288

Augusztus 5  Szerda

A tegnapi látogatás eléggé kikészített. Végiggondoltam, hogy milyen lett volna ott maradni a konyhán Adyligeten. És az eredmény rémisztő lett.
Biztosra vettem, hogy nem bírtam volna.
Az akkori Kónyával, meg a többi szakáccsal egy körletbe kerülni, a fiatalkorúak börtönéhez lett volna hasonlatos. Ha nem is erőszakolnak meg, de olyan mennyiségű kínzást kellett volna elviselnem, amit valószínűleg képtelen lettem volna.
Bár itt is elég leleményesen tudok rontani a saját helyzetemen, de mindent megúsztam eddig. Hogy ehhez itt mennyire kell erő, azt most nem tudom felmérni. Ha egy hete kérdezi tőlem ezt valaki, akkor azt mondom rendíthetetlen lelkierővel bírok.
Na ja, ebben a vidámparkban igen. De a megreccsent alakok fénytelen tekintete nagyon is meggyőző volt. Ők ott sokkal többet szenvednek, mint én. Ott mindennap egyforma, a díszletük minden eleme változatlan, ugyanolyan amikor bekerülnek és ugyanolyan amikor 15 hónap múlva elhagyják. Én két reptérre megyek váltogatva, naponta több felszálló-leszálló gépet látok, külföldieket figyelhetek, idegen országok ételeit, italait ehetem, ihatom, kutyakonyhán lebzselek, vagy játszom az állatokkal, és még Adyligetre is visszamehettem látogatóba.

Ma délelőtt F1-en ezeken tűnődtem. Úgy próbáltam tekinteni mindenre, mint ajándékra. Igyekeztem mindenben a jót meglátni, és értékén kezelni. De aztán észrevettem, hogy már öt órája nem váltottak le, nem kaptam kaját az Interflugról, meg a két SU gépről sem, felváltva süt ki a nap perzselően, majd borul be, és hűl le a levegő, a bakancsom, most, hogy már nem kell töltögetni bele a vizet, viszont olyan idő sincs, hogy megszáradjon, nyomja a lábam. Szóval nem tudtam a jó oldalát nézni, nem tudtam nem a saját szopásomtól szenvedni. Mások komolyabb szenvedése kevés, hogy elnyomja a sajátom. Bármilyen jelentéktelen is az.

Délután aztán kiengednek szabadnapra, de Edit beteg, nem tudtunk találkozni, szóval szar az élet.

Mégis.

Gyarló az ember.