129

1988. január 11. hétfő

Herold ma úgy néz rám, mint a véres rongyra. Pedig nem hiheti komolyan, hogy én rá akartam beszélni a kopaszt az öngyilkosságra. Illetve, ha a gyerek nem érezte ki belőle a cinizmust, akkor tényleg rá kéne beszélnem.

Jó, lehet, hogy nem voltam vicces. De alapvetően a komoly dolgokat hülyéskedem el.

Itt van mindjárt a katonaság.
Komolyan vettem egy percig is?

Ugyan már.

Rossz vicc lehet ez legfeljebb, vagy inkább genyóság, de komoly semmiképp.

De nem sokat tűnődtem ezen, mentem inkább a dokihoz. Ő meg azt mondja, hogy nem nagyon látja most az okát annak, hogy elküldjön kivizsgálásra, egészségesnek látszom.

– Én? Nekem piros a torkom! Tessék megnézni. Azonnal.

– Piros, piros. – mondogatja. – De ettől majd elmúlik.

Ezzel az ölembe hajított egy doboz Algopirint, vagy Maripent vagy mittudoménmicsodát.

– Szedje. Leléphet.

Hát ez nem volt valami eredményes, mindegy, legalább ma még nem tettek semmilyen szolgálatba.

Aztán persze a folyosón pont összefutottam Szadó őrnaggyal, kérdezte is rögtön, hogy Dvorszky, maga volt már orvosnál?

De jól kiszagolta.

– Jelentem, igen.

– Mikor megy kivizsgálásra?

– Jelentem, saját kérésemre, előtte még egy gyógyszeres kezeléssel megpróbáljuk leküzdeni, mert nem hiányozhatok a szolgálatból. Első a szolgálat!

Nézett rám nagy szemekkel, de nem röhögtem el, pedig Petró Dezső épp most suhant el mellettünk és nagyon tekergette ő is a nyakát.

Az őrnagy sokáig nem is pislogott, látszott, hogy most fogalmaz. Valami velőset, frappánsat.

–   Úgy?

– Jelentem, jövő héten kell csak kontrollra visszamennem, addig szerencsére szolgálatképes vagyok.

Kicsit megrázta a fejét, mint akinek toklász ment a fülébe. Nem vagyok én ilyen élkatona, ezt érzi ő is.
De valahogy nem állt össze a megfelelő reakció. Csak ennyi:

– Rendben, menjen.

Elváltunk és én reméltem, hogy ezek után nem jut eszébe, hogy nem is vagyok ma beosztva egyáltalán szolgálatba.

És ez úgy látszik bevált.
A mai napot megint megúsztam szolgálat nélkül.