311

Július 13. Hétfő

Megint Rövid Ugrás. Éjjel fél 12 körül, a szolgálat után másfél órával sikerült lefeküdnöm, de olyan döglesztő a hőség a körletben is, hogy mindegyikünk csak forgolódik, aludni nem tudunk. Megbeszéltük, hogy mindenki kimegy a körleten kívülre fingani, mert annyira nincs légmozgás, hogy egy csomóban megáll, felforrósodik és marja a torkunk belégzésnél. Csak Misike szarik rá, azt mondja az övé jószagú, nézzük csak!

Kiabálunk, párnával dobáljuk, de csak annyit érünk el, hogy megállapítja, jó ez most tényleg nem olyan volt, mint amilyen szokott lenni, de a következő már tuti sokkal jobb lesz, és megint bereccsent egy súlyosat.

Hajnal ötkor ébresztő, támolygok, alig állok a lábamon, de sajnos délelőtt F1-re visznek kampózni.

11 körül megjelent a Kilós és elmagyarázta, hogy egy francia katonai attasé érkezik a vezérkar befolyásos tisztjeivel, 20 perc múlva teljes zárás lesz a reptéren. Ezeket meg nem tűri, mindjárt küld valakit, hogy összeszedje – mutat a földre tett vizes üvegre.

Aztán beül a Latviába, nagyot húz egy párától gyöngyöző vizes palackból és elhúznak a sofőrrel a társaim felé. Valóban jön is nemsokára a kutügyről egy pihenős katona és begyűjti a vizeinket.

Amint elment, úgy érzem, ezek megölnek, attól az üvegtől függ az életem. Ebben a hőségben nem lehet máshogy kibírni.

20 perc múlva valóban zártunk, bár ez most egy ún. kis zárás volt, ami két főt jelent, vagyis kijött mellém egy pihenős társam is. Neki az épp beérkező gép elejénél, nekem a végénél kellett állnom. Kis zárás, mert a francia az nem olyan fontos, majdnem ellenség. Szerencsémre a hátsó lépcsőn hagyták el a gépet a francia katonák, nagyon tetszett az egyenruhájuk. Nem is volt egyforma, némelyik mintha Rejtő regényből lépett volna ki, biztos, hogy idegenlégiós lehetett. Kijött egy kisebb magyar delegáció, a Kilós szokásához híven hajbókolt, és sorban kezet fogtak egymással.

Az egyik francia tiszt mikor hátralépett a kézfogás után, meglátott engem. Egy másodpercig sem teketóriázott, pár lépést megtéve egészen közel jött, hangos csattanással összecsapta a bokáját és feszesen tisztelgett nekem.
Amennyire tőlem telt, viszonoztam, bár Kilós rémült arcáról azt olvastam le a francia háta mögül, hogy istenem csak el ne rontsa! Tisztelegtem én már néhányszor baszki, megoldom.
És tényleg, a francia tiszt a tisztelgést követően még barátságosan felém is biccentett, majd visszalépett. Ezt látva a többi is felém fordult, tisztelegtek, de már csak hanyagul, a miheztartás végett. Aztán elvonultak.

A szám teljesen kiszáradt. Nagyon örülök, hogy semmi gubanc nem volt, nem kellett lelőnöm senkit, mert nem tudom, hogy csináltam volna, hogy ne a Kilós legyen az első.

Az ingem mintha kátrány lett volna ami épp a bőrömbe ég, úgy perzselt és amint magamra maradtam, kitűrtem a nadrágból. Nem szabad ilyet, de nem bírtam. Megpróbáltam az öv alá, de a nadrág fölé, a kettő közé bepasszírozni, de nem sikerült rendesen, nagyon szedett-vedettnek látszódtam. Viszont közben a derékszíj csatja hozzáért a hasamhoz, és több vörös csíkot is beleégetett. Hamar elmúltak, de érzékeny maradt a helyük.

Délután a köteléken Szadó őrnagy bejelentette, hogy fekete feliratokat találtak a betonon, és megállapították, hogy mi, határőrök rajzoltuk oda a bakanccsal. De ez elkoptatja a surranó talpát, ezért szigorúan tilos! Akit észrevesznek, hogy rajzolgat, vagy cseréltetni akarja bakancsát, arra rá lesz HTK-zva. Tilos továbbá álló helyzetben járőrözni, ami szerintem meg lehetetlen is, mindenesetre mivel a bakancs talpa olvad a meleg talajtól, tilos a megállás, folyamatosan járkálni kell, különben ki kell fizetni a bakancsot. Lényeg, hogy  tilos megállni, kötelező folyamatosan lépdelni. Vegyük tudomásul, hogy itt vigyázni kell a felszerelésre, mert az komoly érték. Tehát nincs rajzolgatás, nincs megállás.
Előre a hazáért.

Az, hogy mi megsülünk, nem érdekes.

313

Július 11. Szombat

Napközben be voltunk szarva nagyon, többször megkerestük egymást Molnár Csabival, hallott-e valamelyikünk lezuhant MALÉV gépről, volt-e valami fennakadás, van-e hír, hogy valamelyik elromlott, nem tudott felszállni, vagy, hogy egyenesen minket gyanúsítanak-e, amiért mindent elállítottunk?

De egész nap semmi nem volt, pedig minden neszre felfigyeltünk, minden mozgást megvizsgáltunk a folyosón, nem értünk jönnek-e. Gondolkodtunk, hogy jöhetnek rá, hogy mi voltunk, mondjuk ujjlenyomatot vesznek, és már láttuk magunkat, ahogy csajkával kopogunk át egymásnak a cella falán.
Megbeszéltük, hogy többet ilyet nem csinálunk, nem nyúlunk a pilótafülkében semmihez, legfeljebb még azt megnézzük egyszer, ha a kormányt befele nyomjuk, kijönnek-e a pedálok, de többet semmit nem piszkálunk.

Talán az lehet, hogy ráfogták az egészet valamelyik takarítónőre, vagy, hogy a következő szolgálatba lépő pilóta úgy vélte, az előző társa szórakozott vele, esetleg gömbvillám állította át a gombokat. De vélhetőleg senkiben nem merült fel az a gondolat, hogy mi voltunk. Tán olyan elképzelhetetlen, szinte blaszfémia azt feltételezni,  hogy egy határőr ki tudja nyitni a gépet, be mer ülni a pilótafülkébe és van pofája összekuszálni a dolgokat. Nem, ez viccnek is rossz, csak olyan lehetett, aki amúgyis feljárogat a gépekre, biztos valamelyik rosszindulatú, szalonspicces takarítónő. Mindenesetre úgy néz ki, ezt egyelőre megúsztuk.

Éjszaka most Ferihegy 1-re mentem kutyával.

Sokat álltunk kinn, ezért a részleges áramszünetben begyalogoltam egy gép mellé. Részleges, mert világítottak a repteret üzemeltető fények a leszállópálya mentén, és az irányítótoronyban. Ezeket tegnap Ferihegy 2-n csak akkor kapcsolták be, ha közvetlenül indult vagy érkezett valami gép.

Most Pofás volt velem. Ez az első alkalom. Amúgy Misike kutyája, szinte csak vele megy szolgálatba. De mára elkértem, még egy jó adag büszkeséget is kiváltottam, hogy szeretném a kutyáját megismerni.

Szerettem volna, de nagyon sok esélyünk nem volt ismerkedni, mert hullafáradt voltam. Nem volt most Rövid Ugrásom, 24 órát pihentem, de azért ma csak lerendeltek külső körletet takarítani, meg úgy egyébként is 12:20-tól talpon vagyok. Reggel 6-kor adtam le a szolgálatot és csak 8-kor feküdtem le.

Most meg hajnal 4 óra.

Még sincs kedvem ismerkedni Pofással.

Lefektettem magam mellé.

Leültem a gép kerekére. Illetve csak nekitámaszkodtam, de olyan nagy felületen sikerült, hogy nem csúszhattam le.

Pihenni akartam, nem bóbiskolni.

Nem volt terv, de azt tudom, hogy elaludni kifejezetten nem akartam.

De mégis meg tudta rázni valaki a vállam.

Bódai hivatásos törzsőrmester állt előttem, olyan pózban, mint aki lehajol féloldalasan egy élettelen test fölé, megpiszkálja és figyeli, hogy felszusszan-e.

Én felszusszantam, és úgy meghökkentem, hogy elfelejtettem felállni. Bódai egy fiatal, majdhogynem energikus tiszthelyettes.

– Mit csinál, katona? – kérdezte érdekes aggodalommal a hangjában.

– Elaludtam.

Olyan fáradt voltam, hogy a „jelentemet” is elfelejtettem.

– Hogy-hogy? – olyan őszinte csodálkozás érződött ebből a kérdésből, hogy megnyugodtam. A „hogy lehet az”, naív kérdése sugárzott belőle.

Azok a tisztek, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban a sorállománnyal, nem tudják, hogy minket teljesen széttrancsíroznak? Hogy alig tudunk pihenni, mindenki élőhalottként vegetál?

Úgy éreztem, annyira erős a megdöbbenése, hogy nem kell magyaráznom, a lényeg elég lesz.

– Muszáj volt. – mondtam röviden, a keréken ülve, és olyan beszédes volt mindez, az ábrázatommal, a hangommal együtt, hogy jóindulatúan válaszolt.

– Ez így nagyon feltűnő, valaki megláthatja. Menjen ki hátra és néha guggoljon le.

Felálltam, megköszöntem.

Most először beszéltem, beszélt velem egy tiszt emberként. Nem volt „törzsőrmester elvtársnak jelentem”, nem volt „ezt azonnal jelenteni fogom”, hanem értés és megértés volt.

Talán nincs veszve minden.

Kimentem a beton szélére, kicsit megcsapott a gazos terület szele és most jöttem rá, a meleg nyomott benn el. A beton ontja magából a nap melegét. Mint egy kazán fűti a levegőt maga felett.

Úgy is mondhatjuk, dög meleg van.

Nappal kánikula, éjjel tompa hőség. A beton meg tüzes katlan. Ebben a sötétben olyan, mint a legfelső rétegében alattomosan megszilárdult lávafolyam, ha rálép az ember, átszakad és köpi a parazsat magasra.

Tényleg jobb a fűben.

Szolgálat után a reggelihez igyekezve a a klubszoba előtti folyosón meghallottam egy hírrészletet. Mire visszafordultam a nyitott ajtóhoz, amin belül néhány idősebb katona hallgatott rádiót, addigra a hírt elmondták.

Nem tudom mi lehetett, csak foszlányokat fogtam el, nem értem, mi keltette fel az érdeklődésem.

De most már végighallgattam a híreket. Most épp azt mondják, az ENSZ az Ötmilliárd napjának nevezte ezt a napot, 1987. július 11-ét, és egy horvát csecsemőt, Matej Gaspart nyilvánította a Föld ötmilliárdomodik lakójának. Elmondta a bemondó, hogy ez persze jelképes, nem lehet pontosan tudni, csak átlagot vontak. De nagyon sokan nincsenek elragadtatva, a hetvenes évek óta sorra jelentek meg a borúlátó, néha egyenesen pánikkeltő, globális éhínségeket és polgárháborúkat vizionáló tudományos publikációk.

Hát igen ezt megértem.

Illetve francokat.

Mennyi ötmilliárd ember?

Budapesten elférne?

Vagy Magyarországon?

Lapjával?

Van egymilliárd katona?

Hányan vagyunk?

Sok az egymilliárd? Százmillió? Mennyi az?

És mennyi fiatal van?

Hány velem egykorú, 18 éves?

315

Július 9. Csütörtök

Kutyakonyhán kezdtem ma reggel. Gyorsan kitakarítottam és végre hosszú hetek után kihoztam Lux-ot a kennelből. Nőtt sokat, de nem testesebb lett, hanem csak magasabb és nyurgább. Semmilyen kötelék nincs köztünk, alig ismer. Azokkal az őrkutyákkal sokkal bensőségesebb a viszonyom, akiket kiviszek szolgálatba. Lux lenne a saját kutyám, akiért felelősséggel tartozom, akinek a fejlődése rám van bízva. De szinte sosem találkozunk, akkor is csak a szükségleteit elégítem ki, kitakarítom a szart a ketrecéből, és adok neki kaját, hogy összeszarhassa újra. Ennyiből kellene az összetartozás mély érzését felépítenünk. Misike jóval többször járogat a kutyakonyhára, elmondása alapján foglalkozik is Lux-szal, de ettől nekem nem lesz könnyebb a dolgom. Állandóan a pihenőidőmben tesznek ide, csakhogy akkor is a normál kutyakonyhás feladatokat kell elvégeznem előbb, nincs időm tanítgatni senkit. És ha ma is elvisznek délutános őrszolgálatba, harakirit fogok végrehajtani egy szájkosárral.

Az kétségtelen, hogy bár kacsázik ide-oda, kereng körülöttem Lux, de a pórázt nem rántja meg, hanem hatókörön belül marad. Vagyis valamit azért fejlődött.

Már kora délelőtt döglesztő a hőség, a pár nappal ezelőtti erős esőnek már semmi nyoma, sőt, most időnként én locsolom fel a kennelek betonját, hogy hűljön a környezet, ne főjenek meg benn. Megfigyeltem már, hogyha sokat süti a kennel betonját a nap, akkor sűrűn emelgetik a lábukat a kutyák, nyilván égeti a talpukat. Parancsba is kaptuk, hogy napközben kinn a repterek szolgálati helyeit a betonon kívüli földes, gazos részen közelítsük meg, ha rá kell térnünk, akkor futólépésben tegyük, ne égesse a forró beton kutyák lábát. Pokoli tud lenni a hőség kinn. Elképesztően nagy betonnal fedett terület és csak úgy ontja a magába szívott meleget, néha úgy átizzadom az alsógatyám, mintha medencéből jöttem volna ki épp. Itt a kutyakonyhán azért enyhítenek a kutyákon és rajtam is a fák.

A fekvést gyakoroltam Lux-szal épp, mikor megjelent Koltay zászlós.

Két póráz volt a kezében, azt lóbálta felém.

Nem is hagyta, hogy jelentsek.

– Mondja határőr! Mi a véleménye ezekről?

– Jelentem eléggé elhasználtak, nem ártana cserélni.

– Az Isten fasza a hülye fejébe, nem úgy értem. Hogy kerültek oda, ahol megtaláltam?

Honnan a faszomból tudjam, hol találta meg?

– Jelentem, nem tudom hol voltak!

– Az még rosszabb! Azt se tudja hova hányja szét a magára bízott anyagot?

– Jelentem minden szolgálat rovanccsal kezdődik és azzal is fejez…

– Pontosan tudom, hogy zajlik, nem azt kérdeztem általában mi a helyzet, hanem az érdekel, ez a két póráz, hogy kallódhatott el?

Nem tudtam mit mondani.

– És miért nincs ezen a kutyán szájkosár? Álljon már hátrébb azzal az állattal, mit akar? Hogy megtámadjon?

Nem bántam volna, már csak azért is, mert ő jött ennyire közel. Miért mi hátráljunk?

– Nem tudja, hogy minden őrkutyán szájkosárnak kell lennie kennelen kívül?

– Jelentem, ez még nem őrkutya, ez még csak kölyök.

– Az engem nem érdekel, azonnal vigye vissza a kennelbe.

Lux az egészből semmit nem fogott, forgolódott, érdeklődött, lekötötte a figyelmét a szagolható környezet, és amikor elindultunk hebrencs ugrándozással követett. Még hogy őrkutya.

Közben Koltayt hallgattam.

Ennek a tálja üres! Annak meg szaros a ketrece.

Nem szóltam egy szót sem, visszazártam Luxot, Koltay követett és ingerülten kérdezgetett.

– Jöjjön csak! – mondta, aztán és bevezettet az épületbe.

– Ezek az edények mit keresnek itt? Mi ez a trehányság? A kutyatápos zsák miért áll tárva nyitva? Mi ez a mocsok itt?

Magyaráztam, hogy most egy folyamat közepén toppant be. Előkészítettem az edényeket, alapanyagokat a főzéshez, de még előtte kimentem, hogy foglalkozzam egy kicsit a rám bízott kutyával.

– Na ne szédítsen engem! Ne higgye, hogy ilyenekkel engem meggyőz! – mondta miközben egy széket az ablak elé húzott, és felállt rá.

– Engem nem tud átverni! Hiába erőlködik.

Ekkor egy kicsit megállt a keze, meg a szája is. És meredt az ablak fölé

Na mi van faszom? Mégis át tudlak?

– Hol a karnis? – kérdezte fenyegetőn.

– Jelentem, a micsoda?

– Na ne nézzen engem hülyének! A karnis!

– Jelentem nincs függöny, sose láttam.

– Nem függöny, maga húgyagyú! Karnis. Hol van a karnis?

– Jelentem nincs karnis.

– Látom, hogy nincs, azért kérdezem, hol van! – ordította.

Teljesen kitért a hitéből, hangosan kiabált a székről, hadonászott, mint egy karmester. Lehet, hogy Szilasi adott neki ötletet, lehet, hogy ezeknek egy rúgóra jár az agyuk, de a hónap legjobb ötlete volt leszerelni és eldobni a picsába.

Toporzékolva röhögtem belül, aztán gondoltam lezárom a dolgot.

– Jelentem a szóban forgó tárgyat sose láttam! De ha volt, ebben benne van!

Benyúltam a fiókba és az orra alá csaptam a füzetet, amit alá is írtam a kutyakonyha átvételekor. Nyilván sose volt benne ilyen. Edények, fakanalak, székek listája.

Álltam előtte vigyázzban, nem mozdultam, hogy értse, hogy keresgélnie neki kell.

Mélyen a szemembe nézett, én ártatlan arccal, tágra nyitott szemekkel néztem vissza rá. Vett egy nagy levegőt, leszállt a székről. Felemelte a füzetet, fenyegetően hadonászott vele.

– Ide figyeljen… – aztán lemondóan az asztalra dobta, de nem hagytam magam, odaugrottam, és lapozni kezdtem. Húztam az ujjam a sorokon.

– Karnis, karnis… – már köhögésbe kellett rejtenem a röhögést – Itt lesz az!

– Hagyja a fenébe!

– Igenis! – vágtam vigyázzba magam újra.

A legártatlanabb ábrázatomat vettem elő és tettetett aggodalommal vizsgáltam az arcát, hogy jól van-e.

A szemüvege mögött háborgott a tenger, de már nem szólt, felkapta a két pórázt és elviharzott.

Utána akartam kiáltani, hogy azok viszont tutira benne vannak a füzetben, de aztán hagytam elmenni.

Este, szolgálat után mikor megláttam, hogy Szadó őrnagy még benn van, hirtelen ötlettől vezérelve kihallgatásra jelentkeztem nála.

Elmondtam neki, hogy nálam mindig pedáns rend szokott lenni, kínosan ügyelek arra, hogy minden eszköz meglegyen, de ma Koltay zászlós ismeretlen céllal, ismeretlen helyre vitt két pórázt, valószínűleg cserélni fogja, mert jeleztem neki, hogy elég viseltesek, de ha netán nem kerülnek vissza, szeretném, ha kivennénk a kutyakonyha felszerelés listájából és ezt átvezetnénk a füzetbe is. Nem bírom a rendetlenséget, meg nehogy hiány keletkezzen nálam emiatt.

Szadó őrnagy aktívan helyeselt, megdicsérte példás rendszeretetem, hogy az ilyen katonát kedveli, majd megígérte, hogy intézkedik.

325

Június 29. Hétfő

Tegnap éjszakai szolgálat után, reggel 8 körül, mérhetetlen fáradtsággal feküdtem le. Azt hittem, sírva fakadok, amikor 11:40-kor felébresztett az ügyeletes, hogy újabb Rövid Ugrásom van, megyek délutános szolgálatba, kezdjek készülődni. Újból Ferihegy 1-re vittek.

Ma megszakadtam, mint a barom. Kegyetlen a hőség, az álmosság, mint valami súlyos fátyol ereszkedett a fejemre, nyomott a föld felé és tompává tett. Sokszor csak álltam becsukott szemmel, és csak arra tudtam gondolni, hogy a lábam bírja még egy kicsit, ne roggyanjon meg, tartson állva. Minden kimosódott belőlem, és még levegőt is nehezebben vettem. Hiába jövünk szolgálatba felgyűrt ujjú ingben, nem sokat segít, mert a hosszú nadrág meg a bakancs csak úgy szívja fel a betonról a meleget.

Néha pillanatokra elernyedek, még állok, de belül azt érzem, hogy a fejemre nehezedő súly és a lábaimon felfelé kúszó forróság összegyűr, törnek a csontjaim és én örülök, hogy vége, hogy egy apró csomó leszek, és vége, és végem. A szolgálat utolsó félórájában behívtak pihenőre, leraktam a fegyverem és a fegyverszoba egyik üres szekrényébe bekuckóztam. Senki nem figyelt, lekucorodtam benn, felhúztam a lábaim, ráhajtottam a fejem a térdeimre, magamra húztam az ajtót és beleájultam az alvásba.
Jött a váltás, behívták a betonról a társaim, leadták a lőszert, az újak felvették, kimentek szolgálatba, a többiekkel elindult az IFA a laktanya felé. Később a platón utazva hallom, a ködön át, hogy dohogva mesélik, Gyebnárnak tűnt fel, nem vagyok a kocsin.
Ott felejtettek a kutatóügyeleten.

Visszajöttek értem, mindenki szitkozódott, mert nem találtak, de mivel a fegyverem benn volt, hamar eszükbe jutott átkutatni a kutató ügyeletet. Ott találtak rám a szekrényben. Nekem nem sok minden rémlik belőle, világosság, hirtelen hangok, majd ketten kiemelnek a karomnál fogva, lábra állok, valaki rám aggatja a cuccaim, a fegyvert is, a kutatóügyeletes valamit magyaráz előttem, de csak azt érzem, feltart, nem hallok semmit, nem is reagálok, úgy állok ott, mint a ló a versenyboxban.
Amikor felcsapódik előtte az ajtó, nekiindul. Addig semmi nincs benne se gondolat, se akarat, csak az önkéntelen késztetés, hogy indul, amint lehet. Amikor a platón mesélik, bólogatok, nem is nagyon értem, hogy rólam beszélnek, csak időnként megbillentem a fejem, hátha abbahagyják. Azt hallom, hogy kapjam be, az egész váltást megszívattam, mind aludhatnának már.

Nem érdekel, nem értem, nem vagyok itt.

Csak a testem helyezze valaki biztonságba.

Lefekvéskor eszembe jutott Edit. Igazából nem jó szó, hogy eszembe jutott, hanem csak beúszott a periférikus látásomba. Csak nagy sokára jöttem rá, hogy ő az. Félszegen állt a szemem sarkában, mintha egy ajtóban a félfa mögül leselkedne szégyenlősen. Azt vizsgálja, azt fürkészi az arcomon, nem zavar-e, ha most megjelenik nekem.

Nem.

Nem zavar.

Tök mindegy.

Olyan távoli és olyan idegen, hogy lényegtelen. Senkin, semmin nem lepődnék meg, senki-semmi nem érdekelne. Ha Süsü a sárkány, vagy akár Jézus, nem izgatna. Csak egy pillanatra húz keresztül, mint egy üstökös az agyamon, hogy ez az a lány vagy legalábbis olyasmi, akibe halálosan szerelmes voltam a napokban, meg esetleg ma is még.

De az üstökös elszáguldott, a fénye tompult, majd elillant és én Edit mosolygását az érdeklődés legkisebb jele nélkül néztem. Intett nekem, hívott magához.
A szemem se rebbent és hirtelen a felém terjedő éjfekete, álom nélküli alvás sötétje felé fordultam és szívemben semmivel össze nem mérhető boldogsággal vártam, hogy letaglózzon.



Harmadik Rövid Ugrás. A tegnap délutáni szolgálat után ma délelőtt F1-en. Fél hatkor robogott velünk vissza az IFA. Ezek a legrosszabb órák. 5-6 óta körül hajnalban még nyáron is iszonyú hideg van. Az ing, aminek az ujját ilyenkor se lehet leengedni, nagyon vékony. Illetve csak ilyenkor tűnik úgy. Mert egyébként meleg. Vacogtam, álmosan dülöngéltem, mint egy zsák és még az sem vigasztalt, jobban mondva azt sem fogtam, hogy én voltam a legöregebb a váltásban!

Csak akkor kezdtem érezni a súlyát, amikor rájöttem, hogy Mike törzsőrmester figyel erre a tényre és az egész szolgálat alatt csak 4 és fél órára tesz ki a betonra.

Mike istenné válik. Hálát rebegek az asztallapra, amire ráborulva folyatom a nyálam, aztán az arcom. Tíz percenkét felriadok, érzem, hogy meg kéne hálálnom, de nem megy, a szobában tespedő dög meleg mindig visszanyomja a fejem az asztalra.

Az, hogy a legöregebb vagyok a váltásban az csak egy dolog. Amiért a kutató ügyeletes tiszt benn tart valakit az az, hogy neki magának jobban teljen az idő. Vagyis azokat tartja benn többet, akikkel elbeszélgethet, röhöghet, szórakozhat. Hát én amúgy sem vagyok az a fajta, csak ha nagyon jól ismerem a környezetem, például a kutyás körletben nagyon jól érzem magam, bár ott is inkább a nálam kicsit idősebbekkel pl. Balga Gyurival vagyok jóban, az igazán öregekkel nem annyira, de a viccelődés az összkörletbeli alaphangulat.
De Mikét nem ismerem.

A másik, ami miatt nem barátkozom, hogy tiszt. Nem csak fajelméleti alapon derogál nekem leereszkedni hozzájuk, hanem van valami erős ellenérzés, hogy barátkozzam azzal, akitől függöm. Mindig ott lenne bennem a kétség a cselekedeteimmel kapcsolatban, hogy ez még barátkozás, vagy már alázatosság. Nem szeretnék vigyázni arra, mit mondok, mit nem, milyen viccet engedhetek meg.

És még csak ügyes sem vagyok, mert emiatt egy kicsit ridegebben viszonyulok hozzá, mint kellene, de jobb érzés ez így, mert biztos lehetek benne, hogy nem lépek át olyan határt, amit nem tartok jónak. Engem azért hozzanak be a betonról, mert öreg vagyok, mert ez ebben az esetben jár, ne azért, mert jó fej vagyok. De most mákom van, mert olyan fáradt vagyok, hogy belealszom a kérdéseibe, ez meg nem az ellenszenvtől van, azt még ő is felfogja. Amúgy nagyon szerencsés az, aki a nyolc órájából legalább kettőt pihenéssel tölthet. Jellemzően alig egy óra pihenő jut, olyan kevesen vagyunk egy-egy váltásban. Azt hiszem a Ratkó korszakot szoptuk meg, mert az ország szolgálati helyeit az ő létszámukra határozták meg, de manapság nem születünk annyian.

Ebben nem érzek személyes felelősséget, mégis én szopom miatta. Mike az utolsó fél órára kiküld a betonra, rám bíz két üveg vizet, mielőtt leváltanám az előtér szolgálatost, járjam végig az őrhelyeket, mindenkit itassak meg, ne száradjanak ki, aztán az üvegeket küldjem vissza azzal, akit leváltok.

Ezt a fajta hálát szeretem. Amit kaptam a kopaszoktól.

El kellett áruljam nekik, hogy nem az én ötletem, de, hogy én vittem ki a vizet nekik, az nagyon emeli az irántam érzett jóindulatot.

Hát illetve csökkenti a dühöt, hogy én többet voltam benn pihenni.
Na de öreg vagyok!

Jó, csak valamivel öregebb. De egy kicsit a sok köszöngető kopasz láttán elszégyellem magam, hogy én nem köszöntem meg Mikének, hanem látványosan természetesnek vettem.

Aztán az utolsó öt percben kijött a Kilós (Korlát százados) lökni. Mindenkinek jó voltam úgy. Mikének, a társaimnak, a betonnak, az utasoknak, a gépeknek, a nyárnak, a melegnek, mindennek és mindenkinek, csak ennek a baromnak nem, szerinte szőrös voltam. Tényleg nem borotválkoztam öt napja, de nem nagyon akartam erre időt áldozni. Megígérte, hogy lehúz szabadnapról és - hogy érezzem az ok-okozati viszonyt - ma délután a köteléken szabadnapra rendelt, és hosszan taglalta a többieknek, hogy ezt most benn töltöm, mert a kincstári pofát karban kell tartani, sima legyen, mint kiterített csapatzászló.
Nagy tapsot kapott magától, híres poéta lesz.

Dögöljön meg.