Centi_30.jpg 534

 

 

 

December 2. Kedd

 

Sopronba kerültem. Belém verték az alaki szabályokat, a tisztelgés tudományát, a rendfokozatok fontosságát, a porban, hóban, sárban kúszás szépségét és a lövészet értelmetlenségét. Bemagoltam az eskü szövegét, el is mondtam, amikor kellett, megvolt az első eltávozás, kialakult néhány katonatársammal a bajtársi kapcsolat, s ezt néha fontosabbnak érzem a barátságnál még ma is.

 

A Balatonnál távolabb nem voltam még szülők nélkül. Hol a francban van az a Sopron? Messze vagyok, tél van, ordítanak velem, és háromnegyed ötkor van ébresztő.

ÉBRESZTŐ! Milyen lehetetlen kifejezés! És milyen rafináltan aljas módon tudják az ügyeletesek végrehajtani! Nincs ehhez kedvem! Aludni akarok!

Csend van a teremben, csak a negyven valahány horkoló hangja és a vaskályha ropogása neszez egy kicsit. A levegő este még nem olyan rossz, de csukott ablakok, ajtók mellett hamar elfogy az oxigén, fülledté válik, viszont cserébe betölti a körletet a fingszag. Negyven gyomor dolgozza a káposztát hangos zúgolódással. Ügyesek a szakácsok, megteszik, amit tudnak, de csak ráismerünk a káposztára minden nap. Néhány éjszaka alatt megtanulom, milyen gyomorkorgást követ fingás, reggelre letaglóz a szag, de csak az ájulás kerülget, álom sehogy se jő.

Kisebb_(hálókörlet).jpg

A felső ágyon fekszem. Mellettem egy bikanyakú gyerek alszik. Még egy rohadt szót se szólt. Akkor se, ha beszélek hozzá. Igaz, eddig csak azt mondtam, ne horkoljon.

Nyírségből jött. Ennyit tudni róla.

Mintha ez elég lenne.

Szomorú szeme van, nem tudom érti-e, amit mondanak neki vagy csak utánozza a többieket. Néha este, amikor már ügyetlen beszélgetések kezdődnek, ő csak ül, hosszú percekig néz maga elé, de hogy gondolkodna, azt nehéz lenne elhinni. Most mellettem alszik. Hanyatt, lábai felhúzva, szája tátva, feje kicsit oldalra billent a párnán.

Felém.

Horkol.

Megőrülök! Hogyan csinálja ezt? Honnan jön ez az irtózatos zaj? Mit csináljak? Mit kell ilyenkor tennem?

Néha óvatosan megbökdösöm, de csak egy hatalmas röfögést idézek elő vele, nem fejezi be. Betemetem a fejem a takaró alá, ráteszem a párnát, de nem segít semmi. Számolni is szoktam, tízezernél mintha kicsit eltávolodnék a hangoktól, mintha kicsit tompábban, megszűrve hallanám a zajokat. Lassan csend lesz…

Aztán egy bakancs berúgja az ajtót, belép egy vadállat, felkapcsolja a villanyt és beüvölt:

– Jó reggelt elvtársak! Ébresztő föl!

(Kurva anyád!)

Az ablakhoz megy, feltépi, besüvít a mínusz 15, mi meg kiugrálunk az ágyakból.

Buzipendelyt viselünk.

Katonai hálóing. Rózsaszín. A szerencsésebbeknek buzizöld.

Hogy ki lehetett az az állat, aki kitalálta, nem tudom. Lehetetlen benne kényelmesen feküdni. Lábszárközépig ér, vastag vászon, viszont meglehetősen szűk a szabása. Ezáltal forgolódás közben szorosan az ágyhoz tapad, és elég hamar feszíteni kezd nyaktájékon, elzsibbasztja a karokat, kidörzsöli a térdet. Reggel pedig a sorakozónál, nem rejt el semmi kitüremkedést. Nincs is a reggeli sorakozónak szerepe semmi, csak ezt szemrevételezni. Egy vonalba fejlődünk a rózsaszín buzipendelyben, ki teljesen barna, ki pedig piros keresztbe pántos, kék talpú műanyag papucsban, s hálóingünk hivalkodva mutatja a különbséget.

– Na emberek! Ilyen jó kis álmaik vannak? – röhög az ügyeletes – Azt hiszem, jelenteni is fogom a kiképzőtisztnek, hogy maguk nem fáradtak. És mától több brómot kapnak a teába. Lelépni!

Kiképzőtisztjeink már a megérkezés másnapján komoly lendülettel kezdtek katonákká formálni minket. Fegyver került a kezembe! Milyen egyszerűnek tűnő szerkezet!

Olyan tárgyat tanulok kezelni, ami kifejezetten emberölésre készült!

Másra nem is jó.

Csak arra.

Basszus, EMBERT ölni tanulok! Gyilkolni.

Fejlövés a legjobb, akkor nincs apelláta. A testlövés sok esetben jó arra, hogy megállítsa a támadót, de nem mindig halálos, viszont minden esetben borzalmasan fájdalmas. A végtagot meg felesleges eltalálni, az csak időleges harcképtelenséget okoz, legfeljebb akkor jó, ha olyan roncsolást végez, hogy amputálni kell, akkor már ér valamit.

Törekednünk kell halálos sebet ejteni, a túlélhető nem jó. Csak baj van a sebesültekkel.

Ha meg valamelyik társunkat találják el, jó, ha tudjuk:

tüdőlövésnél beledugni az ujjat a lukba, ott ne kapjon levegőt; gyomorba kapott lövésnél teljes erőből szorítani a beleket vissza.

A támadó kézigránát-repesz sima szélű, apró lukat üt, míg a védekező, ami acélburokkal van ellátva, s azt repíti szét, az roncsol. Viszonylag kicsi, de “cakkos” bemeneti seb, s jó nagy szakított kimeneti nyílás. Ha nem marad benn. Vagy végtagokat tép.

Az RPG páncéltörő gránát, nagyon hatékony fegyver, de nem szabad mögé állni, mert halálra éget.

Ezt a tisztes meséli, sugárzó arccal. Az az érzésem, valami Rambo filmből szerzett filmélményét meséli, mert a többi tisztes ridegen hallgat, mikor megkérdezzük: mi történik egy csatában, ha valamelyik társunk TÉNYLEG megsebesül?

– Valami biztos! – hangzik nagy sokára a válasz.

Biztos, persze.