33

1988. április 16.szombat

Ma egy ultra hosszú pihenőnap után Molnár Csabival mentünk fel együtt éjszakás szolgálatba. A tegnapi délelőttös szolgálatból ma éjszakába, az azt jelenti, hogy tegnap délután kettőtől ma este tízig pihenő van, több mint egy nap lógás, és még csak nem is szabadnap, így ezen a héten ez még egy nap lógást jelent, és az jó, annyival kevesebb a katonaság.
Minél többször nem csinál az ember semmit, annál kevésbé hat rá a katonaság.
Ez amolyan lejtős átmenet a civil élethez.
Ha az ember nem is megy ki a laktanyából, a katonaként töltött katonaidő mindenképp csökken, és ez a legtöbb, ami itt benn adható, a kényszer nélküli időtöltés lehetősége, és mivel benn majdnem minden kényszer,  ezért a kevés lehetőségből a semmittevés az egyik legkockázatmentesebb, a legcsábítóbb, a legtartalmasabb. Ha az ember sima létezéssé silányítja le a semmittevést, akkor is a lehető legjobb.
Lehet aludni, heverészni, vagy kimehet a katona szarni.
Akár naponta többször is.
Ahogy akarja.
Eszik, lemegy a konditerembe, esetleg fürdik és megy aludni. Ez úgy feltölt, hogy igazi ajándék egy ilyen nap.
De lehet egy ilyen semmittevős nap olyan is, hogy mondjuk olvasással, esetleg a körletben röhögéssel telik.
Vagy berúgással.

Na igen, azzal.

A berúgással telik a leggyorsabban az ilyen semmittevős nap.
Ha az ember nem emlékszik egy részére, akkor meg még inkább.

Ma a szolgálatszervezők jóindulatának vagy a figyelmetlenségének köszönhetően Molnár Csabival mindkettőnknek volt egy ilyen napja. Nagy kincs, ritkán van, hogy nincs szolgálat.
De aztán eltelt ez a nap is, északára már szolgálatba  kellett mennünk.

Csabival Ferihegy 2 hátsó gépállóhelyein szét sem váltunk, még az előtér csápjainak fémlépcsőjén ülve is beszélgettünk. Elmeséltem a tegnapi pókos sztorim, mondta, hogy ő is találkozott egy ilyennel, de az valahogy a csomagok közt utazva megsérült, nem szaladt el amikor ő odament, ezért gyorsan eltaposta.
De szerinte akkor is eltaposta volna, ha olyat lát, amilyet én tegnap.
Meg hogy milyen fura élmény volt rátaposni, kemény, de vékony héjazatban lágy hús, csak egy idő után roppan és fröccsen, de amúgy erős, mert a lábai mind rajta maradtak.

– Utálom a pókokat. – mondom.

– Ahogy a négereket?

Beugrott, hogy a tegnapi beszélgetésünkre utal.

– A négereknek a szagát utálom. De te honnan tudod, hogy külföldön nem szokták a néger szót használni?

–  Ó, sokat utaztam én régen – legyintett.

– Nem hiszem! Hogy a faszba? Senkit nem engednek ki az országból!

– Hát ész kell ide.

– Nem ész kell banyek, hanem engedély, meg útlevél.

– Azokhoz kellett az ész.

– Miért, hogy csináltad? Politikailag nagyon elkötelezettnek kellett lenned.

– Vagy veszélytelennek.

– Azt meg hogy?

– Úgy hogy soha nem érdeklődsz politika iránt. Ha viszont valamire felkérnek nem utasítod el. Tisztán üzleti kapcsolatként. Te tudod, hogy érdekük, hogy segítsenek, és segítenek is. Ők meg látják, hogy ha akarnák sem érdekelne jobban a politika, vagyis semmi másra nem használhatnak. Én főleg Isztambulba mentem, arannyal meg bőrkabáttal sefteltem. Hoztam be, annyit amennyit csak tudtam, és árultam.

Nézek szájtátva.

– És milyen sűrűn jártál?

– Két-három hetente, vagy havonta, mindig változott. Kinn nagyon olcsó az arany meg a bőr, itthon meg drága és kevés van. Viszont igény rá hatalmas. És olcsóbban adom, mint az állami áruházak. Az aranynak meg elég magas a tört ára is, de van haver, aki direktbe árulja az ékszert.

– Mesélj Isztambulról.

És mesélni kezdett. A piacról, ahol ő az úr, a kedvét lesik az árusok. Ha másodszor mész, törzsvendégként kezelnek, meghívnak magukhoz, most már a legtöbb tud néhány szót magyarul, olyan is van, aki egész jól beszél. És szeretik a magyart.

– Szeretik? Aztán miért? Tudtommal mi sose szerettük őket.

– Mert rokonnak tartanak, a legnyugatibb török népnek.

– Na ne! Láttak már magyaron turbánt?

– De, komolyan, szeretnek minket, ha magyar vagy, már olcsóbb valamivel a portéka.

Aztán mesél az isztambuli sörözős, rakigőzös éjszakákról, a kikötői hangulatról, a birkaételekről.
És mesél a kurva mecsetekről is.

– Miért, mi bajod a mecsetekkel? – kérdem.

– Azokkal önmagában semmi. De tudod ezek a buzi mohamedánok, három óránként imádkoznak. Ehhez a mecsetben üvölt a müezzin. Hogy utáltam mikor arra ébredtem! Minden magyar utálta. Hajnalban, mikor elcsendesült a város, már csak két hang üvöltött az isztambuli tiszta égboltra, a müezzin hangja, meg a magyar hang válaszként, hogy a kurva anyádat!

Ránézett az órájára

– Elmúlt kettő. Nem váltottak le minket.

Felállt és teli torokból belekiáltott az éjszakába.

– A kurva anyád!!! – aztán felém fordult – Na, valami ilyesmi van Isztambulban.


Aztán már csak keveset szóltunk egymáshoz, mindketten úgy elálmosodtunk, hogy csak pislákolni volt erőnk váltásig.