442

Március 4.  Szerda

Ma van állománygyűlés. Ez egy értékelő beszéd a parancsnokság részéről, gyakorlatilag ugyanaz, mint a kötelék, csak ritkábban tartjuk, minden szakasz részt vesz és más a neve. De ugyanolyan unalmas.

A kötelékrendezés vagyis az eligazítás az egyik legnagyobb hülyeség, amit napi rendszerességgel csinálunk.

Szép rendben sorba állunk, a tisztek pedig beszélnek a szocialista állam, az ország, a nép, a vezetők, a határőrség, a laktanyaparancsnok és egyéb beosztású tisztek elvárásairól, amit amúgy elég egyszer hallani, de mégis minden délután a szabadnapok kezdetekor ezt dörgölik az orrunk alá.

A fenyítés egyik igen komoly eszköze volt a kimenő megtagadása. Ebből lett a bent töltendő szabadnap, a BT.

Viszont aki benn marad, az köteles részt venni, az úgynevezett „irányított szabadidős” programokban, ebbe a takarítás bármely fajtája, következésképp a legnagyobb szopás is belefért, ezért mindenki foggal-körömmel küzdött a kijutásért.

A kijutás szabályai a következők:

Először is 15.30-kor kötelékre (eligazításra) kellett sorakozni a folyosón. Itt valamelyik tiszt kihirdette az arra a határőrizeti napra vonatkozó szolgálati beosztásokat, közölte ki megy aznap haza és kicsit ömlengett a szocialista hazánk vívmányainak védelmében reánk rótt felelősségteljes feladatról, amit mindenkinek kutya kötelessége komolyan venni röhögés nélkül és nem mozog a sorban, előre néz és vigyázz-ba vágja magát!

És mi olyan vicces hátul? Lépjenek ki maguk ketten! Mit röhög? Biztosan az olyan vicces, hogy még a gallérja is félreáll! És maga? Magának mi tetszik annyira? Nevetgél, de a zsebét begombolni nem tudja. Így akarja ellátni a haza fegyveres védelmét?! Ott a sorban! Mi ez a mozgolódás? De vidáman vannak! Maguk lépjenek vissza, nem mennek ma sehova! És mostantól 10 perc néma vigyázzállás. Majd megtanulják a rendet. Fegyelmezetlen banda!

Ezután a bohóckodás után, aki mégis szabadnapra mehetett, kimenőbe öltözve jelentkezett a századparancsnoknál, aki leellenőrizte a gombok, cipők tisztaságát, azután hogy ne legyen félrecsúszva a nyakkendő és még sok egyéb életbevágóan fontos dolgot. Ha nem volt benn a századparancsnok, akkor az alacsonyabb rangú tisztek, ha ők sem voltak, akkor az alegység ügyeletes tette mindezt. Majd leengedték a katonát a csapatügyeletig vagyis az épület portájára.
A csapatügyeletes tiszt a laktanya életét irányítja, ügyel a rendre, a váltásokra, stb. Tehát a csapatügyeleten kellett jelentkezni, sorban, vigyázzba állva. A csapatügyeletes pedig végignézi újból a gombok, cipők tisztaságát, hogy ne legyen félrecsúszva a nyakkendő és még sok egyéb életbevágóan fontos dolgot, ha valami nem stimmelt, mind az ügyeletes tisztnek, mind a csapatügyeletesnek jogában állt visszaküldeni a katonát a fellelt hiányosságok, rendellenességek helyretételére és ezt ismételve értékes perceket-órákat rabolhatott el tőlük. De szintúgy joga volt meghúzni a kimenőt, azaz lerövidíteni; esetleg, ha olyanja volt, bevonni a katonakönyvet és megvonni a szabadnapot. Ezért egyáltalán nem volt lényegtelen, ki éppen az ügyeletes tiszt vagy a csapatügyeletes, milyen hangulatban van és berúgott-e már.

Ha visszamentünk a körletbe és begomboltuk azt a zsebünk, amit felelőtlenül, a szocialista hazánkra való tekintet nélkül nyitva felejtettünk és a feletteseink éber szeme észrevett, akkor lenn újból fel kellett sorakozni akár egyedül is és csendben, vigyázzban állva megvárni, míg tiszt fontos teendői közé beiktatta a ruházatunk, felszerelésünk újbóli szemléjét.

Ha mindent rendben talált, „szabadon” elhagyhattuk a laktanyát, de még előtte a könnyes búcsú.

– Erőt, egészséget elvtársak!

Most rajtunk volt a sor, szépen artikulálva, arcunkat kissé jobbra fordítva, állunkat büszkén felszegve válaszolunk.

Erőt, egészséget Őrmester elvtárs!