2014. május 23.

Lezajlott a blogtalálkozó.

Bevallom, hogy féltem tőle kicsit, mert ketten jeleztétek csak, hogy jöttök, a barátaimra számítottam inkább és közülük is kevesebbre. A megbeszélt idő előtt kicsivel csak én ültem a helyen és Ági, az a kedves barátnőm, aki a szürke eminenciás volt ebben a projektben, ő lektorálta, javította a hibákat, javaslatokat tett női és nem katonaviselt szemmel, véleményezett és stilisztikai megoldásokat javasolt.
Nélküle képtelen lettem volna egyáltalán végigvinni, vagy képtelen lettem volna így végigvinni a történetet.

Vele ültünk, mikor pontban 7-kor befutott Alex, aki szereplője a történetnek, körlettársam volt és azóta barátom. De nem sokat kellett várnunk, mert befutott Blazsejdoki.
Ő egy hete bukkant a blogra, korábban szerelt nálam, de ugyanúgy Ferihegyen szolgált, csak ő útlevélkezelőként. Aztán Noauth, ő a fiatalabb korosztályt képviselte, és a Nyomozás című sztorinál kapcsolódott be. Nekem nagyon érdekes volt az, ahogy találkozott a bloggal, merthogy egy techfórumon valaki beírta, hogy kurva szar zenét hallgat épp. Erre egy másik fórumozó betette a fent említett linket a blogról, hogy akkor olvassa helyette inkább ezt. És Noauth harmadikként belekattintott és ott ragadt. Mindez április 24.-én délben volt.
Majd megérkezett Maczi a párjával. Maczi Latvia sofőrként Basa és Robi korosztálya volt, és bejárhatott a konyhára is. Aztán Földes Gyula, szintén szereplője az utolsó napoknak, Bagamoyo néven kommentálta az eseményeket.

Mivel tényleg nem tudtam, hogy ki fog érkezni, minden újabb felbukkanó résztvevő igazi meglepetés volt nekem.

A következő meglepetés Márti volt.
Ő sosem kommentelt, de az elejétől kezdve olvassa a blogot. Hihetetlen jó érzés volt a jelenléte, mert igazolta azt az elképzelésem, hogy tán nem csak a férfiolvasóknak lehet befogadható. Sőt úgy nyilatkozott, hogy  folyamatosan olvasta, minden reggel a vonaton, miközben Ferihegy előtt haladt el. Említette, hogy mindig azon izgult, hogy a gyerekei közül az egyikük aludjon mielőbb el, a másikuk meg rágcsálja csendben a szendvicsét, hogy neki legyen módja a megfelelő időben (azaz reggel, a reptérnél) olvasni a blogot.
Megrendítő volt hallani azt is, hogy mindemellett még egy nehéz, tragikus időszakon is segítette átlendülni a blog.

Aztán befutott Zsolti és Gabi, ők a katonaéletem utáni baráti társaságom két tagja. Ezzel a társasággal nem sokkal a leszerelésem után kovácsolódtunk össze, olyannyira, hogy huszonhárom-huszonnégy éve szinte minden szerdán találkozunk.
Külön meglepetés volt, hogy ők felismerték Maczit, egy internetes fórumról, még a hazai internetkorszak hőskorából, ami megint csak beigazolta, hogy milyen kicsi a világ.

És ezek után egymás után jöttek az életem még későbbi időszakából nagyon sokan, mivel ők nem kommenteltek, és itt nem lehetnek ismerősek, csak a keresztneveiket sorolom fel.
Márk, Csabi, Verus, Dóri, Nóri, Tamás.
Velük egy közös munkahelyen kerültünk közelebb egymáshoz, az egyforma érdeklődési kör és tevékenység miatt sok kirándulás, zenés este és átbeszélgetett éjszakák vannak mögöttünk.

Majd megérkezett Árpi barátom, szintén az előbbi társaság tagja.
Az ő hathatós támogatásával kezdtem bele, ő segített beregisztrálni a blogot, kialakítani a megjelenését, létrehozni a Dvorszky határőr facebook csoportot.
Két barátjával érkezett, egyikük aznap is velünk volt, amikor a blog első posztját beélesítettük és kitettük a netre.

Már javában zajlott az este, amikor meg két barátom felbukkant, Laci és Réka, és végül egy hosszú munkanap után betoppant Rollende Landstrasse, szintén a párjával, Tündével.

Landstrasse szintén majdhogynem az elejétől olvasója és aktív kommentelője a blognak, gyakorlatilag törzsvendég.
Azért is megtisztelő az ő pozitív véleménye, mert egy motoros szaklapba ír, a közeljövőben jelenik majd meg a második könyve, ami egy kalandos amerikai motoros utazásáról fog szólni.
Mint kiderült társszerzőként a "Ritkán látható történelem" nevű blogba ír, most fog a napokban az egyik cikke megjelenni, Rózsa Sándorról fog szólni.

Szóval az a félelmem, hogy kevesen leszünk, nem igazolódott be.
És mivel huszonnégy igazán kedves, érdeklődő és nyitott ember jelent meg és vegyült el, nagyon magas rezgésszámú és impulzív beszélgetések folyama lett az este. Egy légtérben, a hely többi vendégétől izoláltan, folyamatosan és dinamikusan változó létszámú csoportokban társalgó, jókedvű massza lettünk. Úgy éreztem, hogy mindenki jól érzi magát, talán csak nekem maradt meg az a szúró érzés, hogy nem tudtam mindenkivel kellő időt eltölteni. Ha bárki úgy érzi a jelenlevők közül, hogy valóban egyenlőtlenül osztottam meg a figyelmem, attól elnézést kérek, de én egyik ámulatból estem a másikba, meghatottságtól meghatottságig bukdácsoltam.
Volt, aki idézni tudta a kedvenc mondatait a blogból, volt, aki sorolta azokat az élethelyzeteket, amelyeket hasonlóképpen élt meg ahogy én, volt, akinek saját, katonaságtól független élményeit hozta elő a blog és most beszámolt arról az érzésről, de volt, hogy a jelenlévők közül talált olyat, akivel Monoron, vagy máshol közös ismerőseik vannak. Nagyon örültem, hogy úgy láttam, mindenkinek van valamilyen kapcsolódási pontja a bloggal akár azért, mert velem volt katona, akár azért, mert ugyanott volt, akár azért, mert máshol, de volt katona, akár azért mert sose volt, akár azért mert ő se gondolta volna, hogy egyszer egy katonaságról szóló történet másfél évre magába szívja.

Szerettem elmondani, akár többször is, több hallgatóságnak azokat az élményeket, amik véletlen egybeesésekként hagytak bennem nyomot, ilyen például Alexé, akinek a szomszédja lelkesen mesélte neki, hogy másfél éve olvas egy blogot, és csak az utolsó nap, mikor kitettem az Atlasba beírt neveket, akkor derült ki, hogy az Alex név alatt a szomszédja történeteit olvasta.
Vagy Kovács Béla története, aki nem volt ugyan jelen a munkája miatt a találkozón, de az egyik legkomolyabb megdöbbenést okozta nekem a bloggal kapcsolatban. Ugyanis az egyik kutyás posztban ráismert Fjordra, az őrkutyára, akivel több mint egy évig járőrözött mielőtt én Ferihegyre kerültem. Még fényképet is küldött a kutyáról, meg néhány nagyon jó hangulatú képet a katonasága időszakából. Külön megrendítő volt nekem az a tisztelet, ahogy következetesen járőrtársnak nevezte Fjordot.

Jó volt ezeket mesélni, jó volt olyanokat hallani, hogy ez vagy az a poszt kiből, mit mit váltott ki. Csak a teljesség igénye nélkül említek egyet. Amikor megöltem a csigát, az az élmény másnak is megvolt, értelmetlenül, csak amiatt, hogy el tudja-e légpuskával találni megölt egy állatot, és ugyanaz a kétségbeesett elkeseredettség és rémület szállta meg, amit én is leírtam, és elmondta, mennyire átérzi, és mennyire sorsfordító volt neki is az ő hasonló története.

Kellett egy rögtönzött tósztot is mondanom, amihez olyan nagyon nem vagyok hozzászokva.

És végül Blazsejdoki átadott egy ajándékot.
Ünnepélyes keretek közt, kiállva a többiek elé, mint valami kedélyes hangulatú köteléken (eligazításon), átnyújtott egy pár korabeli határőr váll-lapot, rajta egy-egy csillaggal, és hivatalosan is, posztumusz előléptetett a már nem létező Határőrség utolsó sorállományú őrvezetőjévé.

Nehéz ezeket szavakba foglalni, de úgy érzem, hogy minden héten be kellene fejeznem egy másfél éves blogot, és ilyen találkozókon kellene részt vennem veletek hétről hétre.

Bassza meg! Kicseszett kurva jó érzés volt!

A végszót Alex adta meg, mikor a helység előtt cigarettázókkal zajló beszélgetés közben megjelent búcsúzni és én meg tanácsoltam neki, hogy ne menjen még, lépjen közelebb, ő a szokásához híven, a szája szélén bujkáló mosollyal, de meglehetősen pikírt hangon mondta, hogy na tessék, egy perce vagyok őrvezető, máris ugráltatom őt, a rang nélküli Határőrt.

:)

Lassan szállingóztunk el, én végül fél 4-re értem haza.

Hát így.

Köszönöm lányok, köszönöm srácok, tényleg felejthetetlenné tettétek nekem!

Sajnos sok kép nem készült, mert teljesen lekötöttek mindenkit a zajló események, de ami lett, azt közreadom.

:)

Blazsejdoki előléptet: