59

1988. március 21. hétfő

Otthon kiderült, hogy pénteken volt a szülői értekezlet.
Nekem ez teljesen kiment a fejemből, Anyu mondta, hogy neki is, de Apu észben tartotta, el is jött a munkahelyéről hamarabb, hogy el tudjanak jönni.

Apu kíváncsi volt arra, hogy mi a tisztek véleménye rólam.
Azt már tudta, hogy nekem mi a tisztekről.

Anyu is vele tartott, azt mondta, meglepőén sokan megjelentek, pedig amekkora marhaságnak hangzik, arra számított, hogy nagy ívben tesznek rá az emberek. Ő mondta is Apunak, hogy semmi olyat nem fognak megtudni, ami értékes infó lenne, a meghívó hangvétele pátosszal teli ömlengés, ugyanez várható, emiatt nem kell odamenni.
És mint mondta, igaza lett, mert a tisztek egyáltalán nem készültek fel arra, hogy személyes jellegű kérdésekre választ adjanak, hanem a Határőrségről alkotott képet akarták formálni, esetleg megtudni, ha lehet valamifajta fennkölt dicséret formájában.
Erre meg a szülők nem készültek fel. Milyen pozitív véleményt akart bármelyik tiszt is hallani arról az intézményről, amelyik elveszi a gyerekeiket másfél évre?
Nem normálisnak a tisztjeink.
Az első negyedóra önfényezés után átadták a szót a szülőknek, amely aktus hosszú kínos csendet eredményezett, míg valamelyik tisztnek jött a mentő ötlete. Biztatásként elhagyta a száját a következő, szelíden bátorító mondat:

–  Na, valamilyen észrevételük vagy kérdésük csak van, nem?

Erre aztán lassan jött is.

Nem igazán észrevétel, inkább kérdés, de az is valami.
Sőt!
Olyannyira valami, hogy nem is tudtak a tisztek vele mit kezdeni.

Ilyenek jöttek,  hogy "és a mi fiúkról tudna-e pár szót szólni, meg hogy miért nem jár haza minden héten ez és ez".

És ekkor már hirtelen sok kérdés lett, kezelhetetlenül sok, ezekre csak nagy kínnal, keservvel tudott megfelelni a tisztikar néhány felkent képviselője.

Nem is ismertek mindenkit név szerint, és látszott, hogy dicsérni nem nagyon tudnak, ha megteszik hamis lesz, de mégiscsak a szülőkkel szemben ültek, rosszat nem mondhattak, már csak a Határőrség jó hírére való tekintettel sem.
Nagyon igyekeztek, de semmitmondó mellébeszélésbe váltott a szülői értekezlet. Anyu szerint Apu már az első perctől ficergett a széken, hiába bökdöste, hogy nincs ennek értelme, de Apu egy óvatlan pillanatban, amikor mindkét résztvevő csoport épp elhalkult, tisztán, jól hallhatóan és megkerülhetetlenül rám kérdezett.

Mint valami mentőövbe kapaszkodtak ebbe a tisztek. Nem tudom kik lehettek, Anyu leírásából, hogy az egyik rettenetesen töpszli, a másik pirospozsgás, pontosabban borvirágos arcú, a harmadik halovány és keszeg, ezekből nem ismertem rájuk. Talán Balrog őrnagy, Szilasi és Korlát százados lehetett.
De most végre testhezálló kérdést kaptak.

– A Dvorszky? Na, hát igen! Na, ő az, aki egyáltalán nem vált a Határőrség becsületére, ő az, akivel annyi gond volt, hogy felsorolni alig lehetne, minden itt szolgáló kiskatona tudja a dolgát, és becsületesen elvégzi a szocialista haza által rábízott feladatokat, mindegyik büszkesége a szervezetnek, de Dvorszky határőr egyszerűen nem illik ide. Ez egy komoly hagyományokkal rendelkező elitszervezet, a társai ezt tudják is és eszerint szolgálnak, de vannak, akiknek semmilyen érzékük nincs a fegyelem iránt és nem fogékonyak a haza vívmányaira, van aki egyszerűen nem érdemli meg, hogy itt legyen.

Apu pici lett.
Anyu mondta.
Hogy majd elsüllyedtek.
Ő érezte, hogy valami ilyesmi lesz, de Apunak valószínűleg ezt hallani kellett. Anyu hiába vigasztalta azzal hazafelé, hogy de látod, mást alig ismertek név szerint és mindenkiről a szabad nép folyóirat hatósági horoszkóp rovatának főcímeit mondták el, rólam meg milyen folyékonyan és hosszan beszéltek, szinte híres vagyok, Apu nem nagyon vigasztalódott.

Aztán tegnap este, amikor hazaért, kicsit beszélgettünk erről. Mondta, hogy hibázott, mert azt hallotta, amit én egyszer még januárban elmondtam neki, de azt is említette, hogy úgy érezte utána kell járnia.
Mint mondta, nem volt jó hallgatni, és hogy ott nem lehetett erre semmit mondani, nagyon kényelmetlen helyzetbe került, mert a többi szülő nem tudta miről van szó és biztos, hogy valami borzalmas, kiállhatatlan fajankónak képzeltek el, ő meg nem tudott megvédeni, de büszke is volt, mert kicsit megérezte milyen hatalmas tömeggel, milyen vaskalapos, hatalommal bíró emberek vezette szervezettel szálltam szembe.
Hülyén és értelmetlenül, de nem beijedve. Ne folytassam ezt, de a hülyeségem a mérete miatt tekintélyt parancsoló.

Volt a mondanivalójában pikírt cinizmus, meg elismerésféle is, nem nagyon tudtam erre mit mondani, csak hogy kár, hogy elfelejtettem, hogy mikor van ez a szülői, mert lebeszéltem volna és sajnálom, hogy nem hallgatott Anyura. Nem akartam neki kellemetlenséget, de a tiszteknek igazuk van, nem vagyok oda való. De higgye el, nem kell az olyan szavának túlzott jelentőséget tulajdonítani, aki meg csakis odavaló, semmi másra nem alkalmas.

Apu elmosolyodott, legyintett, hogy fátylat rá, marhaság volt az egész, Anyura kellett volna hallgatnia.

Miután visszamentem a laktanyába kérdeztem a többieket, hogy mit tudnak a szülői értekezletről, de nem találtam olyat, akinek a szülei eljöttek volna.
Valószínűleg a kopaszok szülei lehettek inkább.