239

Még 35 hét.

Szeptember 23. Szerda

Délelőtt politikai foglakozásra rendeltek. Agyam Gyula, a Kilós tartotta, a két új hadnagy jelenlétében, és nagyon fontos dolgot jelentett be, jelesül azt, hogy a parancsnoki állományban változás áll be, ugyanis ezentúl Szilasi főtörzsőrmester két hét múlva mentesítve lesz a szakaszparancsnoki teendők alól, elvezénylik a laktanyából, ő onnantól reptéri szolgálatadó tiszt lesz, vagyis kutató ügyeletesi feladatokat végez majd.

Ezzel egy időben a két kopasz hadnagy posztot kap, Knízner hadnagy az első, Zádori hadnagy a második szakasz parancsnoka lesz. A kutató ügyeletről a tapasztalt Horváth hadnagy kerül a harmadik szakasz élére. Nekem, mint kutyásnak, Horváth hadnagy lesz a parancsnokom.

Végighallgattuk a beható értekezést a Magyar Népköztársaság mai helyzetéről a Varsói Szerződés megbonthatatlan és mostantól az örökkévalóságig létező szervezetében, a mi szerepünkről az ország szocialista vívmányainak védelmében, aminek a szellemét itt nevelik nagy hatásfokkal belénk, hogy a civil életünk további részére a Határőrség éber szellemiségét tudjuk továbbvinni

Az álmosító előadás után megkerestem Kníznert hadnagyot. Azért őt mert Szilasit már nem tartottam szakaszparancsnokomnak mától, Horváth hadnagy meg éppen szabadságon volt. Értem én, hogy a változás két hét múlva lesz, de Szilasit nem tartottam semmire sem, nem tartottam alkalmasnak arra, hogy bármit elintézzen.
Szóval betoppantam Knízer hadnagyhoz és kerek perec jeleztem, hogy abba akarom hagyni a kutyázást.
Találkoztunk már többször, nem vagyok neki szimpatikus, rögtön ellenkezni kezdett, de ha gondolkodik egy kicsit rájöhetett volna, hogy ezt neki támogatnia kellene, ha ki akarna velem tolni.
Mert azért kutyásnak lenni jó dolog.
De nem az az érdekes, hanem, hogy érezzem, még szarabbat sem választhatok én.

Jött a szokásos dumákkal, hogy a határőrség nem az én kedvemért jött létre, itt nem az van, amit én akarok. Néztem abba a két ellenszenves szemébe és azon gondolkodtam, hogy basszus ez tényleg azt hiszi, hogy most újat mond? Annyiszor hallottam már ezt, hogy a könyökömön jön ki. De gondolom, most a főiskola után végre ő mondhatja azokat a rigmusokat, amit eddig mindig neki mondtak.
Jézusom, ha ezek elölről kezdik és az összes honvédségi tiszti szólás-mondást végigmondják nekünk, abban a hiszemben, hogy újat, legfőképp frappánsat mondtak, én tényleg vérfürdőt rendezek.

Nem kérni jöttem, nem tanács kell, nem fejmosás.
Azt mondtam, hogy abba akarom hagyni a kutyázást.
Jó poszt, kapkodni fognak érte, kerítsenek mást.
Ez a teendő, nem lesz nehéz, de ne papoljon nekem egy kopasz fasz.

Amúgy Knízner pesti srác, nem is sokkal idősebb mint én, enyhén fasisztoid tartással, árja megjelenéssel. Rövid szőke haját gondosan fésülte mindig, tarkón, fülek felett felnyírva. Mint egy hithű SS katona. Minden mozdulatából süt, hogy ő itt most nagy ember akar lenni. De jelzi, hogy neki semmi köze hozzám, még ha akarna, se tudna intézkedni, még hó végéig hivatalosan Szilasi a szakaszparancsnok, menjek hozzá.

Itt megelégelem, engedélyt kérek lelépni. Hányok ettől a faszitól.

Este a Németh Gyurival elbeszélgettünk, minden – nekem nem tetsző - dologról elmondtam a véleményem. Nem tetszik, hogy nem tudok Lux-szal foglalkozni, mert mindig a pihenőidőben kellene, de élő halott vagyok, a pihenőben pihennem kell.
Nem tetszik, amilyen körülmények közt tartjuk a kutyákat, nem tetszik, hogy kicsi a helyük, hogy alig mozognak, hogy szar kaját kell elkészítenem nekik, hogy soha nem esznek rendes ételt, húst, csontot. Hogy olyan lepukkant a kutyakonyha, hogy nem lehet tisztán tartani, hogy szerencsétlen kutyák is Rövid Ugrásokra vannak kényszerítve. Nem tetszik, hogy nem lehet kivinni vizet a szolgálatba a kutyáknak, hogy igazából rabszolgáknak, gépeknek tekintjük őket.

Gyuri nem sokat szól, bólogatva vette tudomásul, még azt is éreztem, hogy egyetért velem. Abban maradtunk, hogy gondolkodik azon, mit tehet.

Neki és a körlettársaimnak nem említettem, hogy el akarok kerülni tőlük, nem akartam magyarázkodni, hogy miért, hogy nem érzem magam jól köztük, hogy nem látom már őket olyan jó társaságnak, nem tudom amiatt különbnek érezni magam a többieknél, mert kutyás vagyok, nem tetszett ez a kasztrendszer. Különbnek éreztem magam egyébként náluk is, meg a legtöbb arcnál itt benn, nem kellett nekem feltétlen egy plusz titulus, de ahogy néha a többiek nagyképűsködtek emiatt, azt nem bírtam. Utáltam, hogy néha fenyegettek azzal, hogy kitesznek maguktól, hogy azt akarták éreztetni, hogy nagyon meg tudnak büntetni ezzel. Németh Gyuri ezt többször is a fejemhez vágta. Azt akartam, hogy ne gondolja, hogy ezzel fegyelmezni lehet.
Elmegyek magamtól.
Kapja be.

De nem akartam ezt előre bejelenteni, mert nem akartam, hogy bármiben megakadályozzanak, gátoljanak vagy ne adj isten, utánam nyúljanak.

Aztán valóban szarul esett, amit a kutyákkal csinálunk, egyre kevésbé vette be a gyomrom. Sajnáltam szerencsétlen állatokat. És bevallom, ennek ellenére sokszor még én is elhanyagoltam őket.
És ez ebben a legrosszabb.

Egy nagyon genyó gondolat fészkelt belém: azt éreztem, hogy lassan öreg leszek, nem kell felelősség.
Szemétség, a kutyákkal szemben hűtlenség, de nem tudtam már őket rendesen ellátni, szarni akartam mindenbe. De a kutyák ellátásába nem lehet, és fájt, amikor már kezdtem elhanyagolni őket, fájt, nyomott, szúrt, de lelkiismeretesebb nem lettem. Legfeljebb egy kicsivel.

Azt hiszem kiégtem.
Szeretem ezeket a kutyákat, de elhagyom őket, mert kegyetlen lennék.
Nem tevőlegesen.
Pont ellenkezőleg.
A nem cselekvéssel.
A lustasággal, hogy csak alszom a csibészruhán.

Önző tereléssel azt kérdezgettem sokszor magamtól, hogy de hát mit tehetek én, hogy jobb legyen nekik? Semmit, kis pont vagyok ehhez. És ezzel a gondolattal jogosnak éreztem, hogy nem enyhítek, és szemet hunytam afelett, hogy még tán én okoztam szenvedést, nem takarítottam, nem adtam enni időben. Mindig tudtam mit csinálok, csak nem tettem ellene semmit.
Mint egy igazi szenvedélybeteg.
Aki azt mondja, nem, ő le tudja tenni, ha akarja, meg tud változni, csak még ezt az utolsót, ezt hadd toljam be, ezt a 30 percet még alvással töltöm, annyit kibírnak még a kutyák, és csak most az egyszer.
De ez volt már a kutyakonyhán egy ideje.

Ez nem jó, nem csinál ilyet egy jó ember.
Nem szerettem magam ott.

Ezért szeretnék onnan elkerülni.
A sima gyalog kampósokhoz, legalulra, a Ferihegy pórnépéhez.

Hátha rosszabb körülmények közt jó ember leszek.

Vagy legalább nem ártok senkinek.

Aztán elmentem kampós szolgálatba éjszakára F2-re.

278

Augusztus 15 Szombat

2-n délután kampó.

Nemsokára Öregedő leszek, vagyis a Kopaszságnak, a Fiatalságnak végérvényesen vége lesz. Nagyon régóta nem jutott eszembe, hogy amikor szakács voltam, mennyire katona akartam lenni. Hát most az vagyok.

Itt állok Ferihegy 2-n és figyelő szemeimet a reptérre vetem. Figyelek a rendre. Szemmel tartok mindenkit.
Én vagyok, akin múlik az utasok biztonsága, és én vagyok az, akinek meg kell ölnie azt, aki a szocialista hazánk véleménye, szempontjai alapján megérdemli. Mondjuk szökni próbál ebből a szabad Magyar Népköztársaságnak nevezett börtönből. Mert mi más lehet az a hely, ahol arra kell figyelni, hogy a bent lakók ki ne menjenek.
Lehet itt parádézni, lehet azt mondani, hogy fejlődünk, de ez akkor is börtön.

Például, ha leszerelek, utazni szeretnék majd repülőgéppel. Megtehetem majd? Egyáltalán nem biztos. Inkább az a valószínű, hogy nem. Nem ismerek senkit a katonaság előtti életemből, aki járt volna külföldön. Az elegendő indok lesz vajon a hatóságoknak, hogy látni akarom mondjuk az Eiffel tornyot vagy a Colosseumot?
Röhögéshez elegendő indok lesz.
Szóval ez itt börtön és én a saját börtönömet őrzöm. Olyan ez, mint amikor valakivel megásatják a saját sírját.
Genyó dolog.

Börtönőr vagyok, nem katona. És ha végül is elintéztem volna, hogy határszélre kerüljek, jobb lenne?
Dehogy.
Csak más.
Nem repülőgépeket néznék naphosszat, hanem erdőt, mezőt. Akkoriban, mikor oda akartam kerülni, volt egy romantikus elképzelésem, hogy milyen szép lehet a természetben. Hát, gondolom az első három nap igen. Aztán ott is csak az marad, hogy az ember várja a leszerelést, szarik arra, milyen szép a táj. Ráadásul az ott sokkal ingerszegényebb mint ez itt, és ráadásul én még ezt a reptéri zsibvásárt is nagyon sokszor unom.

Csak egy egyszerű példa.
Itt soha nincs sötét, a reptér minden részlete fényárban úszik. Ez látszólag szar, mert mindenhol látszik az ember, nehezebb sumákolni.
Az erdőben, a mezőn viszont nincs világítás. Vagyis a szolgálat éjszaka, sokszor vaksötétben telik. És nem is csinálhat magának fényt az őr, mert akkor célponttá válik. Tehát sötét van, semmit nem lát. Mit csinálhat olyankor? Gondolkodik, jár az agya.
Miken?

Hát hogy az a reccsenés, az meg mi volt? Az ágak ropogása, levélzizegés, szél, valami állat, vagy ellenség?
És mered a sötétbe.
Én ott beszarnék félelmemben.
Ha ez lett volna nekem a katonaság, akkor mégiscsak jobb helyen vagyok itt. Minden tiszteletem azoké, akik így töltik a katonaidejüket, de köszönöm, akkor inkább itt vagyok. Arról nem beszélve, hogy azért a reptér kiemelt fontosságú objektum, itt amellett, hogy figyelem, ki akar kiszökni, inkább az a fontos, hogy katonai vagy terroristatámadás ne érje, tehát egy kicsit logikus a szerepem. De a határszélen már az a tudat is őrjítő lehet, hogy valóban csak legvidámabb barakkot védjük, egy országnyi munkatábort.
Mert a legjobban őrzött határszakasz az osztrák, de az osztráktól kell védeni? Francokat.
Tőlünk kell, hogy ki ne szökjünk.
A többi határszakaszon mit védünk? Gyakorlatilag semmit, mert bárhonnan szökik ide át valaki, magyar papírok nélkül semmit nem tud kezdeni, ha igényelni akar papírokat, kiderül, hogy átszökött és akkor mi visszaadjuk a hazájának, pontosabban annak az államalakulatnak, ami a hazája helyén tanyázik.
Szovjeteknek, románoknak, jugóknak, csehszlovákoknak. Mindegyik ragaszkodik a saját rabjaihoz.

Semmi értelmünk.

Mert ha meg mondjuk az egyik ország katonai erővel indul ellenünk, és elképzelem azt a velem egykorú kölköt a tök sötétben rettegve, aki ugyanúgy várja, hogy ez az egész másfél éves rémálom befejeződjön, akkor egyenesen sírni támad kedvem. Csak azt tudnám kiabálni neki, hogy fuss, rohanj, menekülj!

De valószínűleg egy komolyabb incidens első áldozata az a gyerek lenne ott a sötétben, aztán meg az örs többi határőre, akiket hirtelen mozgósítanak, mielőtt a honvédség felébred. Réz Misi Siklós közelében, Szabó, meg a bikanyakú valahol máshol.

Ennek az egésznek semmi értelme nincs.

És ha arra gondolok, hogy több katonai ismeretet akartam szerezni, akkor be kell látnom, erre a határőrség teljesen alkalmatlan. A leszerelés után a honvédség állományába kerülök majd. És ott sokkal rosszabb helyzetben leszek, mintha nyúl (honvéd) lettem volna. A kiképzésem szart se ért és semmit nem tudok a harcról.
Az az egyik egyed lennék, aki a leghamarabb meghal. Itt a határőrségnél semmilyen katonai tapasztalatot nem tudok szerezni, az egésznek tényleg csak az az egy értelme van, hogy elteljen.

Ahhoz viszont mégiscsak a legjobb helyen vagyok itt.

Akár még szakács is maradhattam volna.

De nem, azt jobban untam.