88

1988. február 21. vasárnap

Ma bejött az orvos, aki megoperált, megnézte a sebesülésem. Elégedett volt, bár én magam nagy változást nem észleltem, majdnem úgy fájt, mint az első nap.
Mondta, hogy szép tiszta a seb, nincs fertőzés, se semmi komplikáció, jól sikerült. Megint megdicsért, hogy jól tartottam magam a műtét alatt, mondta, hogy azt, hogy segítenem kell a műtét alatt viccnek szánta, de hogy még a tamponos tálkát is hajlandó voltam tartani, az nagyon tetszett neki.

Igen, valahogy a fájdalmat jól bírom.
Meg a vele járó dolgokat.
Ezt tavaly év elején figyeltem meg, amikor fogorvoshoz járogattam ki a laktanyából. A fogorvosnál is fekszem, mint a cövek, ha fáj sem rándulok meg vészesen, inkább csak kézfeltartással jelzem. Ha a tisztek tudnák milyen fegyelmezett tudok lenni ha akarok, tapsolnának örömükben.

Miután a doki kiment igen büszke voltam magamra.

Aztán bejött egy fiatal, nagyon csinos ápolónő. Mindenkinél megállt, kicsit beszélt hozzánk, a kórlapról leolvasható adatok alapján jósolta meg a távozásunk időpontját, kicsit illegette magát az enyhén rövidke köpenyében, makulátlan felületű, sima, szőrtelen lábait lassan emelve egymás után.

Beszélni nem tudtam.

Feküdtem, mint a cövek.

Kinyitotta az ablakot, majd a terem belseje felé fordítva a fenekét, nyújtott lábbal lehajolt és felvett valami gézdarabot a földről. A köpenye kicsit feljebb csúszott, összezárt lábain megfeszültek az izmok, és enyhén előbukkant a feneke hajlata. Nem a feneke, nem a bugyija. Alig valami.
Csak pont az a vonal, ahol a feneke véget ér és kezdődik a combja. Sosem láttam még ennyire szépnek ilyen csekély testfelületet.

Álltam, mint a cövek.

Valamit kellene tennem.
A mosolyomat kevésnek éreztem, másom meg nem volt.
Nagyon tetszett, de fogalmam sem volt, mit tegyek.

Feküdtem, mint a cövek.

Nem azért, mert nem tudtam beszélni, hanem mert ha tudok sem tudom, mit mondjak.

Mikor kiment, nagyon szégyelltem magam. Micsoda szerencsétlen hülye vagyok. Hagytam kimenni, semmit nem csináltam.

Jobban fájt ez, mint a torkom.