297

Július 27. Hétfő

Misikét egyre nehezebben bírom. Kis mitugrász, bár alacsony mérete ellenére elég markosnak mondható. A teste fiatal, erős gyereké, a feje viszont harmincöt éves, proli kőműveséhez hasonlított. Meglehetősen kopaszodott és vele beszélni olyan volt, hogy az ember elfelejtette a katonaságot, és egy lecsúszott, rossz arcú, erélytelen tornatanárral feleselt.

Az éjszakai szolgálat utáni pihenőmből ébresztett délben, hogy menjek fel helyette délutános szolgálatba. Vagyis azt kérte, hogy ugorjak Rövidet. Már az lesokkolt tegnap, hogy a telken végzett, hajnalig tartó munka után éjszakás szolgálatba tettek, és joggal ijedtem meg, mert olyan kegyetlenül hosszúnak éreztem, hogy az “itt fogsz megrohadni” kifejezés, ami most eszembe villant, fenyegetően valóságosnak hatott. Ezt a mondatot amúgy a fiatalabb katonáknak mondjuk, jelezve, hogy mikor mi már rég civilként élünk, ő még mindig itt szopik. És igazi félelemként jelent meg, hogy mikor én magam már tényleg civilként élek, nem fogok-e még mindig itt szopni. Reméltem, hogy sosem fogok majd ezzel álmodni, hogy el fogom tudni majd engedni ezt, hogy én itt vagyok most és alvás helyett állok valami futurisztikus komplexumban, repülőgépek közt, tompazöld biodíszletként. De nem volt erős ez a remény. Egész éjszakát az alvás előtti utolsó pillanatban töltöttem, majdhogynem alfában, és azt mondják, ilyenkor lehet nagyon hatékonyan rögzíteni dolgokat az agy legmélyére. És akárhogy ellenkezem, nem tud más rögzülni, csak ez.
Hogy itt vagyok és szopok.

Ezért Misike ötlete nem nyűgözött le. Már az rosszul esett, hogy korábban keltett, mint kellett volna. Innen, ha le tudom rázni sem lesz egyszerű visszaaludni. Misike nem azzal érvel szerencsére, hogy idősebb, mert ebben az esetben nagyon nehezen engednék, de azért utal rá, viszont van valami elfogadható érvelésében, és bár érzem, hogy ez neki nagyon hasznos megállapodás lenne, nekem meg egyáltalán nem, tehát mégis a korosztályos akaratát érvényesíti, de végül is elvállalom

Talán tényleg vissza se tudnék aludni.

Tehát Rövidet ugrok, délután kutyás szolgálatba megyek Ferihegy 1-re. Szemit vittem ki, erre Németh Gyuri kért meg, hogy a kutyák egyenletesen legyenek terhelve, és most Szemin a sor.

Ez nekem új, hogy erre így figyelünk, de semmi ellenvetésem nem volt.

465

Február 9. Hétfő

Négy harminckor a Kónya próbált ébreszteni, hogy délelőttös szolgálatra rendeljen. Nem keltem fel, közöltem, hogy hajnal kettőig szopatott a Horváth és esetleg jelentse a zászlósnak, hogy megint megtagadtam a parancsot.

Szitkozódott, de békén hagyott.

Délután vizsgafőzés! Ma derül ki, mennyit sajátítottak el a gasztronómia világából a csókos kőművesek. Mindegyik kopasz szakács kapott egy lábasnyit abból a gulyásból, ami az egyik üstben a legénységnek főtt. Sorba álltunk az edények mögött, jelezve melyik lábasban kinek a saját készítésű levese van, a zászlós akkurátusan végigkóstolta mindet, néha csóválta a fejét, hogy ez lehetne jobb, kicsit ízletesebb, de aztán végül mindenkit átengedett. Képzett határőr-szakácsok lettünk. Erre a sok kőművesre és autószerelőre most már rábízható egy kisebb őrs, határőrkerület élelmezése. Atyaég!

Este bejött hozzám a körletbe a Horváth és leült. Nem sokan voltunk benn, senki nem figyelt nagyon ránk.

– Tegnap kicsit kiborultam, azt hiszem. – kezdte – Nem mondtam semmi kényelmetlent?

Ártatlanul néztem a szemébe.

– Mire gondolsz pontosan?

– Hát valamit, hogy sokat iszom, vagy ilyesmi.

Nem-nem… – biztosítottam – Semmi ilyet nem mondtál. Arról beszéltél, hogy mennyire várod már a leszerelést.

Fellélegzett, most egy barna üvegből húzott nagyot.

– És persze, ha mondjuk, sírva mesélted volna, hogy nem tudsz sehogy berúgni, akkor sem mondanám senkinek.

Összerezzent. Körbesandított a többiekre, de azok továbbra sem figyeltek. Kiitta a maradékot az üvegből.

– Tiszta szesz. Nézd csak!

Oldalra fordította az üveget, meggyújtotta az öngyújtóját, s az üveg szájához tette. Az hangos pukkanással vetett lángcsóvát.

– A kurva istenit!

A kézfejéhez kapott. A szőr sisteregve égett le róla. Odakapott, az rögtön elaludt, kezén világosan látszott, nem először sikerül félre a mutatvány.

– A rohadt élet, megégetett. – dörmögte, miközben az ajtó felé haladt.