Centi_30.jpg404

 

 

 

 

Április 11. Szombat

Minden nap hat óra körül, a délutános reptéri őrszolgálatosoknak fel kell küldeni a vacsorát. Két úgynevezett kutatóügyelet van, egyik Ferihegy 1-en, a másik Ferihegy kettőn. Múltkor bejártuk Dinóval a Ferihegy 1-en lévő ügyeletet, egy földszintes, hajdan fürdőszoba zöldre mázolt kis  faépület, valaha talán valami kisebb raktár lehetett. Ferihegy 2 ügyelete viszont az új hipermodern, csupa üveg épületben kapott helyet.

stock-photo-soldier-eating-pea-soap-isolated-1on-white-background-24072355.jpgA délutános szolgálat kettőkor kezd és este tízig van ügyeletben, emiatt mindenképpen az őrszolgálati idő alatt kell megoldani az étkeztetésüket. Ugyanazt az ételt kapják, amit a laktanyában lévők, csak ki kell nekik porciózni és bádogbödönökben felküldeni. Mindkét ügyeleten van egy nagyobb méretű elektromos főzőzsámoly, amin melegen tarthatják, vagy szükség esetén felmelegíthetik az ételt, de jellemzően azért kell hat körül felküldeni, hogy még üzem melegen kiosztható legyen.

Kitaláltam, hogy a hideg élelmet, amit ma kapnak a katonák, nem kell felmelegíteni, tehát mindegy, hogy itt áll a konyhán addig, amíg el nem viszik, vagy ott az ügyeleten, amíg ki nem osztják.
Ezért összepakoltam és szállításra kész állapotba hoztam, majd 4 óra körül a belső telefonon szóltam a csapatügyeletre Szilasi törzsőrmesternek, hogy legyen szíves tartson szemlét a konyhán. Nézze meg, hogy minden étel készen van, szállítható, esetleg küldjük fel most, mert egyébként is útban van, így nem tudunk takarítani, mert még ultrahabos lesz a kenyér vagy a főtt tojás.

Át is jött és hümmögött. Mögötte a szolgálatos sofőr kacsintgatott, hogy kurva jó ötlet, neki is hamarabb fejeződne be a napja. Én se takarítani akartam, hanem felhúzni a körletbe, de Szilasi arcán megjelent a bizonytalanság. Tanakodik, hogy nem lesz-e ebből baj. Sietve magyarázni kezdem, hogy kicsit több kenyeret pakoltam, és hozzácsaptam néhány löncshús konzervet, mert a tartalékból futja és akkor kicsit jobban el tudják osztani, korábban is ehet, aki éhes, de este tízig is kitart, ha ügyesen osztják be. Mindenki jobban járna, fenn emelkedne egy kicsit a hangulat a bőségesebb étel miatt.

Na beszoptam, kérdezgetni kezd, hogy honnan van nekem az ilyen könnyen szétosztható tartalék, tud-e erről a Hortományi alhadnagy. A sofőr behúzta a nyakát és az ajtóig hátrál onnan les, én meg nekiveselkedem a magyarázatnak. Minden reggelinél vacsoránál a darabételből, konzerv, tojás, dzsem, mindig többet küldenek egy kicsivel és ebből képződik egy ilyen mobil tartalék, ami arra az esetre kell, ha valamiért nem lenne elég. Viszont ha sok megmarad akkor fel szoktuk küldeni mostanában  pl. Koltay zászlós ügyeleti ideje alatt szinte mindig.

Ez nem igaz, egyre komolyabban benne vagyok a slamasztikában, de azért említettem Koltayt, mert azt reméltem, hogy az egyik legkeményebb hírű tiszt említése eloszlatja a kételyeit. De csak bizonytalanabb lett és gyanakodott. Erről ő nem hallott, biztos ez? Persze-persze, Hortományi is engedélyezte, de azért ez nem mindennapos gyakorlat, ez a csapatügyeletes tiszttől függ, hogy engedi-e! Bazsalyogtam, hátha meggyőzöm.

De nem.

Ő erről még semmit nem hallott, most nem engedélyezi, utánajár majd Koltay és Hortományi altiszteknél. Az ötlet nem rossz, de meg kell kapnia parancsba. Ma ugyanúgy hatkor megy a kaja, mint mindig, de még délután felhívja Hortományit és megkérdezi, legközelebb majd engedi, ha kiderül, hogy mindez így van, ahogy állítom, de most nem.

Aztán elment, én még megvártam míg hallótávolságon kívül ért és aztán hangosat üvöltve rúgtam az edénytároló polcba, néhány tányér le is ugrott és ripityára tört.

Én hülye állat!

Pedig, jó ötlet volt, ha megeszi, akkor előbb zárhattam volna.

Centi_30.jpg 520

 

 

 

December 16. Kedd

 

Napok óta a lőtéren gyakoroltuk a lövéshez alkalmas testtartásokat, hasra vetni magunkat, amikor atomfelhőt látunk és palánkon átugrást. Semmi harcban tényleg alkalmazhatót.

Minden nap le kell pakolni a felszerelést az IFA platókról, enni-, innivalót, fekete-fehér póznákat, amikkel ki kell jelölni a lőtér széleit. Hamar rájöttünk, hogy parancs nélkül is szaladni kell ezeket leszedni, mert a tisztesek első dolga lerúgni a platóról a kenyereskosarat, ha nem vagyunk gyorsak, sárosan meg nem annyira ízletes a kenyér.

Misiékkel azt is megfigyeltük, hogy a karók letűzése a lőtér szélén mindenkinek derogál, holott legalább fél óra, s addig, de még utána is sok időre elfelejtik az embert és jóval a nap vége előtt el lehet kéredzkedni begyűjteni, sétálni, beszélgetni tudunk közben, nem a hülye „Fekve tölts!”-re ugrálni. Meleg volt, sütött a nap, a dombok tetején maradt meg csak a hó. A legtávolabbi pózna kitűzése után egy kis domb takarásában leheveredtünk egy szárazabbnak látszó területre. Miután kiröhörésztük magunkat visszaindultunk, de már jött felénk a parancsnoki UAZ. Messziről hallatszott a tisztes üvöltése bentről:

– Hol az anyjuk picsájába voltak? Volt álcázási parancs??

Erőset fékezett a jármű a hólé áztatta latyakban, telefröcskölve minket. Vörös fejjel ugrott ki a magasfigyelős tisztesünk.

– Buzultak ott hátul vagy mi történt?? A többiek kúszást gyakorolják maguk meg korzóznak itt nekem?? Na kifelé a pálya szélére az úthoz. Indulás!

Kiértünk az úthoz, hátrapillantottunk.

– Ne álljanak meg! Tovább az útra!

Bizonytalanul léptünk a keréknyomban csordogáló hólébe.

Hátulról felcsattant a tisztes hangja.

– Állj! Fekve tölts!

Tétován néztünk össze Misiékkel.

– Kérvényt nyújtsak be?? Fekve tölts!

– De…

– Nincs pofázni! Fekve tölts! Utoljára mondom!

Kelletlenül hasaltunk a sáros vízbe.

– Na Elvtársak! Most milyen feküdni?? Majdnem olyan mint a domb mögött, nem igaz? Nos akkor gyakoroljuk a kúszást! Fel a dombra a MAFI-ig, onnan keresztbe a lőtéren a rajparancsnokukhoz aztán jelentést tesznek neki, hogy heverésztek a gyakorlatok helyett. Indulás! Figyelem magukat végig. Ha megemelkednek egy kicsit is, visszakúsznak ide és kezdik elölről!

A domb teteje kb. 400 méter távolság, onnan a parancsnoki terület még 300. Kúszva!

Itt lenn a keréknyom elég széles, a vízszint pár centi. Nézem az utat, nem messze egy kis kanyarban sodródik ki belőle a sárga, sáros lé egy duzzadozó patakba.

Egymás mögött haladunk. Iszonyú hideg a víz, átáztatta a kabátot, a nadrágot és mindent, ami alatta van. Ahogy kúszunk feljebb egyre keskenyebb a keréknyom, egyre mélyebb a víz. Elkezd becsorogni a nyakamba galléron keresztül a mellemre, sodorja befele az agyagos göröngyöket, karmol, éget, a könyököm felpuhul, feldörzsölődik. Nézem a többieket, elöl Misinek már a szájába ér a sárga lé, prüszköl fújtat, káromkodik, úszó mozdulatokkal halad. Szabó hisztérikusan üti a lábát mögötte, hogy ne rugdossa rá a sarat. Én egy kicsit lemaradok, nehogy a számba, arcomba kerüljön Szabó bakancsáról bármi is, meg át akarok ugrani a másik keréknyomba. Megemelem a fejem.

– Mit nézelődik? – csattan a tisztes hangja egész közelről – Unatkozik ott benn jóember?? Folytassa, ne bámészkodjon!

Visszakushadok az egyre erősebb sodrású patakba, már csak lapockától felfele lógok ki, a számig ér a víz; sár, fűcsomó, gallyak kerülnek bele. Szemem marja a belecsapó homokos trutyi.

– A fegyver ne érjen a vízbe Elvtársak, mert futkosóra küldöm magukat! Emelje ki a hátát!!

– Mit csinál?? Mit csinál maga szerencsétlen?? Mondtam, hogy feltérdelhet?? Cicahát ember! Cicahát! Tudja mi az? Csak a háta görbüljön, comb lenn marad a földön!

Küszködünk, levegőért kapkodunk.

– A váll-lap tiszta maradjon!! Ki a vállat ember! Még a végén hazafelé nem ismerik meg magukat, azt hiszik majd magukról, hogy valami mocskos honvédek, nem pedig büszke határőrök. Legyenek az egyenruhára büszkék! Ne hagyják magukat, ne hagyják az alakulatuk nevét bemocskolni. Ki a vállakat! Nem érti??

A hasam és a péniszem karistolja a sok apró kavics, ami a domb tetejéről mosódik le a sziklásabb részekről.

– Örüljenek emberek, hogy ide kerültek az ország legszebb részére. Itt a Lövérekben megszereti a haza földjét az ember! Na, hogy ízlik az anyaföld emberek?

Felázott, kisebesedett a könyököm, érzem, hogy vérzik, vegyül a vízzel.

A tisztes messzebbről követ és folyamatosan üvölt.

– A vérüket adnák már a Szocialista hazáért? Igen? Igeeen? Nem hallom!!

– Igen! – hörögjük.

– Nem hallom! Vérüket adnák? Ne lassítsanak Elvtársak! Csak szépen ütemesen! Mintha kirándulnának. Gyönyörű vidék ez, soha ki nem megy a fejükből milyen szép. Na, most balra fel a lőtérre!

Kimászunk a keréknyomból fel a füves tisztásra.

De nem fű az. Királydinnye. A kis tapadós bogáncs belénk ragad, a hasunkra, a combunkra, a térdünkre és főleg a könyökünkre. Szép nagy tányért képez rajta és iszonyúan törni kezd. Belevásik a kabáton át a sebbe, hasogat, vág, szúr. Nem messze látszik egy éles határvonal, mintha véget érne ez a gazos rész.

És valóban, arra területre érünk, amire kiterelik a laktanya juhait. Jól össze is van szarva. Ragad bele a királydinnyébe. Ami friss az jól kenődik, amit meg sütött a nap az szárazabb, az hangos roppanással repül szét, a nyakamba a gallér mögé, a számba és az orromba. A többiek összeszorított foggal, néha becsukott szemmel kúsznak.

Mire beérünk, mindannyian bűzlünk, fáradtak vagyunk.

A jelentésünk senkit nem érdekel, undorodva terelgetnek messzebb maguktól a tisztesek.

Benn a laktanyában egész éjjel révült tekintettel, öklendezve súroltuk a szart kefével és villával szedegetjük ki a bogáncsot a ruháinkból.

Nem röhörésztünk.