33

1988. április 16.szombat

Ma egy ultra hosszú pihenőnap után Molnár Csabival mentünk fel együtt éjszakás szolgálatba. A tegnapi délelőttös szolgálatból ma éjszakába, az azt jelenti, hogy tegnap délután kettőtől ma este tízig pihenő van, több mint egy nap lógás, és még csak nem is szabadnap, így ezen a héten ez még egy nap lógást jelent, és az jó, annyival kevesebb a katonaság.
Minél többször nem csinál az ember semmit, annál kevésbé hat rá a katonaság.
Ez amolyan lejtős átmenet a civil élethez.
Ha az ember nem is megy ki a laktanyából, a katonaként töltött katonaidő mindenképp csökken, és ez a legtöbb, ami itt benn adható, a kényszer nélküli időtöltés lehetősége, és mivel benn majdnem minden kényszer,  ezért a kevés lehetőségből a semmittevés az egyik legkockázatmentesebb, a legcsábítóbb, a legtartalmasabb. Ha az ember sima létezéssé silányítja le a semmittevést, akkor is a lehető legjobb.
Lehet aludni, heverészni, vagy kimehet a katona szarni.
Akár naponta többször is.
Ahogy akarja.
Eszik, lemegy a konditerembe, esetleg fürdik és megy aludni. Ez úgy feltölt, hogy igazi ajándék egy ilyen nap.
De lehet egy ilyen semmittevős nap olyan is, hogy mondjuk olvasással, esetleg a körletben röhögéssel telik.
Vagy berúgással.

Na igen, azzal.

A berúgással telik a leggyorsabban az ilyen semmittevős nap.
Ha az ember nem emlékszik egy részére, akkor meg még inkább.

Ma a szolgálatszervezők jóindulatának vagy a figyelmetlenségének köszönhetően Molnár Csabival mindkettőnknek volt egy ilyen napja. Nagy kincs, ritkán van, hogy nincs szolgálat.
De aztán eltelt ez a nap is, északára már szolgálatba  kellett mennünk.

Csabival Ferihegy 2 hátsó gépállóhelyein szét sem váltunk, még az előtér csápjainak fémlépcsőjén ülve is beszélgettünk. Elmeséltem a tegnapi pókos sztorim, mondta, hogy ő is találkozott egy ilyennel, de az valahogy a csomagok közt utazva megsérült, nem szaladt el amikor ő odament, ezért gyorsan eltaposta.
De szerinte akkor is eltaposta volna, ha olyat lát, amilyet én tegnap.
Meg hogy milyen fura élmény volt rátaposni, kemény, de vékony héjazatban lágy hús, csak egy idő után roppan és fröccsen, de amúgy erős, mert a lábai mind rajta maradtak.

– Utálom a pókokat. – mondom.

– Ahogy a négereket?

Beugrott, hogy a tegnapi beszélgetésünkre utal.

– A négereknek a szagát utálom. De te honnan tudod, hogy külföldön nem szokták a néger szót használni?

–  Ó, sokat utaztam én régen – legyintett.

– Nem hiszem! Hogy a faszba? Senkit nem engednek ki az országból!

– Hát ész kell ide.

– Nem ész kell banyek, hanem engedély, meg útlevél.

– Azokhoz kellett az ész.

– Miért, hogy csináltad? Politikailag nagyon elkötelezettnek kellett lenned.

– Vagy veszélytelennek.

– Azt meg hogy?

– Úgy hogy soha nem érdeklődsz politika iránt. Ha viszont valamire felkérnek nem utasítod el. Tisztán üzleti kapcsolatként. Te tudod, hogy érdekük, hogy segítsenek, és segítenek is. Ők meg látják, hogy ha akarnák sem érdekelne jobban a politika, vagyis semmi másra nem használhatnak. Én főleg Isztambulba mentem, arannyal meg bőrkabáttal sefteltem. Hoztam be, annyit amennyit csak tudtam, és árultam.

Nézek szájtátva.

– És milyen sűrűn jártál?

– Két-három hetente, vagy havonta, mindig változott. Kinn nagyon olcsó az arany meg a bőr, itthon meg drága és kevés van. Viszont igény rá hatalmas. És olcsóbban adom, mint az állami áruházak. Az aranynak meg elég magas a tört ára is, de van haver, aki direktbe árulja az ékszert.

– Mesélj Isztambulról.

És mesélni kezdett. A piacról, ahol ő az úr, a kedvét lesik az árusok. Ha másodszor mész, törzsvendégként kezelnek, meghívnak magukhoz, most már a legtöbb tud néhány szót magyarul, olyan is van, aki egész jól beszél. És szeretik a magyart.

– Szeretik? Aztán miért? Tudtommal mi sose szerettük őket.

– Mert rokonnak tartanak, a legnyugatibb török népnek.

– Na ne! Láttak már magyaron turbánt?

– De, komolyan, szeretnek minket, ha magyar vagy, már olcsóbb valamivel a portéka.

Aztán mesél az isztambuli sörözős, rakigőzös éjszakákról, a kikötői hangulatról, a birkaételekről.
És mesél a kurva mecsetekről is.

– Miért, mi bajod a mecsetekkel? – kérdem.

– Azokkal önmagában semmi. De tudod ezek a buzi mohamedánok, három óránként imádkoznak. Ehhez a mecsetben üvölt a müezzin. Hogy utáltam mikor arra ébredtem! Minden magyar utálta. Hajnalban, mikor elcsendesült a város, már csak két hang üvöltött az isztambuli tiszta égboltra, a müezzin hangja, meg a magyar hang válaszként, hogy a kurva anyádat!

Ránézett az órájára

– Elmúlt kettő. Nem váltottak le minket.

Felállt és teli torokból belekiáltott az éjszakába.

– A kurva anyád!!! – aztán felém fordult – Na, valami ilyesmi van Isztambulban.


Aztán már csak keveset szóltunk egymáshoz, mindketten úgy elálmosodtunk, hogy csak pislákolni volt erőnk váltásig.

520

December 16. Kedd

Napok óta a lőtéren gyakoroltuk a lövéshez alkalmas testtartásokat, hasra vetni magunkat, amikor atomfelhőt látunk és palánkon átugrást. Semmi harcban tényleg alkalmazhatót.

Minden nap le kell pakolni a felszerelést az IFA platókról, enni-, innivalót, fekete-fehér póznákat, amikkel ki kell jelölni a lőtér széleit. Hamar rájöttünk, hogy parancs nélkül is szaladni kell ezeket leszedni, mert a tisztesek első dolga lerúgni a platóról a kenyereskosarat, ha nem vagyunk gyorsak, sárosan meg nem annyira ízletes a kenyér.

Misiékkel azt is megfigyeltük, hogy a karók letűzése a lőtér szélén mindenkinek derogál, holott legalább fél óra, s addig, de még utána is sok időre elfelejtik az embert és jóval a nap vége előtt el lehet kéredzkedni begyűjteni, sétálni, beszélgetni tudunk közben, nem a hülye „Fekve tölts!”-re ugrálni. Meleg volt, sütött a nap, a dombok tetején maradt meg csak a hó. A legtávolabbi pózna kitűzése után egy kis domb takarásában leheveredtünk egy szárazabbnak látszó területre. Miután kiröhörésztük magunkat visszaindultunk, de már jött felénk a parancsnoki UAZ. Messziről hallatszott a tisztes üvöltése bentről:

– Hol az anyjuk picsájába voltak? Volt álcázási parancs??

Erőset fékezett a jármű a hólé áztatta latyakban, telefröcskölve minket. Vörös fejjel ugrott ki a magasfigyelős tisztesünk.

– Buzultak ott hátul vagy mi történt?? A többiek kúszást gyakorolják maguk meg korzóznak itt nekem?? Na kifelé a pálya szélére az úthoz. Indulás!

Kiértünk az úthoz, hátrapillantottunk.

– Ne álljanak meg! Tovább az útra!

Bizonytalanul léptünk a keréknyomban csordogáló hólébe.

Hátulról felcsattant a tisztes hangja.

– Állj! Fekve tölts!

Tétován néztünk össze Misiékkel.

– Kérvényt nyújtsak be?? Fekve tölts!

– De…

– Nincs pofázni! Fekve tölts! Utoljára mondom!

Kelletlenül hasaltunk a sáros vízbe.

– Na Elvtársak! Most milyen feküdni?? Majdnem olyan mint a domb mögött, nem igaz? Nos akkor gyakoroljuk a kúszást! Fel a dombra a MAFI-ig, onnan keresztbe a lőtéren a rajparancsnokukhoz aztán jelentést tesznek neki, hogy heverésztek a gyakorlatok helyett. Indulás! Figyelem magukat végig. Ha megemelkednek egy kicsit is, visszakúsznak ide és kezdik elölről!

A domb teteje kb. 400 méter távolság, onnan a parancsnoki terület még 300. Kúszva!

Itt lenn a keréknyom elég széles, a vízszint pár centi. Nézem az utat, nem messze egy kis kanyarban sodródik ki belőle a sárga, sáros lé egy duzzadozó patakba.

Egymás mögött haladunk. Iszonyú hideg a víz, átáztatta a kabátot, a nadrágot és mindent, ami alatta van. Ahogy kúszunk feljebb egyre keskenyebb a keréknyom, egyre mélyebb a víz. Elkezd becsorogni a nyakamba galléron keresztül a mellemre, sodorja befele az agyagos göröngyöket, karmol, éget, a könyököm felpuhul, feldörzsölődik. Nézem a többieket, elöl Misinek már a szájába ér a sárga lé, prüszköl fújtat, káromkodik, úszó mozdulatokkal halad. Szabó hisztérikusan üti a lábát mögötte, hogy ne rugdossa rá a sarat. Én egy kicsit lemaradok, nehogy a számba, arcomba kerüljön Szabó bakancsáról bármi is, meg át akarok ugrani a másik keréknyomba. Megemelem a fejem.

– Mit nézelődik? – csattan a tisztes hangja egész közelről – Unatkozik ott benn jóember?? Folytassa, ne bámészkodjon!

Visszakushadok az egyre erősebb sodrású patakba, már csak lapockától felfele lógok ki, a számig ér a víz; sár, fűcsomó, gallyak kerülnek bele. Szemem marja a belecsapó homokos trutyi.

– A fegyver ne érjen a vízbe Elvtársak, mert futkosóra küldöm magukat! Emelje ki a hátát!!

– Mit csinál?? Mit csinál maga szerencsétlen?? Mondtam, hogy feltérdelhet?? Cicahát ember! Cicahát! Tudja mi az? Csak a háta görbüljön, comb lenn marad a földön!

Küszködünk, levegőért kapkodunk.

– A váll-lap tiszta maradjon!! Ki a vállat ember! Még a végén hazafelé nem ismerik meg magukat, azt hiszik majd magukról, hogy valami mocskos honvédek, nem pedig büszke határőrök. Legyenek az egyenruhára büszkék! Ne hagyják magukat, ne hagyják az alakulatuk nevét bemocskolni. Ki a vállakat! Nem érti??

A hasam és a péniszem karistolja a sok apró kavics, ami a domb tetejéről mosódik le a sziklásabb részekről.

– Örüljenek emberek, hogy ide kerültek az ország legszebb részére. Itt a Lövérekben megszereti a haza földjét az ember! Na, hogy ízlik az anyaföld emberek?

Felázott, kisebesedett a könyököm, érzem, hogy vérzik, vegyül a vízzel.

A tisztes messzebbről követ és folyamatosan üvölt.

– A vérüket adnák már a Szocialista hazáért? Igen? Igeeen? Nem hallom!!

– Igen! – hörögjük.

– Nem hallom! Vérüket adnák? Ne lassítsanak Elvtársak! Csak szépen ütemesen! Mintha kirándulnának. Gyönyörű vidék ez, soha ki nem megy a fejükből milyen szép. Na, most balra fel a lőtérre!

Kimászunk a keréknyomból fel a füves tisztásra.

De nem fű az. Királydinnye. A kis tapadós bogáncs belénk ragad, a hasunkra, a combunkra, a térdünkre és főleg a könyökünkre. Szép nagy tányért képez rajta és iszonyúan törni kezd. Belevásik a kabáton át a sebbe, hasogat, vág, szúr. Nem messze látszik egy éles határvonal, mintha véget érne ez a gazos rész.

És valóban, arra területre érünk, amire kiterelik a laktanya juhait. Jól össze is van szarva. Ragad bele a királydinnyébe. Ami friss az jól kenődik, amit meg sütött a nap az szárazabb, az hangos roppanással repül szét, a nyakamba a gallér mögé, a számba és az orromba. A többiek összeszorított foggal, néha becsukott szemmel kúsznak.

Mire beérünk, mindannyian bűzlünk, fáradtak vagyunk.

A jelentésünk senkit nem érdekel, undorodva terelgetnek messzebb maguktól a tisztesek.

Benn a laktanyában egész éjjel révült tekintettel, öklendezve súroltuk a szart kefével és villával szedegetjük ki a bogáncsot a ruháinkból.

Nem röhörésztünk.