Centi_30.jpg82

 

 

 

 

1988. február 27. szombat


Azzal hogy tegnap lenyeltem a varrat egyik csomóját, mintha lement volna vele a lázam is.
Éjszaka még néha bevérzett a torkom néhányszor, arra ébredtem, hogy szivárog a párnára, vagy attól riadtam meg álmomban, hogy olyan, mintha gargalizálnék, ahogy becsorgott a nyelőcsövembe, de reggelre valahogy ez elmúlt, kevésbé fájt nyelésnél, a lázam meg teljesen megszűnt.

Anyu nagyon igyekezett a kedvemben járni, jobbnál jobb dolgokat pépesített, de eleve utálom a pépes jellegű ételeket, például a spenótnak a gondolatától is hányingert kapok, de minden nap be kellett látnom, hogy mást nem tudok lenyelni.
Ma volt az első nap, hogy megbeszéltük Anyuval, hogy szoktatni kezdem. Azt találtuk ki, hogy mától nem főz nekem külön, hanem igyekszem azt enni, amit a többiek, csak esetleg előtte kicsit széttrancsírozom az alapanyagokat. A mai krumplilevesben apróra daraboltam mindent, pici, borsónyi darabokra és megpróbálkoztam vele. Az első darabkánál úgy éreztem, mintha bébibálnát, majd malomkereket nyeltem volna, aztán mintha medicinlabdát, aztán erősen kapaszkodó cserepes teknőst, sündisznót, kaktuszt, tollaslabdát fordítva, és amikor már csak olyan fájdalom jött, mintha csak sima kétforintost, úgy éreztem ez menni fog, nem kellenek állandóan pépes ételek, tulajdonképpen gyógyulok.

Megbeszéltünk Anyuval hogy holnap nagyon lágy mákos gubát csinál, én meg azt éreztem, hogy ha holnap gubát tudok enni, akkor mindenképp megérte ez az egész hajcihő.

Este megint egész sokat beszéltünk Apuval, suttogva ugyan, de ment ez is.
Kérdezte, mit akarok csinálni majd a katonaság után.
Kicsit ez mellbe vágott, mert sose gondolkodtam rajta, mindig azzal hárítottam el, hogy hol van az még.
De hát már nincs egész három hónap a leszerelésig. Ez így már tényleg kifogásnak hat.
Elmondtam, hogy nem tudom.

Jobban nem is tudtam kifejteni, csak, hogy szakács semmiképp nem akarok maradni. Azt úgy megutáltam, hogy semmiképp. A konyha gondolatától a hideg is kiráz.
Végigfutott az agyamon az a néhány dolog, ami eddig lenni akartam, aztán mondtam is, de Apu csak mosolygott, nem volt lelkes.

Bohóc, rendőr, masiniszta, grál lovag, orvos, autóversenyző, cowboy, jedi lovag, csillagász, de akkor inkább már űrutazó és esetleg pilóta. Ez utóbbi mostanában a stewardessek miatt is vonzó lenne.
Aztán Apu mondta, hogy igen, ezekre emlékszik, végigélte ezeket a korszakaimat, de ha az jutna az eszembe, hogy továbbtanulok, főiskolára, egyetemre mennék, az mégiscsak jobb lenne. De persze az én dolgom, felnőtt vagyok, nemsokára katonaviselt, de szerinte lassan el kéne gondolkodnom, hogyan tovább.
Ő akár azt is támogatja, hogy a katonaság után kicsit lazítsak, lássak világot, de kezdjek már mostanában tervezgetni.

úton2.jpg– Emlékszel Kerouac Útonjára? – kérdezte.

Persze, hogyne emlékeznék, 16 éves voltam, mikor a kezembe adta. Azt mondta mellé, hogy a szabadság könyve.
De nem azért, mert a szereplők állandóan úton vannak. Meg isznak és drogoznak.
Nem.

Hanem mert beszélgetnek, gondolkodnak, véleményt alkotnak, tapasztalatok alapján átértékelnek, nem utasítanak el semmit, csak azért, mert a társadalom elutasítja, alapigazságokat keresnek, és nem ítélnek el és meg senkit és semmit, annak megismerése nélkül.

Ez a könyv nem az úton levés szabadságáról, hanem a gondolkodás szabadságáról szól.

Most csak bólintottam, pontosan emlékszem, ezekre a szavakra.
Apu így csak kiegészítette azt.

Mindig legyek úton, mindig legyen az útnak célja, és mindig mindent szívjak magamba.
Én döntöm el mit teszek, csak úgy gondolta, most szól, hogy lassan visszatérek az Útra, legyen elképzelésem, merre indulok rajta.