Centi_30.jpg44

 

 

 

 

1988. április 5.   kedd

Ma csak éjszakára tették szolgálatba azt, aki tegnap a lövészeten őrszolgálatba volt beosztva.
Bíró Zolival fortyogtunk egész nap, elmeséltem, hogy ölni akartam, ő ugyanezt az élményt élte át. Ő is úgy érezte, hogy csak egyszer hozzák be a laktanyába, tuti kinyírja a tiszteket.
Én azt éreztem, hogy ezt a szopást már nem kellett volna megélnem leszerelőként, ez a tegnapi nap most övön aluli volt.

Mindenki tudta már benn a századnál is, hogy tegnap valami kurva nagy szervezési bakit követtek el a tisztek. Lerobbant az egyik IFA, de ez nem kellett volna olyan helyzetet okozzon, hogy szinte minden lövészetre rendelt katona megszopja, nem beszélve az őrökről. Kirendelhettek volna egy másik laktanyabeli IFA-t, mert a váltást ki lehetett volna vinni az útlevélkezelők járművével is, nem hiányzott volna.
Ők egy kényelmes Ikarus busszal járnak szolgálatba, de sosem töltik meg, tíz-tizenkét ember utazik a negyvenfős buszon.
Azzal nyugodtan felmehetett volna a kampós váltás is.
Sőt, minden alkalommal mehetne azzal, a tisztek úgy vannak vele, hogy a kampósoknak nem jár ilyen kényelem.
Szóval tegnap bizonyítást nyert, hogy egy nem várt esemény mennyire cselekvőképtelenné teszi a tisztjeinket. Állt mindenki az esőben, amíg a sofőr, aki nem autószerelő, igyekezett megjavítani a járművet. Többször jelezte is, hogy nincs garancia rá, hogy sikerül, annyira nem ért hozzá, de a tisztek csak bólogattak és vártak tovább a csodára.
Se az nem jutott az eszükbe, hogy egy parancsnoki UAZ-zal kaját vigyenek az őrségben álló katonáknak, sem az, hogy ha már órák óta vége a lövészetnek és feleslegesen állnak kinn az esőben, akkor több részletben ugyan, de be lehetne őket ugyanezzel a kocsival hozni.
Nem.
Semmi ilyen nem jutott az eszükbe.
Hagytak szarrá ázni minket.
Mindenem vizes amúgy ma is, éjszaka nem nagyon száradtak meg a ruháim, a bakancsom csupa sár maradt.

hanyag.jpgÉpp ebédhez igyekeztünk Zolival, mikor Korlát százados megállított minket. Eszébe sem jutott, hogy nem talál jó hangulatban, megállított és ahogy szokta, mondta is, hogy ilyen koszos bakancsban nem mutat jól egy határőr. Zolin láttam, hogy kezd elsápadni.
Nem is hagyta, hogy Korlát végig mondja, hogy mit vár el tőlünk a szocialista haza, hanem közbe vágott igen szemtelen, leereszkedő hangon.

– Főnök! Maga meglett, felnőtt ember. Mit foglalkozik ilyen apró hülyeségekkel? Nem értem én ezt, meglett ember létére azzal foglalkozik, hogy tiszta-e a bakancsom. Nincs magának ennél jobb dolga?

Korlát alig kapott levegőt.

– Ezt meg... Ezt a hangot meg hogy képzeli? – hebegte.

– Százados elvtárs, azzal kellene foglalkozni, hogy ne történjen olyan, mint tegnap, ne kelljen kinn állni tizenkét órát esőben élelem nélkül. Ezzel kellene foglalkozni.
Kérek engedélyt lelépni, mondta még, de nem kérés volt, szart rá, mit mond Korlát százados, nem várta meg, hogy reagáljon, hátát fordított és dühösen eltrappolt.
Én követtem, és ha Korlát megszólított volna, akkor Bíróra böktem volna és csak annyit mondtam volna, vele vagyok, nem álltam volna meg.