Centi_30.jpg67

 

 

 

 

1988. március 13. vasárnap

Ma újra nekiveselkedtem, katonaruhát öltöttem és elmentem a Honvéd Kórházba. Most jó hírrel fogadott a portás, Horváth doki benn van. Hosszú, nyújtott léptekkel siettem befelé.

Megkerestem az általános sebészetet.
Hatalmas konglomerátum ez a kórház. Megnéztem azt a részt is, ahol Ketya leírása alapján ki lehet szökni a kórházból. A majdnem tíz éve, akadozva épülő új épületrészeket belülről csak hevenyészve kerítették el, és az utca felé, a pozdorja kerítés belső felén leszórt sóderdombokról, amelyek Ketya állítása szerint kintről nem láthatók, ki lehetett ugrálni.
Úgy jártam be most a területet, mintha az új otthonomat mustrálgatnám, jó gazda szemével hizlalva a legelőt. Aztán végül beléptem az általános sebészet ajtaján.
Felmentem az emeletre, és bekopogtam a nővérekhez, ahogy Ketya mondta.
Elmondtam, hogy Ketya küldött és megkérdeztem őket, hogy Horváth főorvost merre találom. Az egyikük készségesen eligazított, hogy nagy szerencsém van, mert fél óra múlva itt lesz, tudok vele beszélni, és hogy ismerik Ketyát, meséljem el mit csinál most, hogy leszerelt.

Nekem rögtön az jutott az eszembe, hogy hát velem együtt öreg nőket akart dugogatni, kicsit habogva mondtam, hogy jól van, most egyelőre csak élvezi a civil életet. Aztán megjött az orvos, neki már be is jelentettek a nővérek, és ő is ugyanezzel kezdte, hogy nagyon örül, hogy hall a barátomról, kedvelt tagja volt az osztály közösségének. Majd megkérdezte, miben segíthet.

Becsülettel előadtam, hogy szívesen váltanám Ketyát ebben a kedveltségben, és az ezzel járó feladatokat is hajlandó vagyok elvégezni, eközben a résnyire nyitott iroda ajtó mögött vihorászó nővérek hangja, mint szirének éneke vonzott, és már ezért a hangért érdemesnek gondoltam bármennyi amputált végtagot a hullaházba vinni. Női nevetés, édes istenem, milyen más, mint a körletbeli leplezetlen fingás hangja.

Már éreztem, ahogy női kacajban fürdenék nap mint nap, és megértettem Ketyát, mert ha ehhez naponta az a látvány kapcsolódik, amit a nővér szobában láttam, a rövidke köpenyek, a feszülő anyag a melleken, az előbukkanó, jellemzően ugyan kicsit vaskos, de szőrtelen combok, vádlik, akkor ez a mennyország.
szirén2.jpg– Értem, értem – zökkentett ki a doki – , most ugyan nincs üresedés, de két hét múlva elképzelhető, addig menjen vissza az alakulatához. Mivel is volt benn nálunk? Mandulaműtét? Az jó, azzal ki tud jönni kontrollra. Melyik alakulatnál szolgál?

Mondom neki, hogy a ferihegyi FEP-en, mire őszintén rácsodálkozva pillant a váll-lapomra.

– Ja, hogy határőr? – kérdi – Észrevehettem volna! Akkor sajnos fiam nem tehetek semmit, a határőrség állománya felett nem rendelkezhetem.

A női zsivaj elhalkult.
A szívverésem is.

Néztem bárgyún, hosszan értetlenül.

– Semmit nem tehetek, sajnálom fiam! – mondta még a doki, én meg mint egy robot köszöntem el, igen átadom az üdvözletet, igen értem én, habogtam és a visszatartott lélegzetű nővérek közt siettem az udvarra levegőt venni.

A kurva élet, kiáltottam lenn, de túl sokan néztek rám, hogy folytatni tudjam, csak álltam és szédültem.
Megint idegen lett a kórház, nem az otthonom, nem itt töltöm a katonaidőm maradékát, hanem Ferihegyen. Egy hónap egészségügyi szabadság után ez olyan súlyosan nyomasztó felismerés volt, hogy sírni tudtam volna. Leültem valami padra és hosszan meredtem a semmibe.
Aztán valahogy összeszedtem magam és bementem Brenyóhoz, hogy elmondjam neki, mi történt.

Ő éppen valami műtéten volt benn, nem találkoztam vele és éreztem, hogy amíg le nem szerelek nem fogja már megtudni miért nem találkoztunk többet.
Már nem lesz lehetőségem elmesélni a mai napom, csak ha már nem leszek katona.
Sőt lehet, hogy csak akkor, amikor már ő sem lesz.