163

December 8. Kedd


Rövidet Ugrottam ma megint. Délután az F1-en az Öregbetonra kerültem. Most megint nagyon jól látszik ennek a szolgálati helynek az értelmetlensége. Messze van, nincs itt gép, nincs lépcső, vagy bármilyen érték.

Egy betonnal fedett síkság. Nappal is mínuszok vannak, a napokban leesett hó kallódó szemcséit fújja az erős szél, összeverődve hosszú foszlányokban keringenek a beton felett centikre. A belőlük kiszakadt eltévedt kristályok már magasabban bóklásznak, letakarva a környezetet, így a lemenő nap éles fénye itt-ott elakadva, csak áttörve világítja meg tájat, és én középen állok a semmiben, a vakító köd közepén, ahol senki, semmi nincs amit őriznem kellene, sőt, én vagyok az egyetlen, akire vigyázni kéne, nehogy szétfújjon a szél és cél nélkül keveredjek el néhány páracsomóban, vagy hogy nehogy ez a vakító, üres, hideg semmi a lelkembe költözzön.

De Isten sem lát ide, nem figyel, egyedül vagyok.