Centi_30.jpg65

 

 

 

 

1988. március 15. kedd

Tegnap este, amikor beérkeztem, olyan vadidegennek éreztem mindent, olyan messze voltam mindentől, ami a katonasághoz tartozik, hogy kedvem lett volna sírva fakadni. De egy isteni sugallat megvédett ettől. Sírva röhögés lett végül, nem sírás.

Miután tegnap belebújtam az egyenruhába, úgy éreztem, hogy megint szabadságvesztés felé indulok, és miután eljöttem otthonról, szinte percenként vettem elő a centim és néztem meg, hogy hány napom is van hátra, mert tudatosítanom kellett, hogy nincs már sok, nem kell ennyire szarul éreznem magam, amennyire érzem, mert nincs sok hátra, nincs sok hátra.

metronome.jpgDe mindig elborult az elmém, mindig szédülni kezdtem afelé a mély szakadék felé, amit a katonaság, a kötelezően, akaratom ellenére végzett feladatok kényszere, a teljes szabadságvesztés jelentett.

A szeretett centim, mint egy metronóm, pontosan mutatta, mennyi van hátra és mindig visszarántott pár percre a szakadék széléről. Az, hogy akaratom ellenére, külső kényszer nélkül, de mégis a laktanya felé tartok, nagyon hamar a szakadék szélére lökdösött újra.
Nem akarok menni, nem akarom megtenni, mégis teszem.

Mi ez, ha nem a rabszolgaság?
Mi ez, ha nem az akaratgyengeség, az akaratvesztettség diadalmenete?

Ekkor nyúltam mindig a zsebembe a centiért. A szíverősítőért.

Még 65 nap.
Nem sok.

Addig kibírom, addig megteszem, amit mások akarnak, addig hagyom magam, addig tehetnek velem, amit akarnak.

De utána soha többet, soha senki akaratának nem engedelmeskedem, ha az nem egyezik az én akaratommal. Soha kényszerből nem teszek semmit, soha többet nem hagyom magam, csak azt fogom tenni, amit én akarok.

Állam, 65 napod van!

Éld ki rajtam magad, mert több ilyen lehetőséged nem lesz. Még kapsz tőlem 65 napot, még erre a 65 napra rabszolgád vagyok, de aztán szabad leszek és független és irányíthatatlan!

Amikor ezeket gondoltam, már csikorgott a fogam és a centit se tettem vissza a zsebembe, hanem az izzadt tenyeremben szorongattam.

A Kökin jártam épp, amikor megláttam a buszt, ami már közvetlenül a laktanyánál tenne le.
Megtorpantam.
Olyan erővel tört rám, hogy nem akarom, hogy remegni kezdett a bensőm.

Eszembe jutott az elő eltávom utáni első alkalom, amikor ezzel az érzéssel szembesültem.
Karácsony után mentem vissza, még Sopronba.

Akkor éreztem először ezt, hogy nem akarom, nem akarok bemenni.
Most se akarok.
De most ezt valahogy gyengeségnek éreztem, mert akkor úgy mentem vissza, hogy sejtésem sem volt mi lesz velem a következő több, mint 16 hónapban, sejtésem sem volt mi vár rám, és sejtésem sem volt, milyen hosszú lesz az az idő, amennyi azóta eltelt. Akkor tökéletesen az ismeretlenbe léptem be, amikor áthaladtam a laktanya kapuján, az akkori félelmeim teljesen jogosak voltak, mert irgalmatlan sok idő, sok nap állt előttem. Akkor még felfoghatatlanul sok, 509 napom volt hátra, ma csak 65.
Össze sem hasonlítható különbség.
Ezért ma csak sima hiszti ez.
65 nap.
Semmiség.

Ha nem ilyen nyomott hangulatban megyek be, biztosan a nemrég mellettem elhaladó honvédnek is röhögve mutattam volna be a centimet, mert bárki, bármelyik nyúl, pontosabban az összes honvéd az országban kopaszabb nálam, minden nyúl majd csak augusztusban szerel, mert ők félévente vonulnak, most csak mi, MÁGUSOK vagyunk az Öregek.
A magyar fegyveres testületek legöregebb sorkatonái vagyunk, de valahogy nem izgatott.
Ha nem így megyek be, akkor minden kopasz nyúlnak vigyorogva lengettem volna be a centit, hogy öcsém neked mennyi?
140-150?
És akkor megmutattam volna, hogy ezt nézd baszki, ez itt 65.

A honvédségnél senki nincs akinek ennyi lenne, te még a nálad öregebbeknél se látsz ilyet, és ha magad öreg vagy amúgy, hozzám képest kopasz vagy, sivár kopasz.

Régebben ez a jelenet nagyon felcsigázott, alig vártam, hogy egyszer leszerelő legyek, minden öreg honvédnél idősebb, de most szartam rá, úgy éreztem szemétség lenne pont a velem teljesen azonos szabadságát vesztett sorstársamon gúnyolódni.

Miért nyomatékosítsam valakiben, hogy még 140 napja van, ha én alig tudom elviselni a 65 gondolatát?

Mert ugyan a 65 nap semmi, az eltelt 476-hoz viszonyítva semmiség. De úgy éreztem, minden perc, amit majd benn töltök átkozottul hosszú lesz és nagyon nem akarom.

Míg álltam és vártam, hogy legyen mégis erőm nekiindulni, a Köki egyik elnagyoltan tákolt bódéjából billegve lépett ki egy kék munkaruhás alak. Lassan, bizonytalan mozdulattal emelte a lábát a küszöb fölé, hogy el ne essen és míg ezt végezte nagy gonddal, az általa nyitva hagyott ajtón keresztül beláttam a benti talponállóba. Homályos lámpafényben, elmosódott alakok dülöngéltek benn és épp erőt gyűjtöttek.

Na erre van szükségem, gondoltam, szíverősítőre.

Milyen bölcsek, azok ott benn, milyen jól ismerik az emberi lelket, milyen pontosan tudják, mi kell vészhelyzetben.

Határozottan húztam be magam után az ajtót és vontam el a nappal fényét a bentiektől. Kicsit zavart, hogy a bölcsesség elillant és hogy nem a világ megértésének biztos tudásával átitatott tekintetek vártak, hanem zavaros cefrében ázó tanácstalanság. Biztosnak csak az látszott, hogy perceken belül, mindegyik beleiszik a poharába.
Én is bele fogok az enyémbe.

Nem kérdezett senki semmit, mondtam, hogy egy vodkát szeretnék, megkaptam, arrébb álltam és egy hajtásra megittam. És ahogy az égre, vagy inkább a mocskos mennyezetre emeltem a feles pohárral a számon a tekintetem, jött az Isteni sugallat.

Én berúgok ma.

Viszek be valami szeszt és berúgunk a többiekkel.

A vodka erőt adott tényleg, és olyan lendülettel indultam a sarki kis közért felé, mintha missziót teljesítettem volna.
És szerintem az volt, misszió.

kevert_likor.jpgÁlltam a szeszes italok előtt és egy kisebb dilemma elé keveredtem. Sokat kéne vinnem, nehogy ne legyen elég. De több üveggel nem akarok vinni, mert az csörög. Legyen egy nagy üveg, de abból csak kétfajta volt, a cseresznyepálinka, meg a kevert.
Ezekből volt literes.
Na melyik legyen?
Egyiket sem ismerem igazán, de mintha a kevertnek nem lenne annyira szép a címkéje.
Oké legyen a cseresznyepálesz.
Pont olyan hosszú az üveg, mint a táska magassága, mintha erre szabták volna a katonai kimenő táskát.

Véletlennek tűnik, de nem lehetetlen.

Annyi logikátlanságot tapasztal az ember a seregben, hogy ez simán belefér.
Ráadásul nem is logikátlan, hisz pont belefér.
És ahogy nézem az üveg átmérőjét, pont három férne el benne egymás mellett.

Nem véletlen ez.

Ha a cigaretta pont 7.62-es átmérőjű, mint a Kalasnyikovhoz való töltény, akkor az, hogy a katonai kimenő táska három, egyenként literes cseresznyepálinkás üveg betárazásához lett tervezve, az nagyon is valószínű.

Sose értettem igazán, hogy minek is nekünk táska, mert semmit nem hozhatunk be, semmit nem vihetünk ki, a kincstári esőkabátot meg soha senki nem használta, a kötelező elemeket meg már rég nem figyelem én sem és vagy egy éve nem kérte senki.
Fésű, tű meg cérna?
Miért pont ez a kötelező túlélő csomag a kimenőkor?
Szerintem valamelyik fejes terveztetett magának egy táskaüzemet vezető haverjával, három liter keverthez egy táskát, majd a táskaüzem vezetőnek sikerült kikilincselni, hogy legyen ilyen a katonáknak.
Valaki rábólintott, hogy legyen, de mit hordjanak benne a katonák?
Hát mondjuk fésűt.
Ugyan mindnek levágjuk a haját az első nap rövidre, és nem is növesztheti meg utána, meg ha kimegy a laktanyából, akkor mindig sapka kell legyen rajta, de nem baj, fésűje feltétlen legyen.

De én végre rájöttem, mire kell a táska.

Úgy is mentem be a laktanyába, hogy teljes természetességgel vittem a vállamon a szütyőt, és azt hiszem a legnagyobb lelki nyugalommal mutattam volna meg a tartalmát a csapatügyeletes tisztnek.

És lehet, hogy csak kacsintanom kellene, hogy második század, 3-as körlet, este jöhet, megvámolhatja és ezzel le is lenne tudva a dolog.
Jó, mondjuk nem a Koltaynál, de ma nem nézett a táskámba, mert tényleg nem izgultam.

Benn a srácoknak felragyogott az arcuk, Alex is, B.K.Zs is, meg a többiek is alaposan meghúzták az üveget, a megérkezésem tiszteletére, de aztán megbeszéltük, hogy van, aki éjszakás szolgálatba megy ma, van, aki reggeli szolgálatba megy, tegyem el, majd pénteken vagy szombaton megisszuk és aki addig esetleg szabadnapra megy, hozzon be mellé még valamit, csapjunk egy nagy banzájt.

Ez volt tegnap este, ma reggel lementem a dokihoz, elmondtam, hogy sajnos meggyógyultam, tudomásul vette és szolgálatra alkalmasnak nyilvánított.
Mentem és jelentkeztem Szadó őrnagynál, mondta, hogy milyen kipihentnek látszom, örül, hogy újra szolgálom a hazát, és reméli, most már erre a két hónapra megleszünk békében.
Igazából ezzel egyet tudtam érteni, majdnem barátságban váltunk el.

És lehet, hogy ő intézte, lehet, hogy véletlen, de ma még semmilyen szolgálatba nem tettek be.

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg287

 

 

 

 

Augusztus 6  Csütörtök

Órákkal korábban indultam befelé a laktanyába, mert még előtte meg akartam keresni Szaszát. Ma szerencsére otthon találtam, elmesélte, hogy hozzá is kimentek káderezni és több mint valószínű, hogy idén még behívják. Valami szar étteremben dolgozik, utalja az egészet, olyan a hangulat, mint amilyen azon a helyen, ahol Vastagkarcsi volt a konyhafőnök. Mindenki utál mindenkit, az elkészült kajára szarnak nagy ívben, a konyhaművészet ismeretlen fogalom, az a lényeg, hogy valahogy elteljen a műszak. Alig várja, hogy behívják, addig most már itt marad, de utána soha többet nem megy konyhára. Inkább ügyvéd lesz. Az is szar, de sokkal többet lehet keresni, a pénznek meg nincs szaga, nem úgy, mint a konyhának. Egyetemre megy majd, nem poshad egy büdös étteremben. Hát igen, ha valamit lehet gyűlölni a konyhán, az a zsírszag. Az eltüntethetetlenül kapaszkodik a bőr alá. Figyelmeztettem, hogy nagyon nagy a veszélye annak, hogy a seregben szakács legyen. Ha tud, még most tegyen valamit, most próbálja elintézni, hogy ne oda kerüljön, mert bevonulás után nem lesz egyszerű. Szasza mamája megint nagyon figyelmes volt, míg beszélgettünk, összeütött valami süteményt és ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem.

vápos1.jpgAztán befelé menet eddigi életem legjobb perceit éltem át. A Deákon szálltam át a 3-as metróra.  Én már fenn álltam az ajtóban, mikor az oszlopok mögül a peronon felbukkant két VÁP-os, vagyis katonai rendész. Ők azok, akiknek semmi más feladatuk nincs, mint a szabadságos kiskatonákat ellenőrizni.
A legenda szerint ritka egy rohadék mind, élvezettel félemlítik meg azt, akit valami égbekiáltó bűnelkövetésben értek tettek, mondjuk félrecsúszott a nyakkendő, vagy morzsa található a kimenő táska alján. Köztudomású, hogy a határőrt ki nem állhatják.
Azonnal észrevettek, gyorsítottak is a lépteiken, én hallottam, hogy már azt mondja a hangosbemondó, hogy kérjük vigyázzanak, és magamban mondogattam, hogy csukódj már be, és valóban pont az orruk előtt csapódott össze az ajtó.
Az egyik elkezdett integetni, kiabálni előre a vezetőnek, aztán miközben várták, hogy nyíljon az ajtó, farkasszemet néztünk az üvegen át.
A szerelvény borzalmasan hosszú ideig állt, nem értettem miért nem indulunk, ők meg azt nem, miért nem nyílik az ajtó, mert egyre türelmetlenebbül fordultak időnként előre, a szerelvény eleje felé. A jelenetet lélegzetvisszafojtva figyelték az utasok a hátam mögött, de csak abból tudtam, hogy minden hang, minden beszélgetés megszűnt. Aztán hirtelen rándult egyet a szerelvény.
Nem nagyot, de tudható volt, mindjárt indul.

ujj12.jpgA bosszúság, ami megvillant a VÁP-osok szemében, miközben a szerelvény lassan tényleg megindult kifelé az állomásról, széles mosolyt mázolt a képemre. Kimondhatatlan elégtételt éreztem, kajánul vigyorogtam kifele rájuk, és nagyon látványosan, talán felsőtestből is meghajolva nagy lendülettel emeltem fel az alkarom és mutattam be nekik a középső ujjam.
Éktelen kiabálásba kezdtek, ezt megbánja katona, meg ilyenek, de az egyetlen biztos ebben a történetben, hogy bármi is következzen, ezt az érzést, soha bánni nem fogom.

Reflexből az egyikük még pár lépésnyit futott utánam,  és én meg hallottam, hogy bemondják a peronon, hogy kérjük hagyják el a biztonsági sávot, aztán elnyelt bennünket az alagút. Ekkor egy vastag hangú, idős férfi öblös hahotában tört ki.

– Hát ezt fiacskám, szépen csináltad! Rég láttam ezeket ilyen tehetetlennek.

Aztán hirtelen nevetés és tapsvihar tört ki a fülkében. Most vettem észre, hogy két ajtóval arrébb áll egy sorállományú honvéd, vagyis nyúl, kicsit hajlott hátú ijedt srác, de vidáman összetisztelegtünk. Az öreg, aki először nevetni kezdett leszálláskor figyelmeztetett, hogy ezek nem adják fel könnyen, szerinte a mögöttünk lévő metrón jönnek, ha tudnának, most bevágnának elénk. Szóval figyeljek oda.

És tényleg, amit a Köki-ig én átgondoltam, azt ők is. Vagyis, hogy ha én most valahova hazafelé tartok, akkor bárhol kiléphetek a metróból. Ha ezzel nem számolunk, hanem azt gondoljuk, hogy a laktanyába igyekszem vissza, akkor az kizárható, hogy vidékre megyek, mert a Keleti és a Déli pályaudvar nem ezen a vonalon van, a Nyugati meg pont az ellenkező irányban. Vagyis Pesten vagyok határőr. Tehát Ferihegyen. Meg ha ők régebb óta rendészek, akkor nyilván ismerik, hogy Ferihegyre ötre kell visszamenni. Én, ha határőrre vadásznék, akkor 4-kor kiállnék a Kökire és annyit fognék, amennyit nem szégyellek. Ezért lóhalálában rohantam a metrótól a buszhoz, ami épphogy nem az orrom előtt ment el. Még kinyitotta az ajtót, felengedett és indult is. Tehát még a buszról is, ahogy tett egy kört, hogy a gyorsforgalmira kanyarodjon, volt szerencsém vigyorogva tisztelegni a metrójáratban felbukkanó rendészeknek.

 

Benn rögtön beosztottak éjszakára F2-re.

süti beállítások módosítása