Centi_30.jpg64

 

 

 

 

1988. március 16. szerda

Ma végül délelőttös szolgálatba tettek.

Úgy éreztem ezer éve voltam utoljára szolgálatban és ez igaz is, valamikor február közepén lehettem, nagyjából egy hónapja.
Egy hónap rengeteg idő, most teljesen idegenként bolyongtam Ferihegy 2-n. Nem találtam a helyem és úgy éreztem, nem is itt van, unom már nagyon ezt ez egészet.
Egy hónapig civil voltam.
Ez nagy szó a katonaság alatt, és nagyon nehéz lesz visszaszokni.

Álltam csak itt-ott, néztem a gépeket, de még ciházni se volt kedvem, csak néztem a sürgés-forgást. Simán nézője voltam és nem résztvevője az eseményeknek, és hogy őr lennék, vigyáznom kellene itt bármire, az fel sem merült. Mikor leváltottak bementem, mikor kiküldtek, kimentem.
Szó nélkül, zúgolódás nélkül.
Mint egy robot.

Igyekeztem lezárni az agyam, hogy ne a repteret fogja fel, mert sírni lett volna kedvem, ha belegondoltam, hogy itt töltök még két hónapot. Nem sok két hónap, régen kiugrottam volna a bőrömből attól a számtól, amit ma a centim mutat, de ma rettentő soknak éreztem ezt is.

Kedvetlenül mentem vissza a laktanyába, és ott olyan hír fogadott, ami lenyomott az ágyamra. Ültem és kérdezgettem Alexet, hogy igaz ez?

– Nem tudni, de nagyon valószínű. – válaszolta megrendülten.

A múlt héten kezdett ez terjengeni, akkor még csak amolyan pletykának látszott. Én erről nem tudtam, mert a múlt héten még civilként heréztem otthon.

Sípos meghalt.

Az a Sípos, aki egy hallgatag, de nagyon jó indulatú srác volt, és aki a lövészeten halláskárosodást szenvedett. Csengett a füle, örök életre úgy maradt neki, aztán a szemünk láttára vesztette el az eszét, majd elhelyezték Zalaegerszegre.

És most azt a hírt kaptuk felőle, hogy meghalt.
– A múlt héten annyit tudtunk, hogy öngyilkos lett. – mondja Alex. – Ma viszont Tokos árnyalta kicsit a képet.

Tokos valamilyen távoli rokona, határőrtiszt Zalaegerszegen. Tőle tudta meg a részleteket.

– Tokos azt mondja, hogy a városban beszédtéma lett, annak ellenére, hogy az ilyesmit igyekszik a határőrség eltitkolni.

Tehát Tokos elbeszélése alapján az látszik, hogy Sípos egy határ menti őrbódéban teljesített szolgálatot, vagy magasfigyelőn, ez nem volt teljesen tisztázott.
De az igen, hogy holtan találtak rá.
Az ölében feküdt a fegyvere, őbenne pedig három golyó pihent.
Kettő a mellében, egy a fejében.

És ez annak látszik ugyan, de nagyon valószínű, hogy nem öngyilkosság.

Az ember nem tud magába ereszteni három lövedéket, úgy hogy az ölében marad a fegyvere. Ha a mellének irányítja, akkor szinte nyújtott kézzel kell a levegőben tartania a fegyvert az első vagy a második lövés után, és miután elernyed a test, kiesik a kezéből, pontosabban kiugrik belőle. Az AK, amit a határszélen használnak, nagyot üt, nagyot rúg és nehéz is.
Nem marad a kezében, főleg akkor nem, ha a fejét is eltalálja.
Azt amúgy már el se tudja lőni, ráadásul azt mondják, a mellében lévő két lövedék egymás mellett volt. Ahhoz erősen kell tartani a karabélyt. Saját maga ezt nem tudja megtenni, de ha igen, nem kerül az ölébe a fegyver.

Sípost valószínűleg megölték.

határszél.jpg
Hogy ki tette, az nem derült ki, valószínűleg határsértő. Lehet, hogy szerencsétlen srác a fülében csengő hang miatt semmit nem hallott, befelé figyelt, ahogy itt láttuk rajta az utolsó napokban. Így meg tudták lepni, elvették a fegyverét és hidegvérrel megölték, aztán úgy állították be, mintha öngyilkos lenne.

Itt ez mindenkit sokkolt.

Benn a körletben is erről beszéltünk, kinn a folyosón is ezt tárgyalta mindenki. Már az is rettenetesen ijesztő, hogy valaki a katonaság miatt megbolonduljon.
De, hogy meghaljon bárki is a katonaideje alatt, az sokkoló.
Én eddig úgy töltöttem a katonaidőm, mintha egy hosszú, kényszerű ifjúsági tábor, vagy mintha egy bentlakásos kollégium lenne, eszembe se jutott, hogy békeidőben ez az életembe kerülhet.
Rettenetesen sajnáltam Sípost.
Szinte gyerek volt.
Ha ki lehetne menni ebből a kurva országból, akkor nem hal meg.
Befelé senki nem szökik.
Csak olyan ölhette meg, aki kifele igyekezett és úgy érezte Sípos útban van.

Már azt hihetetlen geciségnek éreztem, hogy kitették a határra. Nem jól hall, legalábbis a környezetéből nem sokat. Az állandó csöngés miatt viszont belül mindenféle egyéb képzelt hang felbukkant benne.
Milyen érzés lehet ülni egy sötét erdőben, egy bódéban éjszaka?
Milyen félelmeket generálhat benne?

Ha öngyilkos lett volna ilyen körülmények közt, az se lenne meglepő. Borzalmas lenne, de még érthető is.
Nekem is volt már a számban a fegyver csöve, én is eljutottam idáig, pedig mi volt az én szenvedésem az övéhez képest? Csak közönséges kofalárma, csak sima hiszti.

Én azt hiszem, ott a határszélen, minden apró nesztől beszartam volna, attól rettegtem volna, ami aztán Sípossal megtörtént.
Az emberi elme ilyen.
Sötétben félteni kezdi az életét.
Okkal, ok nélkül.
Belegondoltam, hogy engem hányszor ölhettek volna meg, hányszor szartam arra, hogy én lennék a célpontja annak, aki rosszban sántikál. Persze a reptéren ilyen soha nem volt, egy vidámpark a határhoz képest. Egy elkényeztetett hülyegyerek vagyok azokhoz képest, akik a határon teljesítenek szolgálatot. Nem is tudom, hogy azt bírtam volna-e. De még ott sem gondoltam volna azt szerintem, hogy az, ami Sípossal történt, az megeshet. Féltem volna, de csak úgy, mint a szellemektől vagy a zombiktól.
Hogy ugyan félek, de jobban belegondolva nincs okom.

És de.
Sípos esete bebizonyította, hogy lenne okom. Valós félelemmel tölteni a szolgálati időt borzalmas lehet.
Bele lehetne őrülni.
Jézusom hány velem egykorú srác foshat egyedül egy sötét mezőn, egy sötét erdőben órákon át, másfél éven keresztül?

Mekkora mázlista vagyok!

Én valóban egy középiskolai kollégiumban töltöm a katonaidőm.

Éjszaka többször izzadtan és halálra váltan riadtam fel, amikor valahogy bekúszott az álmaimba az a felismerés, ami Sípos utolsó felismerése lehetett, hogy most vége, bekövetkezett, amitől ott a sötétben félni lehetett, hogy felbukkan valaki, kiszedi a kezéből a fegyvert és megöli.

Az a pár másodperc, amikor tudni lehet, hogy vége, ezek nem viccelnek, megölnek.

Hogy meghalok.
Valóban.

Nekem ettől a gondolattól álmomban, szinte megállt a szívem.

 

 

 

 

 

 

 Dalszöveg