485

Január 20. Kedd

Ma egy kis nyüzüge, szarjancsi, nálam öregebb szakács elkapott a folyosón és röhögve mondta, hogy testhez álló feladatot talált nekem.

– Belet fogsz fújni, kisgyerek!

Kajánul vihogott, s miközben rángatott a konyha felé, minden szembejövőnek elújságolta, mit talált ki. Nem nagyon tetszett a dolog, az volt az érzésem, valami tréfa áldozata leszek. Közben egy hatalmas vájlinghoz értünk.

A barom rám vigyorgott.

– Na itt van! Fújtál már belet?

Rámosolyodtam.

– Köztetek majdnem minden nap kiokádom a sajátom!

Az emberem elkomorodott, megkapaszkodott az asztalban.

– Kapd be, kopasz! Ezt nagyon megszívod! Akartam hozni neked segítséget, de elbasztad, egyedül csinálod!

A dézsához lépett.

– Ez itt a remek disznóbél, megfogod, a szádhoz teszed és fújod. Tessék! Kezdheted!

– Én ezt szart a számhoz nem teszem! Tuti, hogy a TBC-s disznóké. Tetszett, ahogyan te csináltad, de én hozzá sem érek!

Önkéntelenül a szájához kapott, aztán elöntötte a vér az arcát.

– Hogy mondtad?

Fenyegetőn hajolt felém.

Megismételtem neki, meg sem rezdült közben az arcom:

– Ezt a gusztustalan trutymót nem teszem a számhoz.

Lassan, jól artikulálva ejtettem ki, ez láthatóan még jobban felbosszantotta.

– Dvorszky! Nem mondom még egyszer! Fújjad a belet!

Alig bírtam visszatartani a röhögést.

– Nem fújom!

Elakadt a lélegzete.

– Ez…ez parancsmegtagadás! Jelentem a zászlósnak!

Részemről rendben – gondoltam, megvontam a vállam és elfordultam.

Hallottam, amint elviharzott. Ácsorogtam, nekidőlve az asztalnak, senki nem piszkált, várták a kivégzésem. Negyed óra múlva megjelent a nyüzüge, nyomában fújtatott a zászlós, szeme vörös, nyilván jól felidegesítették.

– Na, mondja csak Dvorszky határőr, mi a gondja?

– Jelentem, semmi gondom nincs.

A zászlós mögött megcsóválta a fejét a nyüzüge, néhány szájtáti meg bólogatott neki, hogy látjuk, igazad van, ez tűrhetetlen.

– Mi az, hogy semmi? A Kónya határőr jelentése szerint maga megtagadta a parancsot. Igaz, hogy nem akarja a belet fújni?

(Mi a szarért akarják ezek a belet fújni?)

Kínlódtam, hogy ne kapjon el a röhögőgörcs, valahogy kipréseltem:

– Jelentem, igaz.

– Azonnal kezdjen neki, azt hiszi, nincs jobb dolgom, mint magának könyörögni?

A nyüzügéék elégedetten bólogattak, elintézettnek tekintették a dolgot. De…

– Zászlós elvtárs, jelenetem nem tehetem.

Zúgolódás gyűrűzött végig a tömegen.

– Hogy érti ezt?

A zászlós is egyre ingerültebb lett, nagy tohonya, kövér, disznó, hol az egyik, hol a másik lábára állt.

– Zászlós elvtárs, ha ezt a belet a számhoz teszem, attól félek, bele fogok hányni. Mégiscsak valami étel lesz belőle!

Zászlós feljebb tolta a sapkáját és mélyen a szemembe nézett. Nyugodt voltam és határozott.

– Igaz-igaz… Adjanak neki valami más munkát. – dörgött a nyüzügére – És Kónya határőr! Máskor ne zavarjon ilyen hülyeséggel, mert lehúzom a következő szabadságát, megértette?

Kónya határőr habogott valamit, aztán az asztalok közt inogva távolodó kövér testet hosszan követte a szemével.

Megfordult, azt hittem leharapja a fejem.

– Dvorszky! Ezt kegyetlenül megszívta! Holnaptól olyan munkája lesz, hogy elátkozza az anyját, amiért világra hozta! Földön csúszik majd kegyelemért!

Vállat vontam, de ez nem nyugtatta meg különösebben, még néhány órán át szitkozódott. Este egy parasztgyereket megkérdeztem, miért kell a belet fújni, kiderült kolbászt töltenek bele, és hogy ne tapadjon össze a töltésnél, mert akkor kiszakad.

Hát jó. Nem tudtam.

Pesti gyerek vagyok.