Centi_30.jpg175

 

 

 

 

 

November 26. Csütörtök

 

 

 

November 26.-a van!!!! Kereken egy éve vonultam!!


Eltelt végre egy telebaszott, kurva év!!!

Milyen istentelen hosszú tud ez lenni és milyen keveset voltam ezalatt a magam ura!
Talán ha 10-15 napot a 365-ből. A többi időben rendelkezésre álltam, a szabadságomat áldoztam kényszer hatására egy hülye fantazmagóriára, hogy a rothadó nyugat az ellenség, aki ellen védeni kell az országot.

Szerintem a nyugatnak kellene engem, meg a társaimat kitüntetni, mert nem attól védem a hont, hogy a nyugati rothadás be ne jöjjön, hanem hogy ez a sok hülye elmélet a szocialista hazáról ki nem menjen. Mert ez tényleg veszélyes.

Mert az a rendszer, ami így működtet egy hadsereget, határőrséget az nagyon beteg.

Azzal, hogy munkát adok a feletteseimnek a létezésemmel, azzal, hogy a társaimmal együtt igazgatni kénytelenek minket, megszabadítom a világot attól, hogy ezek az emberek kimenjenek és szégyent hozzanak ránk.

A tisztek jóvoltából, a hülye sorkatonaságot életben tartó rendszer miatt, akaratomon kívül lettem nyugati ügynök.

Rothadni akarok. Levis farmerban és Adidas cipőben, igazi Coca colával, lila rágóval a számban. És felszállni egy kurva gépre, hogy elvigyen valahová. Megnézni milyen kinn, honnan jönnek ezek a rothadó nyugatiak, ezzel az eltüntethetetlen mosollyal az arcukon.

És amúgy semmi szükség nem lenne rám, nincs szükség olyanra, aki megakadályozza, hogy kimenjek, mert ha kimehetek, akkor visszajövök. Itt a családom, itt vannak a barátaim, még talán a barátnőm is itt van.

Bár ezt már csak félve említem meg, mert nem tudom, hol van. Messze, tőlem és bennem is messze van.
Ha ez a kurva katonaság nem telepedett volna az életem legkisebb részletére is egy éve, tudnám, hol van a barátnőm. Vagy lenne még és akkor boldog lennék, vagy nem lenne, de az legalább tiszta sor. Túl lennénk a testiségen, túl lennénk egy csomó dolgon.
Ismerném.
De ez alatt az egy év alatt, ebből a 365 napból 10-15 alkalommal láttam.
Nem is tudom ki ő valójában.

Mert egy ideje semmi más, csak egy idea, ami testet öltött arra a pár félszeg órára, amit együtt tölthettünk.

És amióta megőrültem, amióta mint egy vergődő állat, csapkodok magam körül, nem figyelve, milyen következményekkel jár, csak szabaduljak végre attól a gondolati szolgaságtól, hogy katona vagyok, hogy rabszolgaként élek, mióta az életemet a szabályok, az agyamat a szabályok be nem tartásának önkéntelen vágya tartja bilincsben, azóta Edit suhanó árnyékká, lassan, a magasban úszó foszladozó felhővé lett, távoli, megfoghatatlan és elérhetetlen. Nem is nyúlok már utána, semmilyen téma nincs, ami ne tudná kitörölni, ha netán mégis eszembe jut.

Ki vajon ő?
Ki ő vajon nekem?

És ki vagyok én?
És ki vagyok én, nekem?
Hogy lehet, hogy nekem sem ér semmit a sorsom, szarok bele, éveket kockáztatok számomra csínynek tűnő katonai bűncselekményekkel?

Mi az Isten lett belőlem egy év alatt?
Ki lettem?

Mert nem az vagyok, aki bevonultam.
Nagyon nem.

Alig maradtak éles emlékeim a katonaság előtti életemről.
Homályban bolyongó gyerek képe maradt meg magamról.
Egy év alatt minden más kimosódott.
Gyerek voltam.
De ma felnőtt vagyok-e?
Vagy csak sima kiskatona, az előbbi két állapot közt lebegve?

platon1.JPGEgyszer, még gyerekként, valami idézetgyűjteményben, Platontól olvastam ezt:
"Megbocsátjuk, ha egy gyerek fél a sötétben. Az élet igazi tragédiája, ha egy férfi fél a fényben."

Akkor a legnagyobb igazságnak gondoltam.

Úgy gondoltam, e szerint fogok élni, ezt tartom mindig majd szem előtt.
De hol tartok én most?
Az ég világon semmit nem tartok szem előtt. Semmi erkölcsi szabályt, semmit.

Ja, de, egy dolgot igen. Azt, hogy hány napom van még.


Gyerek nem vagyok már. Sötétben már nem félek. De nem félek a világosban sem.
Felnőtt lennék tehát?
Ugyan.
Nem azért nem félek, mert tartásom van. Nem bátorság ez.
Azért nem félek, mert menekülök.
Menekülök innen, ahol egy kerek éve vagyok, bármi jó, csak ne azzal kelljen foglalkoznom, hogy itt vagyok. Olyan eszeveszetten menekülök, hogy nem tűnik veszélynek pár év börtön, ahhoz képest, ahol most vagyok.
Van ebben logika?
Az égvilágon semmi.
De ezzel a hadsereghez igazodik.

Szóval ki lettem én ez alatt az egy év alatt? És kik ezek itt mellettem? Kik voltak, kik lettek?
És mit tesz a katonaság azzal a durván 130ezer sorstársammal, akik most jelen pillanatban valamelyik határőr, vagy honvéd laktanyában kérdezhetik ugyanezt maguktól.

130ezer fiatal és kamasz.
Emberek! Nem sok ez egy kicsit?
Másfél év.
Nem sok ez egy kicsit?
Dehogynem.
Iszonyú sok.

Egy telebaszott kurva év mégis eltelt.
És pontosan a fele van még hátra.

Pontosan a fele.

 

Határőrség létszám adatok.

Centi_30.jpg323

 

 

 

Július 1. Szerda

31 hét letelt, még 47.

 

Éjjel nem sokat törődtem a feladatommal. Kübli (HT vagyis hivatásos tiszt, őrmester) volt a kutatóügyeletes. Kirakott hátra az Öregbeton mögé, a 25-ösre.

Nincs ott semmi.

De úgy, ahogy írom.

Semmi.

Állok benne, nézek körbe, de minden annyira semmi, hogy kezdtem magam is semminek érezni.

Nem éreztem magam ennek még sohasem.

Semminek.

Mert, ha nem is gondoltam magamról sokat, éreztem annyi értéket, hogy ne gondoljam, hogy semmi lennék.

De hogy mégis semmi vagyok, az nem semmi.

Az valami.

Az úgy szorít.

Úgy feszít.

 

Úgy csavar meg teljesen, hogy üvölteni tudnál.

Homok vagy, ami pereg, fújja szét a szél és érzed és tudod, hogy nincs semmi belül, a homokvárszerű romtemplom belseje üres.

 

Körbenéztem.

Egy darab beton.

Öregecske, repedezett.

A repedésekben kis növénykék sziluettjei, árnyéka.

Sötét van.

Minden fény messze.

Az egyetlen dolog, ami a közelemben van, az egy ipari létra.

A rámpások, kerozinosok használják.

Az van itt.

Egy durván összehegesztett váz.

Fémek nagyjából rendezett halmaza.

Ez van nekem itt a világból?

Most komolyan?

Egy fémrács?

Egy ketrec?

Istenem, tényleg gúny van benned?

 

Vagy ez netán feladat?

Rejtvény?

Itt fogsz, ebben fogsz megjelenni?

Rajtam ne múljon, mutasd magad!

 

Hosszan fürkésztem a sérüléseit, a karcolásait, a katonatársaim apró betűs, belekarcolt üzeneteit, mindnek mély értelmet gondolva ízlelgettem, vajon melyiktől világosodom meg? Melyikben van Jézus, Krisna, Buddha, Isten?

Mondjuk itt  van ez az üzenet: „Terdik a gyalog.”

Na ez mi lehet?

Terdik egy név.

Ez nyilvánvaló.

Az általam felületesen átfutott teológiák, vallások isteneinek nevei közül egyre sem ismertem benne.

Akkor nyilván ennek nem tulajdonítunk jelentőséget. Tehát csak valami Itt szolgált katona, az ismeretlen katona neve.

Lényegtelen, csak egy sorszám. Egy azonosító.

Akár aktához.

Lényegtelen.

 

Akkor mi fontos?

Terdik határőr.

Vagy az volt.

Mindegy.

Lényegét tekintve határőr.

Ferihegyen.

Öreg.

Ő írta ki.

Ő karcolta be.

Dicsekszik, legalábbis felhívja magára a figyelmet.

Ha meg kopasz, akkor valakit gúnyol.

Oké, de hol van ebben Isten?

Első ránézésre nem tűnik úgy..

De akkor mi ez? Mélyebben lenne?

Terdik a gyalog.

Gyalog.

„a” gyalog.

Ez micsoda?

Ha büszkeség, akkor a nehéz körülmények közötti kitartás. A gyalog az megy, az vonul, az őrködik, harcol. Tehát kitart egy alantas, szinte állatias ösztönökkel ellátható tevékenységben.

Ha szitokszó, akkor a sakk korlátolt, bármely cél érdekében, mindig előrébb tologatható, problémák esetén arrébb, sréhen mozdítható bábuja jut eszembe.

A neve is rémisztően árulkodó.

Bábu.

Ebben lenne Isten?

Ez viccnek is rossz.

De akkor mi lehet?

Gyaloglás?

Megyek?

Út?

Hát persze: ÚT!

Nyilván!

Igen, út.

 

Én megyek rajta?

Nem, én tévelygek.

Akkor Ő!

Hát persze!

Ő jön.

Isten!

Istenem.

Jön.

Hadd jöjjön, kész vagyok.

Üssön meg.

Hasson.

Érezzem már, ahogy közeleg.

Tudjam, hogy majd biztosan magával visz.

Hadd öltözzem díszbe, hadd vigyem, amit szükségesnek gondolok. És tényleg csak azt vigyem, ami szükséges.

Ami én vagyok és amivel szívesen bemennék oda, ahova most bebocsátást nyerek. Se több, se kevesebb ne legyen nálam, csak ami kell.

Hogy most a Mennyországba készüljek. Utolsó út, úgy pakoljak.

 

Ezt szeretném érezni.

Hogy lássam, tudjam a dolgom:

Pakolj, állítsd össze az útravalót.

Minden legyen benne akit, amit, szeretsz.

Amiket azokban szeretsz, akiket és amiket szeretsz.

Készüljön a lista.

Bele mindent, ami jó.

Amiben kedved leled.

Amiben kedvüket lelik a családtagjaid. A barátaid.

Egyáltalán. Tegyél bele mindent, amit ebben a kurva világban értéknek tartasz.

Egyből nyilvánvaló mi hullik el.

A gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy.

Csak az igazi értékek maradnak.

És azok olyan tisztán, olyan könnyű csomagként, hogy erőlködés nélkül emelheted meg a kis utazótáskát, hogy könnyű legyen neked az út, és bizakodva nézz a jövőbe, eléred.

Eléred.

Elérted.

Amit akartál.

Kész vagy.

Mostantól Isten vezessen.

Isten világítson előtted, hogy tudd, mit tegyél.

 

De előtte mutassa magát, ne csak gondoljam, hogy létezik.

Hívjon magához, utaljon magára.

"Terdik a gyalog."

Megmutatkozott ebben Isten?

Faszt.

Csak jár az agyam, és csapongok.

 

De valami célja lehet, hogy így magamra hagyott, hogy ennyire nincs itt semmi. Csak az lehet, hogy most kell felfedeznem Őt.

A létrán lévő üzenetekben nincs, akkor hol rejtezhet?

Néztem az alakját.

A formáját.

A létrának.

Messzebbről is.

Talán a geometria.

Az nem, az közel van a számtanhoz, abban én hülye vagyok.

Isten nem szólhat ezen a nyelven.

Ha igen, akkor nem készült fel.

Nem jó aktát kapott. Nem az enyémet nézte meg.

Ez nem nekem szól.

Miért nem figyelsz?

Ugye nem így akarsz hozzám szólni?

Ugye nem ez volt „a” lehetőség?

Ha most nem látlak meg, akkor sose.

Így nem baszhatsz ki velem!

Annyira nem lehetsz hülye.


Nem, annyira szerintem, nem lehet hülye.

 

Akkor, mint műalkotás lehet jelentősége!

Hátrébb megyek, hunyorgok, nézem van-e irány, perspektíva, képkivágás, amiben megmutatkozik.

Amiben megjelenik az Isteni szemszög.

Jár az agyam, forog benn az információ, illesztgetem a tudásba, emlékbe, mindenbe, ami szembe jön, de nem látom.
Nem látok tisztán.

Egyszer olvastam egy mondást Daliról. Valakinek azt nyilatkozta, hogy aki nem képes egy hatalmas fehér, hosszú sörényű kecses lovat elképzelni vágtatni egy paradicsomon, az egyszerűen hülye.

Meregettem a szemem, de igazából nem lovat, hanem csak egy marhát láttam, aki bámul egy korhadt fémkeretet.

Bosch_Hieronymus-Triptych_of_Garden_of_Earthly_Delights_right_wing_detail-ca._1500.jpg

Meguntam, úgy gondoltam, hasznosítom.

Nincs itt Isten. Sose volt.

Lenyomogattam a létra rögzítő talpait, hogy ne guruljon el, ráakasztottam a fegyverem és leültem. Hátamat az egyik vastagabb oszlopának döntöttem.

Ezzel megbuknék.

Ilyet nem szabad.

Leülni.

Nem szabad leülni.

Normális dolog ez?

A leülés az olyan természetes kényszer, ami nem lehet szabályozás tárgya.

Ülök.

Kapjátok be.

 

Na most, hogy újra egyedül vagyok, körbenézek.

Tényleg semmi nincs.

Csak a kietlenség.

Viszont akkor az a legjobb, ha az ember szintén semmi. Akkor részévé kell válni. Akkor el kell engedni mindent, mindent ami jó ebben a kurva világban.

 Az értékeket, a legfőbb értékeket is.

Csak arra kell figyelni, hogy ne kapjon teret a gyűlölet, a gonoszság, a hatalomvágy. Azt is elengedni.

Akkor nyugi van.

Edit?

Ugyan már!

Nyugi van.

 

Bár nem egészen, mert egy lámpa pont megvilágít.

Ha Kübli kimegy a kutügy elé, akár meg is láthat, nem jó ez így.

Kimegyek innen, messzire.

 

Ezzel a lendülettel kigyalogoltam a beton szélére, hátra, a legmesszebb mindentől, bele a fűbe és lefeküdtem. Ki lettem ide rakva, egyben négy órára.

Azt kell itt eltöltenem.

A szolgálati idő vége felé visszaballagtam, rádiót cseréltem a váltásommal és bebaktattam a kutügyre.

 

Kübli tárt karokkal fogadott.

Tudom-e, hogy nem szabad leülni?

A fegyvert hogy jutott az eszembe letenni? Felakasztani.

És hogy hagyhattam el a szolgálati helyemet?

Milyen érzés ennek tudatában órákat feküdni hátul?

 

Én nem tudtam, hogy honnan kezdjem mesélni.

Istentől?

Nem meredek ezzel kezdeni?

Editről?

Bbrruhhahha….

Na nem, nem mondok én semmit.

 

Akkor viszont vegyem tudomásul, hogy beírt kihallgatásra!

Tudomásul veszem. Ez könnyen megy.

 

Reggel ahogy beérkeztem a szolgálat után a laktanyába, már hívatnak is a Szadó őrnagyék.

Kihallgatás.

A benti tisztek csinálják, hozzájuk írnak be kihallgatásra a Kübli félék.

Ez igazából a tárgyalás. Ahol megvitatjátok az esetet. Illetve nem vita, neked csak védekezned lehet.

De azt erősen kell, mert az az előfeltételezés, hogy nem véletlen vagy itt.

Valamilyen büntetésre rászolgáltál.

És gyanakodnak.

Meg vizslatnak.

Közben kérdezgetnek.

Mérlegelnek és döntenek.

Majd kinyilatkoztatnak.

Ha megtudtad a szándékaikat, mehetsz, ródd le persze a tiszteletedet vigyázzállásban, és menj a büntetés tudatával vagy a büntetlenség örömével.

Ma azzal zárult, hogy majd még megfontolják mi legyen velem. Leülni nem szabad szolgálat közben. Kübli rendes volt, mert ezek szerint azt nem jelentette, hogy leraktam a fegyverem, csak hogy leültem.

Fél nyolckor feküdtem végül le, 11:40-kor ébresztenek.

Hogy, hogy nem, délutános szolgálatra megyek a hova is? Hát persze, hogy a Ferihegy 1-re.

A negyedik Rövid Ugrásom.

És igen, ciháztam.

Bakonyi (sorállományú Berben tizedes geci) látott meg.

Mindenki csinálja, tudja jól. Ez amolyan járandóság.

Mit hisztizik ezen?

Pedig hisztizett, felnyomott a Bensénél (HT, Hivatásos tiszt, őrmester).

Ő a kutató ügyeletes tiszt.

Aki megígérte, hogy beír kihallgatásra.

16 órán belül ez a második. Nem lesz ez így jó.