266

Augusztus 27 Csütörtök

Tegnap szolgálat után már nem volt lehetőség vitatkozni, ma délelőtt meg nem volt kedv. De valami keserű szájíz megmaradt, megint az a hangulat kezdett kialakulni, mint Adyligeten, vagy ami nemrég a konyhán. Valahogy mindig sikerül ezt elérnem mindenhol. Itt a kutyásoknál alapvetően jól éreztem magam, eddig semmiféle komoly torzsalkodás nem alakult ki. Ők is kedveltek valamennyire és én is elfogadhatónak éreztem a helyzetem. Nagyon a korosztályos különbségekkel nem törődik senki, kisebb élcelődéseken túl nem sok nyomát látni, egyébként meg mindenki a saját korosztályának megfelelően működött.

De ma egy kicsit feszült volt a légkör, nem ugrottunk egymásnak, de nagy örömködés nem rázta a körletet. Megint délután mentem szolgálatba, újra F1-re. Tényleg öreg vagyok, ma a Köblinél 1 órát álltam csak kinn. Jó, öreg nem vagyok, de most már előfordul,  hogy mindenki fiatalabb a váltásban. Sokszor nekem sem tűnik fel.
Ma is csak abból vettem észre, hogy ültem benn a kutató ügyeleten órákat és csak nem kellett kimennem. Ebből látszott, hogy Köbli jobban figyel a dolgokra, mint én. Pedig aztán örömét nem nagyon lelhette abban, hogy benn tartott, túl sokat nem beszélgettünk. Azt sem hiszem, hogy különösebben kedvelne, semmi oka nincs rá, de az is kizárható, hogy egyszerűen véletlen. Ennyire nem lehet elszúrni a váltás összeállítását. Szóval az egyetlen logikus magyarázat, hogy mindez a koromnak szól.
Hát igen.
Öregedő vagyok.
El se hiszem.
Olyan istentelen sok van még hátra. De lám, azért már van eredménye, hogy kimondhatatlanul sok el is telt. Már a tisztek is tartanak valamire, már figyelnek rám.
Öregedő vagyok.
Ezt nem is késlekedtem a kopaszok orra alá dörgölni, mikor vizet vittem nekik. Köbli szólt, hogy ennyit azért megcsinálhatnék. Olyan voltam, mint a mesebeli parasztlány, aki vitt is ajándékot a királynak, meg nem is. Mert többször is fordultam, hogy alaposan meg tudják öntözni a bakancsukat. Töltsék tele, de aztán mindig elmondtam, hogy ma most nézzenek meg, mert a szolgálat végéig nem látnak már, váltani bizony nem jövök ki.

(Kép forrása:http://parazsorzo.blogspot.hu/2012_01_01_archive.html)

Ez igazi genyóság volt, mert mindenki megszívta miattam, és ebben korlátlan örömmel fürdeni és a szenvedő alany figyelmét felhívni rá kifejezett rosszindulatra vall. Meg sikerrel irányítottam a dühüket és a haragjukat magamra a kütiről.  Ezt én is nagyon utáltam fiatalabb koromban.

De egyszerűen nem bírtam ki. Fura szerzet az ember, nem tudja irányítani saját magát sem. Ráadásul a közülünk kikerült legvacakabb példányok hadseregeket irányítanak. Röhej.

De még az elfogadhatónál is rohadékabb voltam, mert többször nem vittem vizet. Pedig pontosan tudom, hogy ilyen melegben a bakancsból negyed óra alatt elpárolog a víz, és meg is szomjazik az ember, mégsem mentem ki többet. Senki nem szólt semmit, de amilyen tekintetekkel találkoztam az IFA-n a laktanya felé, abból kiolvashattam, hogy ha rajtuk múlna, kihajítanának a kocsiból.

315

Július 9. Csütörtök

Kutyakonyhán kezdtem ma reggel. Gyorsan kitakarítottam és végre hosszú hetek után kihoztam Lux-ot a kennelből. Nőtt sokat, de nem testesebb lett, hanem csak magasabb és nyurgább. Semmilyen kötelék nincs köztünk, alig ismer. Azokkal az őrkutyákkal sokkal bensőségesebb a viszonyom, akiket kiviszek szolgálatba. Lux lenne a saját kutyám, akiért felelősséggel tartozom, akinek a fejlődése rám van bízva. De szinte sosem találkozunk, akkor is csak a szükségleteit elégítem ki, kitakarítom a szart a ketrecéből, és adok neki kaját, hogy összeszarhassa újra. Ennyiből kellene az összetartozás mély érzését felépítenünk. Misike jóval többször járogat a kutyakonyhára, elmondása alapján foglalkozik is Lux-szal, de ettől nekem nem lesz könnyebb a dolgom. Állandóan a pihenőidőmben tesznek ide, csakhogy akkor is a normál kutyakonyhás feladatokat kell elvégeznem előbb, nincs időm tanítgatni senkit. És ha ma is elvisznek délutános őrszolgálatba, harakirit fogok végrehajtani egy szájkosárral.

Az kétségtelen, hogy bár kacsázik ide-oda, kereng körülöttem Lux, de a pórázt nem rántja meg, hanem hatókörön belül marad. Vagyis valamit azért fejlődött.

Már kora délelőtt döglesztő a hőség, a pár nappal ezelőtti erős esőnek már semmi nyoma, sőt, most időnként én locsolom fel a kennelek betonját, hogy hűljön a környezet, ne főjenek meg benn. Megfigyeltem már, hogyha sokat süti a kennel betonját a nap, akkor sűrűn emelgetik a lábukat a kutyák, nyilván égeti a talpukat. Parancsba is kaptuk, hogy napközben kinn a repterek szolgálati helyeit a betonon kívüli földes, gazos részen közelítsük meg, ha rá kell térnünk, akkor futólépésben tegyük, ne égesse a forró beton kutyák lábát. Pokoli tud lenni a hőség kinn. Elképesztően nagy betonnal fedett terület és csak úgy ontja a magába szívott meleget, néha úgy átizzadom az alsógatyám, mintha medencéből jöttem volna ki épp. Itt a kutyakonyhán azért enyhítenek a kutyákon és rajtam is a fák.

A fekvést gyakoroltam Lux-szal épp, mikor megjelent Koltay zászlós.

Két póráz volt a kezében, azt lóbálta felém.

Nem is hagyta, hogy jelentsek.

– Mondja határőr! Mi a véleménye ezekről?

– Jelentem eléggé elhasználtak, nem ártana cserélni.

– Az Isten fasza a hülye fejébe, nem úgy értem. Hogy kerültek oda, ahol megtaláltam?

Honnan a faszomból tudjam, hol találta meg?

– Jelentem, nem tudom hol voltak!

– Az még rosszabb! Azt se tudja hova hányja szét a magára bízott anyagot?

– Jelentem minden szolgálat rovanccsal kezdődik és azzal is fejez…

– Pontosan tudom, hogy zajlik, nem azt kérdeztem általában mi a helyzet, hanem az érdekel, ez a két póráz, hogy kallódhatott el?

Nem tudtam mit mondani.

– És miért nincs ezen a kutyán szájkosár? Álljon már hátrébb azzal az állattal, mit akar? Hogy megtámadjon?

Nem bántam volna, már csak azért is, mert ő jött ennyire közel. Miért mi hátráljunk?

– Nem tudja, hogy minden őrkutyán szájkosárnak kell lennie kennelen kívül?

– Jelentem, ez még nem őrkutya, ez még csak kölyök.

– Az engem nem érdekel, azonnal vigye vissza a kennelbe.

Lux az egészből semmit nem fogott, forgolódott, érdeklődött, lekötötte a figyelmét a szagolható környezet, és amikor elindultunk hebrencs ugrándozással követett. Még hogy őrkutya.

Közben Koltayt hallgattam.

Ennek a tálja üres! Annak meg szaros a ketrece.

Nem szóltam egy szót sem, visszazártam Luxot, Koltay követett és ingerülten kérdezgetett.

– Jöjjön csak! – mondta, aztán és bevezettet az épületbe.

– Ezek az edények mit keresnek itt? Mi ez a trehányság? A kutyatápos zsák miért áll tárva nyitva? Mi ez a mocsok itt?

Magyaráztam, hogy most egy folyamat közepén toppant be. Előkészítettem az edényeket, alapanyagokat a főzéshez, de még előtte kimentem, hogy foglalkozzam egy kicsit a rám bízott kutyával.

– Na ne szédítsen engem! Ne higgye, hogy ilyenekkel engem meggyőz! – mondta miközben egy széket az ablak elé húzott, és felállt rá.

– Engem nem tud átverni! Hiába erőlködik.

Ekkor egy kicsit megállt a keze, meg a szája is. És meredt az ablak fölé

Na mi van faszom? Mégis át tudlak?

– Hol a karnis? – kérdezte fenyegetőn.

– Jelentem, a micsoda?

– Na ne nézzen engem hülyének! A karnis!

– Jelentem nincs függöny, sose láttam.

– Nem függöny, maga húgyagyú! Karnis. Hol van a karnis?

– Jelentem nincs karnis.

– Látom, hogy nincs, azért kérdezem, hol van! – ordította.

Teljesen kitért a hitéből, hangosan kiabált a székről, hadonászott, mint egy karmester. Lehet, hogy Szilasi adott neki ötletet, lehet, hogy ezeknek egy rúgóra jár az agyuk, de a hónap legjobb ötlete volt leszerelni és eldobni a picsába.

Toporzékolva röhögtem belül, aztán gondoltam lezárom a dolgot.

– Jelentem a szóban forgó tárgyat sose láttam! De ha volt, ebben benne van!

Benyúltam a fiókba és az orra alá csaptam a füzetet, amit alá is írtam a kutyakonyha átvételekor. Nyilván sose volt benne ilyen. Edények, fakanalak, székek listája.

Álltam előtte vigyázzban, nem mozdultam, hogy értse, hogy keresgélnie neki kell.

Mélyen a szemembe nézett, én ártatlan arccal, tágra nyitott szemekkel néztem vissza rá. Vett egy nagy levegőt, leszállt a székről. Felemelte a füzetet, fenyegetően hadonászott vele.

– Ide figyeljen… – aztán lemondóan az asztalra dobta, de nem hagytam magam, odaugrottam, és lapozni kezdtem. Húztam az ujjam a sorokon.

– Karnis, karnis… – már köhögésbe kellett rejtenem a röhögést – Itt lesz az!

– Hagyja a fenébe!

– Igenis! – vágtam vigyázzba magam újra.

A legártatlanabb ábrázatomat vettem elő és tettetett aggodalommal vizsgáltam az arcát, hogy jól van-e.

A szemüvege mögött háborgott a tenger, de már nem szólt, felkapta a két pórázt és elviharzott.

Utána akartam kiáltani, hogy azok viszont tutira benne vannak a füzetben, de aztán hagytam elmenni.

Este, szolgálat után mikor megláttam, hogy Szadó őrnagy még benn van, hirtelen ötlettől vezérelve kihallgatásra jelentkeztem nála.

Elmondtam neki, hogy nálam mindig pedáns rend szokott lenni, kínosan ügyelek arra, hogy minden eszköz meglegyen, de ma Koltay zászlós ismeretlen céllal, ismeretlen helyre vitt két pórázt, valószínűleg cserélni fogja, mert jeleztem neki, hogy elég viseltesek, de ha netán nem kerülnek vissza, szeretném, ha kivennénk a kutyakonyha felszerelés listájából és ezt átvezetnénk a füzetbe is. Nem bírom a rendetlenséget, meg nehogy hiány keletkezzen nálam emiatt.

Szadó őrnagy aktívan helyeselt, megdicsérte példás rendszeretetem, hogy az ilyen katonát kedveli, majd megígérte, hogy intézkedik.