Szabadsag-szobor-Budapest-IMG_0297.jpg1988. május 18. -

 

 

 

 

 

Amit én kaptam a blogtól:


A múltkor megírtam, hogy zajlott a blog üzemeltetése.

A másfél év alatt, amíg írtam, nagyon sokszor elképzeltem, hogy fogom befejezni, mi lesz majd a vége, hogyan írom le az érzéseim. Olyan sokszor elképzeltem, hogy ahogy közeledett ez a nap, úgy kezdtem tőle rettegni. Azt akartam, hogy az egyik legjobb írás legyen, ami összefoglal mindent, amit ebben a másfél évben kaptam a katonaságtól és 26 év után a blogtól.
De féltem nekikezdeni.
Az utolsó két hónapra teljesen kifáradtam és azt a vállalásom, hogy mindig lesz három hónapnyi anyag megírva, felrúgtam és egyre kevesebbet és kevesebbet írtam. Emiatt - ahogy kerültek ki a posztok napról napra - egyre kevesebb volt a tárban és félő volt, hogy egyszer elfogy, és nem lesz mit kirakni.
Az utolsó két hónapban nagyon komolyan fenyegetett ez a veszély.
Többször is úgy nézett ki, abbahagyom.

Ha Ági, aki lektorálta az anyagot, nem unszol, nem próbál meg lelket önteni belém, talán fel is adom. Szerettem volna leállni, megállni, kicsit pihenni. De aztán valahogy erőt vettem magamon, mindig megírtam pár posztot, és így végül is május elejére kész voltam, megírtam mindet.
Illetve majdnem mindet.
Aminek viszont nem mertem neki állni, az az utolsó két nap.
Naponta leültem a gép elé, hogy na, most, majd most nekikezdek, de nem tudtam megtenni. Aztán eljött az a hét, amikor a leszerelés volt. A leszerelés vasárnapra esett, én hétfőn éreztem úgy, hogy ha ma nem állok neki, a szombati-vasárnapi befejező posztoknak, akkor soha nem tudom megcsinálni, és az igazi nagy blamázs lett volna, ha az 540 napból 538-at megírok, kettőt nem.
Ezért aznap este hatkor leültem a gép elé és elkezdtem írni. Írtam egész este, egész éjjel, reggel fél hétkor küldtem egy sms-t a főnökömnek, hogy nem tudok aznap dolgozni menni, és végül kedd délelőtt 11 óra körül befejeztem a blogot.

Az utolsó időszak azért is volt kemény, mert mivel ekkor már abban az időben öreg katona voltam, már nem vezettem olyan egzaktul a naplót, nagyon sok mindent kellett fejből rekonstruálni. És ez a rekonstrukció nagyon fárasztó volt.
Bár be kell, valljam, hogy a legjobb része volt ez a blog írásának, ez volt az a plusz hozadék, ami soha, sehogy máskor nem jött volna el, soha nem kaptam volna meg semmiben.
Ugyanis a blog írásával két életem lett.
Az egyikben írtam, amit a másikban prompt megéltem, amit megírtam..
Hihetetlen ajándék, óriási élmény volt ez nekem.
Ugyanis ahhoz, hogy le tudjam írni a dolgokat teljes nyugalom kellett és át kellett transzformálnom magam abba az időbe.

Ez úgy zajlott, hogy először ráhangolódtam a katonaéletre, a történetre, arra az életre. Mindig szekvenciálisan haladtam, hogyha megírtam egy napot, akkor kezdtem a következőt, aztán az azt követőt.
Ha mondjuk meg kellett írnom egy keddi napot, az aznapi történéseket, akkor elolvastam, amit a naplóba beírtam 26 éve arról a napról. Aztán elolvastam az előtte lévő pár napot, mondjuk előző hét keddtől. Ez arra kellett, hogy belekerüljek a sztoriba, lássam a megírni kívánt nap előzményeit a legapróbb részletekre kiterjedően, hogyha volt valami olyan esemény, ami kihathatott a keddre, akkor képben legyek. Például: ugyan nem írtam a naplóba, hogyan éreztem magam, hogy már az x-dik Rövid Ugrást nyomom, de ez pontosan meghatározta a napjaimat, erről tudnom kellett. Vagy, hogy az előző napokban új körletbe költöztem, és bár nem írtam ezt sem a naplóba, de ahogy lassanként összeállt az egységes történet, abból az következik, hogy ezen a kedden zördültem össze a körlettársakkal.
Szóval, hogy az ilyesmik se sikkadjanak el, elolvastam nagyjából egy héttel korábbról a történetet. Ha valami olyan volt, ami még korábbi esemény, de hatással van az aznapi eseményre, akkor azt is újra (ismét egy példa: egy büntetést két hete kaptam, ma jár le). Aztán elolvastam a naplóban a következő egy hétre beírt bejegyzéseket, hogy lássam, hogy van-e később bejegyzés, ezzel a keddi nappal kapcsolatban, volt-e ezen a napon olyan esemény, amit aznap nem, vagy nagyon elnagyoltan, hézagosan írtam le, de később visszautaltam rá. Amikor nagyjából képben voltam a példaként említett keddi napot megelőző és azt követő eseményekkel, akkor a leírt folyamat azt eredményezte, hogy szép lassan kialakult a komplett katonaéletem újra, minden aspektusával, minden apró részletével ismét felelevenedett minden.

Így, amikor ebből a folyamból, az egy hétre előre- és visszaolvasással kiderült minden körülmény, még az akkori alaphangulatom is, akkor újra elolvastam az aznapi naplóbejegyzésem és elkezdtem megélni az aznapot újra.
Becsuktam a szemem, és elgondoltam azon, amit a naplóba leírtam anno. Ott, ahol viszonylag kerek és mélyen bevésődött történetet írtam a naplóba, nem volt olyan nehéz, de ahol csak néhány címszóra hagyatkoztam az keményebb volt.

Például ez állt a naplóban:
"Délután 1-en.
Együtt voltunk Répával, rengeteget hülyültünk. 10-kor kilógtunk, elmentünk Répához, néztük az előadást a Lidóban, futottunk rendőrök elől a Blahán, találkoztunk Bodával, majdnem felszedtünk három csajt, csak kevés volt az idő, mert Répa reggel szoliba ment."
Ebből a néhány mondatból, valamint az előzményekből, utózmányokból visszatértek az emlékek és így lett belőle ez a poszt:
rejtőjenő

Naplóm_október.jpg


Mivel ez egy nagyon mélyen belém égett sztori, ezt könnyűszerrel megírtam. Miközben írtam, éreztem minden apróságot, láttam minden részletet, és mielőtt leírtam volna, csukott szemmel újra átéltem. És írás közben pedig mondatonként minden elemét újra.

Voltak olyan napok, amikor nem volt ennyire olvasmányos élményanyag.
Például egy ilyen: "Du. F1-en, megbuktam Szilasinál."
Ilyenkor kellett nagyon az előzményeket elolvasni, hogy a leírt történetből eszembe jusson, mi volt még aznap. Ráadásul, ez így olyan mint valami kód, de becsuktam a szemem és elkezdtem a leírtakat dekódolni.
Délután vagyok szolgálatban, ilyenkor mindig tudom, hogy milyen évszak van, a történetből kiderült,  meg sokszor nagyjából az is, hogy milyen idő volt.  Ez az előző napokból kiderülhet.
F1, vagyis Ferihegy 1-en voltam, erre beugrik a reptér, az odavezető út, a szolgálati helyek, a beton felfestései, a külföldi gépek, a kutató ügyelet kis faépülete, annak a kicsit dohos szagnak az emléke, ami benn fogadott mindig. Mindezt úgy el tudtam képzelni, hogy bármely részébe képzeltem magam, körbe tudtam forogni, meg tudtam érinteni a reptéri lépcsőket, láttam a többi katonát távol, a szolgálati helyeken. Pusztán csak hagynom kellett az agyam dolgozni, hagytam hadd élje ki magát, hadd építsen fel mindent, hadd teremtse meg azt a világot nekem.

Leírtam, hogy megbuktam Szilasinál.
Általában szolgálati hely elhagyással szoktam megbukni, mondjuk kutyával eltűnök hátul a bozótosban, vagy hogy ciházok, de az előző, és a következő napokból kiderülhetett, esetleg pár nap múlva, a kihallgatásra rendeléskor leírtam, miért buktam meg, ezért kellett mindig az későbbi bejegyzéseket is elolvasnom.
Aztán beugrik Szilasi alakja, ahogy lecsesz, elkezdem mozgatni a térben, elkezdem önmagam is mozgatni a térben, és ha szó szerint nem is tudom már, hogy akkor Szilasi pontosan mit mondott, a stílus eszembe jut, már tudom is írni. Emlékszem a reakcióimra, előjönnek reflexszerűen az akkori érzéseim, reakcióim, tehát amikor épp dühös voltam a történetben, akkor azt dühösen írtam, ha nyegle és szemtelen, akkor ezt így éltem meg újra és írtam le.

Gyakorlatilag másfél évre visszakaptam a 26 évvel ezelőtti önmagam és újra tejfelesszájú kiskatona lettem.

Nagyon sok mindenre ma már nem úgy reagálnék, ahogy akkor tettem, nagyon sok mindenben finomodtam. De mindig hagytam magam a régi reflexek szerint működni, hagytam, hogy a kis hülye Dvorszky határőr ugyanolyan kis hülye legyen, mint akkor, hogy ne igyekezzem szépíteni, logikusabbá tenni az akkori viselkedésem, hanem hagyjam, hadd csinálja megint ugyanúgy.
Ezáltal gyakorlatilag az egész olyan lett, mintha pszichiáterhez jártam volna terápiára, mert nagyon sok minden kiderült számomra magamról. Az is, amiben megváltoztam és az is, amiben nem.
Sőt, nagyon sok mostani jellembeli tulajdonságomnak fedeztem fel a katonaságkori önmagamban az eredetét, a kezdetét, a kiindulópontját.
Félelmetesen sokat változtam és egyben félelmetesen keveset.
Döbbenetes volt erre ráeszmélni.
Annyira beszívott mindez, hogy sokszor, mint valami szenvedélybeteg, rohantam haza és igyekeztem ebbe az álomszerű, mégis teljesen valóságos történetbe belekerülni, szinte többet éltem ott a múltban, mint a jelenben.
Iszonyatosan élveztem, de borzalmasan le is szívott, fárasztott.
Leginkább az alvásból csíptem le időt, ez is egy idő után kimerített, ezért volt, hogy a vége felé úgy éreztem feladom. Nem azt akartam feladni, hogy ne létezzek ebben a világban, hanem hogy időre, napi rendszerességgel kelljen írnom.
De szerencsére sikerült végigcsinálnom

Ha eszembe jut az a Piramis szám, hogy "Ha volna két életem...", akkor úgy érzem, a világ legboldogabb embere vagyok, mert nekem megvolt, végigcsináltam másfél évig még egy életet.
Két életem volt.
Az egyik ismétlés ugyan, de van olyan film amit az ember bármennyiszer ismétlik, meg tudja nézni.

Rettentően szórakoztatott és jól esett, hogy az a korai Dvorszky Tamás, akit én majdnem elfelejtettem - a Dvorszky határőr - mennyire szélsőséges tud lenni, mennyire sorjás, mennyire nem nyomja még a sok társadalmi konvenció, mennyire szabad volt a felnőtthöz képest, holott igazából nem állíthatom, hogy végül teljes mértékben idomultam volna.
Sok harcot már nem vív meg az ember. Már sok minden nem fontos annyira.
De nagyon is fontos volt a küzdelem anno, nagyon is élt abban az időben amikor még harcokat vívott, amikor a fiatalság, mint elpusztíthatatlan erő dolgozott benne. Amikor még tűz és kérlelhetetlenség volt benne.
Amikor logikátlanság és a hülyeséghez való feltétlen ragaszkodás is benne volt.
Újra a fiatalkori önmagam lehettem másfél évig.
Felbecsülhetetlen ajándék.
Nem akarok túlzottan pátosszal teli befejezést, de nagyon kellett ehhez Ági, aki támogatott, kellett Árpi, aki belerángatott ebbe, és kellettetek Ti, olvasók.
Köszönöm nektek ezt az ajándékot, ezt az időgépet.
vissza.jpgÉs biztosíthatok mindenkit, hogy nincs leírva egyetlen érzés sem, egyetlen rezdülés sem, amit ne éltem volna meg újra, a düh, a tehetetlenség, a félelem, a bajtársak szeretete, a vad ellenállás, a búcsú, az efelett érzett fájdalom, mind-mind valódi, éreztem és átéreztem mindet.
Sokszor kacagva, sokszor az idegességtől remegve írtam, de sokszor könnyezve merengtem a semmibe a leírt sorok felett. Volt, hogy rázott a zokogás - például amikor megöltem a csigát, mert azt most sem értem, miért tettem-, sok esetben úgy felzaklatott, amit megéltem újra, hogy negyedórákat töltöttem egész testemben remegve, míg újra neki tudtam kezdeni az írásnak.
És az utolsó napok, a leszerelés megírása azért is esett nehezemre, mert nekem újra le kellett szerelnem, el kellett engednem a fiatalkoromat, hagynom kellett kilépni az életemből mindent, amit az utóbbi másfél év adott, és újból ugyanazt éreztem, mint anno, hogy vége, hogy soha többet, hogy mindez megint eltűnik. Azon az éjszakán, amikor leírtam az utolsó napot, végigkönnyeztem az egészet.
Fura élmény ezt 40 feletti férfiként megélni.
Hogy most fáj igazán, ami 26 éve múlt el és hogy most fáj igazán, mert megint elmúlik.


De azt hiszem életem egyik legszebb élménye volt ez. Az írás, az alkotás, a dupla élet, hogy felnőtt fejjel követhettem végig a katonakori önmagam életét.
És mivel valóban megéltem mindent, azt állítom, hogy a Magyar Népköztársaság legeslegutolsó sorállományú katonája voltam, vonultam 2012. november 26-án, szereltem 2014. május 18-án.
Rögtön másnap 26 évvel idősebb lettem, de az utóbbi másfél évben én sorkatona voltam az Átkosban.
Döbbenetes élmény.
Ha lenne Isten, hálát adnék neki.