélik, bólogatok, nem is nagyon értem, hogy rólam beszélnek, csak időnként megbillentem a fejem, hátha abbahagyják. Azt hallom, hogy kapjam be, az egész váltást megszívattam, mind aludhatnának már.

Nem érdekel, nem értem, nem vagyok itt.

Csak a testem helyezze valaki biztonságba.

Lefekvéskor eszembe jutott Edit. Igazából nem jó szó, hogy eszembe jutott, hanem csak beúszott a periférikus látásomba. Csak nagy sokára jöttem rá, hogy ő az. Félszegen állt a szemem sarkában, mintha egy ajtóban a félfa mögül leselkedne szégyenlősen. Azt vizsgálja, azt fürkészi az arcomon, nem zavar-e, ha most megjelenik nekem.

Nem.

Nem zavar.

Tök mindegy.

Olyan távoli és olyan idegen, hogy lényegtelen. Senkin, semmin nem lepődnék meg, senki-semmi nem érdekelne. Ha Süsü a sárkány, vagy akár Jézus, nem izgatna. Csak egy pillanatra húz keresztül, mint egy üstökös az agyamon, hogy ez az a lány vagy legalábbis olyasmi, akibe halálosan szerelmes voltam a napokban, meg esetleg ma is még.

De az üstökös elszáguldott, a fénye tompult, majd elillant és én Edit mosolygását az érdeklődés legkisebb jele nélkül néztem. Intett nekem, hívott magához.
A szemem se rebbent és hirtelen a felém terjedő éjfekete, álom nélküli alvás sötétje felé fordultam és szívemben semmivel össze nem mérhető boldogsággal vártam, hogy letaglózzon.



Harmadik Rövid Ugrás. A tegnap délutáni szolgálat után ma délelőtt F1-en. Fél hatkor robogott velünk vissza az IFA. Ezek a legrosszabb órák. 5-6 óta körül hajnalban még nyáron is iszonyú hideg van. Az ing, aminek az ujját ilyenkor se lehet leengedni, nagyon vékony. Illetve csak ilyenkor tűnik úgy. Mert egyébként meleg. Vacogtam, álmosan dülöngéltem, mint egy zsák és még az sem vigasztalt, jobban mondva azt sem fogtam, hogy én voltam a legöregebb a váltásban!

Csak akkor kezdtem érezni a súlyát, amikor rájöttem, hogy Mike törzsőrmester figyel erre a tényre és az egész szolgálat alatt csak 4 és fél órára tesz ki a betonra.

Mike istenné válik. Hálát rebegek az asztallapra, amire ráborulva folyatom a nyálam, aztán az arcom. Tíz percenkét felriadok, érzem, hogy meg kéne hálálnom, de nem megy, a szobában tespedő dög meleg mindig visszanyomja a fejem az asztalra.

Az, hogy a legöregebb vagyok a váltásban az csak egy dolog. Amiért a kutató ügyeletes tiszt benn tart valakit az az, hogy neki magának jobban teljen az idő. Vagyis azokat tartja benn többet, akikkel elbeszélgethet, röhöghet, szórakozhat. Hát én amúgy sem vagyok az a fajta, csak ha nagyon jól ismerem a környezetem, például a kutyás körletben nagyon jól érzem magam, bár ott is inkább a nálam kicsit idősebbekkel pl. Balga Gyurival vagyok jóban, az igazán öregekkel nem annyira, de a viccelődés az összkörletbeli alaphangulat.
De Mikét nem ismerem.

A másik, ami miatt nem barátkozom, hogy tiszt. Nem csak fajelméleti alapon derogál nekem leereszkedni hozzájuk, hanem van valami erős ellenérzés, hogy barátkozzam azzal, akitől függöm. Mindig ott lenne bennem a kétség a cselekedeteimmel kapcsolatban, hogy ez még barátkozás, vagy már alázatosság. Nem szeretnék vigyázni arra, mit mondok, mit nem, milyen viccet engedhetek meg.

És még csak ügyes sem vagyok, mert emiatt egy kicsit ridegebben viszonyulok hozzá, mint kellene, de jobb érzés ez így, mert biztos lehetek benne, hogy nem lépek át olyan határt, amit nem tartok jónak. Engem azért hozzanak be a betonról, mert öreg vagyok, mert ez ebben az esetben jár, ne azért, mert jó fej vagyok. De most mákom van, mert olyan fáradt vagyok, hogy belealszom a kérdéseibe, ez meg nem az ellenszenvtől van, azt még ő is felfogja. Amúgy nagyon szerencsés az, aki a nyolc órájából legalább kettőt pihenéssel tölthet. Jellemzően alig egy óra pihenő jut, olyan kevesen vagyunk egy-egy váltásban. Azt hiszem a Ratkó korszakot szoptuk meg, mert az ország szolgálati helyeit az ő létszámukra határozták meg, de manapság nem születünk annyian.

Ebben nem érzek személyes felelősséget, mégis én szopom miatta. Mike az utolsó fél órára kiküld a betonra, rám bíz két üveg vizet, mielőtt leváltanám az előtér szolgálatost, járjam végig az őrhelyeket, mindenkit itassak meg, ne száradjanak ki, aztán az üvegeket küldjem vissza azzal, akit leváltok.

Ezt a fajta hálát szeretem. Amit kaptam a kopaszoktól.

El kellett áruljam nekik, hogy nem az én ötletem, de, hogy én vittem ki a vizet nekik, az nagyon emeli az irántam érzett jóindulatot.

Hát illetve csökkenti a dühöt, hogy én többet voltam benn pihenni.
Na de öreg vagyok!

Jó, csak valamivel öregebb. De egy kicsit a sok köszöngető kopasz láttán elszégyellem magam, hogy én nem köszöntem meg Mikének, hanem látványosan természetesnek vettem.

Aztán az utolsó öt percben kijött a Kilós (Korlát százados) lökni. Mindenkinek jó voltam úgy. Mikének, a társaimnak, a betonnak, az utasoknak, a gépeknek, a nyárnak, a melegnek, mindennek és mindenkinek, csak ennek a baromnak nem, szerinte szőrös voltam. Tényleg nem borotválkoztam öt napja, de nem nagyon akartam erre időt áldozni. Megígérte, hogy lehúz szabadnapról és - hogy érezzem az ok-okozati viszonyt - ma délután a köteléken szabadnapra rendelt, és hosszan taglalta a többieknek, hogy ezt most benn töltöm, mert a kincstári pofát karban kell tartani, sima legyen, mint kiterített csapatzászló.
Nagy tapsot kapott magától, híres poéta lesz.

Dögöljön meg.

385

Április 30. Csütörtök

Holnap május elseje, ezért ma ünnepi ebéd volt, egy valag kóla megmaradt, fürödtünk benne. A konyha ajtajához sunnyogtak a katonák a vacsora után és kopogtak, hogy nem maradt-e még kóla, osztogattuk boldog boldogtalannak, legalább kétszer annyit kaptunk, mint amennyien vagyunk. Lehet, hogy az augusztus 20.-i ünnepségre szánt kólát kaptuk meg előre, amit most persze szétosztogattunk már, vagy elszámolta magát, aki ezt megrendelte május elsejére.

Este haza akartam szökni, pont jó volt az AEÜ (alegység ügyelet), a csüti és a HDM (hadműveleti tiszt) is. Minden egybe vágott, de mégsem indultam neki.

Basa tegnapelőtt a fülembe tette a bogarat a szökéssel.
És szerintem jogos is lenne. Nem engedtek ki egy ideje, 23 napja benn vagyok, de én hazamennék. Igazából nem tudom jól megfogalmazni, hogy minek is, de valamiért jó lenne. Mondjuk, egyszerűen csak innen ki.
Számba vettem a lebukást követő hiszti mértékét. Vannak olyan tisztek, akik a bolhából is elefántot csinálnak, azoknál nem jó lebukni. Aztán van az a fajta, amelyik keménynek látszik, de vagy engedékenyebb vagy annyira be van fosva, hogy nem tesz semmit. Hát arról a reptéri hadműveleti tisztről, aki  ma szolgálatban van, ezt mondják. A hadműveleti tiszt, aki az egész határőrlaktanya és az összes szolgálati pont beosztott katonái felett hatalommal rendelkezik. Akik ezt a szolgálatot adják, magas rangú tisztek és olyan urak, hogy a laktanyában nem is nagyon látni őket. Ha rendőr lenne az ilyen, akkor ferihegyi rendőrfőkapitány lenne a titulusa. Szóval a mairól jókat hallottam, de most a csüti személye is megfelelő volt, és az alegységügyeletes is olyan, aki előbb megpróbálja kideríteni, elsimítani a dolgokat, mielőtt jelent. Ha most lebuknék, nagy a valószínűsége, hogy kisebb büntetéssel megúsznám.

Napközben eldöntöttem, hogy ma kiszököm, de valamiért nem volt kedvem az estét a konyhán megvárni, ezért felmentem a századhoz. A gyakorló felsőt az ágyam végébe készítettem, hogy ne zajongjak azzal, hogy kiveszem a szekrényből. Vártam az estét, a takarodót, hogy utána elindulhassak. Addig pedig feküdtem az ágyban és morfondíroztam.
Úgy döntöttem Basának sem szólok, ezt én magam akarom megcsinálni. Csak a kerítésig kell eljutnom. Közeledett a takarodó ideje, a körletben többen kérdezték, miért fekszem gyakorlóban az ágyon, miért nem fekszem le rendesen.
Hümmögtem mindig valamit, hogy jó így, lusta vagyok átöltözni. Aztán jött a takarodó, lekapcsolták a villanyokat, de én nem mozdultam, olyan csönd lett, hogy szentségtörésnek tűnt volna. Végiggondoltam, hogy hogyan jutok le a lépcsőn, a takarodó után a tök üres, kongó folyosón az éber alegységügyelet előtt elhaladva a csapatügyelet előtt ki a szabadba. Elég lehetetlennek látszott.
Máskor is volt már ilyen, hogy éjszaka lementem a konyhára, de akkor mindig volt valami okom, ha megállít a csüti, tudtam mit mondani, vagy meg sem állított, mert tisztában volt vele, hogy a részegeskedő öregek rendeltek le, de most nem volt ilyesmi. Most rosszban sántikáltam. És ettől a megszokott dolog is sokkal nehezebb, nyomasztóan kivitelezhetetlennek látszott.

Feküdtem, meredtem a tök sötét plafonra és éreztem, hogy szertefoszlik az elhatározás. Nem mertem moccanni.

De vajon miért? Hol kezdődik a gyávaság, ki a bátor, mi a komplett idiótaság, meddig tart a józan ész? Hol az akarat és mi ez a gyengeség?

Gyáva vagyok és szájhős. Akkor mire volt a fene nagy elhatározás napközben?

Hajnalig ruhában feküdtem az ágyon, aztán leereszkedtem és átvettem a pizsamát.

És olyan megalázottnak éreztem magam, mint még sosem.