Centi_30.jpg234

 

 

 

 

Július 30. Csütörtök

Ma egy sima Rövid Ugrással kezdtem, vagyis a tegnapi délutános szolgálatból délelőttre vittek F1-re.
Na ott beleszakadtam egy 7 és felesbe. Vagyis a 8 órás szolgálati időből 7 és fél órát kinn töltöttem.

Az kegyetlenül sok.
Tűz a nap, a kihordott védőitalt rendre a bakancsba kell tölteni, mert úgy érezzük, meggyullad a lábunk. A beton továbbra is sugározza a pokoli meleget, a nadrágot teljesen átizzadjuk, és ez a forró levegő oxigént alig tartalmaz, fojtóan száraz és égeti a tüdőt. Leülni nem lehet, de ebben a hőségben a testnek más vágya sincs, mint megszabadítani az izmokat a munkától és kis csomóba olvadni a földön.

Ferihegy 1 egy kicsit talán izgalmasabb terep, mint F2, mert ide a külföldi gépek jönnek, és mindenkit buszok szállítanak be, nem csápon keresztül jutnak be az épületbe, bár F2 a modern formáival forgalom nélkül is lenyűgöző. Tegnap mondjuk nem nagyon volt mozgás, ezért is tudtam nyaralni a kaviccsal. De ma kicsit megnyugodtam, mert azért lesz itt esemény. És ma például pont egy világszenzáció!

Megérkezett az iráni JUMBO, vagyis egy Boeing 747-es!!

Sajnos a leszállásról lemaradtam, épp egy távolabb letett PAN AM  gépből kiözönlő amcsikat felügyeltem.

A Jumboról már nagyon sokat hallottam. Majdnem mindenki szerint az a világ legnagyobb gépe, bár egy-két renitens meg szokta jegyezni, hogy a szovjet IL-76-os gép van akkora, de ezeket mindig lehurrogják, hogy itt nem a szocializmushoz való lojalitás számít, hanem a nyers tények. Ami biztos volt, hogy a Jumbo púpos és ettől szenzációs. Az eddig ismert púposokat végiggondolva – a tevét, meg a matektanárt általánosban –, ezt nem tudtam hova rakni. Fogalmam sem volt, hogy képzeljem el, de amikor megláttam, kiderült, hogy úgy púpos, ahogy kell, az orrész mögötti terület egészen a szárnyig, egy magas kitüremkedésben lesz púpossá. Azt mondják kétszintes, és a púpban, a második emeleten utaznak az igazán gazdagok.

Bár ez a gép, ami most jött, ez áruszállító gép, mert Iránnak sebkötöző pólyára van szüksége. Zajlik az Irak-Iráni háború, gondolom egy csomó minden kell a háborúhoz. Tőlünk kötszert kapnak.

Nem messze mellém terelik be a Jumbot, szarok az amcsikra a PAN AM-nél, szaladok át az iráni géphez. Nem én vagyok az egyetlen, aki igyekszik, mert a sok rampa szolgálatos, kerozinos, stb. kocsi közt megy egy kék Latvia is, tele terepszínű ruhás kommandóssal. Nem nagyon értem, hogy kötszerhez minek kommandós, de a kutügyön is úgy a szánkba rágták, hogy sebkötöző pólya az amit visznek, semmi más, hogy rögtön gyanús lett az egész. Meg hogy számítsunk különleges egységre, de az ő munkájukat ne zavarjuk. Mindenre engedélyük van.

Még csak épp igazgatták a gépet a helyére, de a kommandósok már szálltak ki a kocsiból. Viszont olyannyira figyelmen kívül hagytak, hogy ez bosszantott. Én vigyázok itt mindenre, tehát odagyalogoltam hozzájuk és emelt hangon felszólítottam őket, hogy mutassák az igazolványaikat. Olyan meglepett képet vágtak, hogy majdnem elröhögtem magam.

– Milyen...milyen igazolványt, öcsi?

– Amivel beléphettek ide.

kommandós1.jpg

Az egyikük a megfelelő helyek irányába lökdöste a többieket, majd elém állt és megkérdezte, hogy nem szóltak-e nekem, hogy jönnek.

Mondtam, hogy annyit mondtak, amekkorát ők köszöntek.

Nyelt egyet, aztán kérte, hogy rádión kérdezzek utána. Markáns arcú negyvenes faszi lehetett, nem az a fajta, akinek sokszor mondanak ellent. Az is látszott, hogy a mosolyt hírből sem ismeri. Arrébb vonultam, úgy csináltam, mintha rádióznék, aztán visszagyalogoltam, ahol már mindenki tettre készen állt, csak kézzel jeleztem, hogy minden rendben, maradhatnak. Nem láttam, hogy nagyon fellélegeznének. Aztán végre kinyílt az ajtó, és az életemben látott első iráni pilóta mellett tömött csoportokban kirajzó legyek miatt én hátrébb is húzódtam, és kedvtelve figyelgettem a szemtelen rovarokat hajkurászó kommandósokat.

Visszamentem a PAN AM-hez, hogy majd jól leciházom, de Leiner Pisti már ott van, előresündörgött az Öregbetonról.

Azóta, mióta neki kellett a hányásomat feltakarítani, amikor még szakács voltam, nem nagyon kedvel. De erről igazából nem tehettem.

– Húzz a faszba innen, ha együtt meglátnak lebukunk. – köszöntött hangosan.

Tisztázom, hogy ez alapvetően az én szolgálati helyem, tehát húznia neki kellene, de szerintem szerezzünk kaját aztán mindenki megy a dolgára.

Ez remekül sikerült is, még csokit is kaptunk. Aztán Leiner Pisti visszaballagott az Öregbeton felé, és nem sokkal később ment is be a kutügyre pihenni, én a maradék öt órámban végignéztem, ahogy rajtam kívül mindenkit leváltanak, van, akit többször is, én meg fődögélek kinn.

Szopatnak?

Ja igen, Böszme a kutatóügyeletes.

De aztán benn elmondja, hogy nem akart megszopatni, de én kaptam az iráni Jumbót és azt jobb, ha nem látják sokan és én is kussoljak.

Kötszerben mi az, ami ilyen kurvára titkos? Meg én se láttam semmit, hagytam egész idő alatt a kommandósokat küzdeni a legyekkel.

Centi_30.jpg295

 

 

 

 

Július 29. Szerda

42 hét.

Délután 2-n kampó. Ezt írtam este a naplómba. El is méláztam felette hosszan. Feküdtem az ágyon, bevéstem ezt a rövid mondatot és megijedtem. Bár ez a tömör bejegyzés igenis sokat jelent, mégis riasztó, hogy ez történt ma.

A mondat jelentése, hogy délután kettőtől este tízig voltam szolgálatban, nem írtam elé, hogy Rövid Ugrás, vagyis 16 órát pihentem két szolgálat közt. Ferihegy kettőre vezényeltek és kutya nélküli őrszolgálatot nyomtam. Ebből nekem évek múlva is világos lesz mi történt. Látom majd magam előtt a repteret, a sok MALÉV gépet, látom a szolgálati helyeket, a fel-leszállások fizikailag számomra megmagyarázhatatlan jelenségét.
Az értetlenséget, hogy ez a böhöm monstrum, hogy képes erre?

Érzem majd a fáradtságot, de a jóleső érzést is, hogy nincs ma Rövid Ugrás, mert annál hatványozottan jelentkezik ugyanez, vagyis ma szerencsém volt. Tudom majd, hogy nincs nálam kutya, ami mérhetetlen módon meghosszabbítja a betonon kinn töltött időt. Ha semmi mást nem teszek, csak bambulok a pofájába, az a két értelmes szem annyit segít, hogy leírhatatlan. Persze úgy is hosszú 4-5 óra, de nélkülük, minden perc fényévnyire nyúlik, hiába foglalkozom a legapróbb kis dolgokkal is, rugdosok egy véletlenül a betonra keveredett apró kavicsot két órán keresztül, nem telik gyorsabban az idő.

És igen, ma találtam egy kavicsot. Nem mondom, hogy nagy dolog, de Ferihegy 2-n a steril környezetben ez olyan deviancia, ami rögtön megtetszett. Annyira eltért az itteni rendtől, hogy a védelmembe vettem.
Nem lehetne itt, mert a kerekek alól kipattanva, a hajtómű által felkapva és ellőve balesetet okozhatna. De amíg engem láttok evvel a kaviccsal, ilyen nem lesz.
Garantálom.

épész.jpgÉs óvatosan rugdosni kezdtem, eltologattam a sárgára, pirosra, kékre festett területekre, hogy megnézzem, ott hogy mutat.
A szürkéskék hatású kődarab a kék felületbe beleolvadt, ninjaként rejtezett.
A piros felületen harcias dísz lett, Superman ruhája jutott eszembe.
A sárgán mutatott a legjobban, ott a tenger és egy homokos partszakasz képe derengett fel, heteket nyaraltam rajta, a korong alakú sárga területből kinyúló egyenes 10 centi széles vonalakat is bejártam úgy, hogy aprókat rugdosva a kavicson, igyekeztem a csíkon belül tartani.

Nagyon élveztem, de ezt írjam a naplómba?

Nem írom.

De majd lehet, hogy egyszer rákényszerülök.

Hogy egyszer eseménynek tartom majd ezt is.

Na és ettől ijedtem meg.

Mi lesz, ha a hátralévő időben ilyesmi lesz a történés? Mi lesz később, kibírom-e ép ésszel, ha minden bejegyzésem így néz majd ki:

Délután 2-n kampó.