Centi_30.jpg49

 

 

 

 

1988. március 31. csütörtök

Mostanában van valami nyugalom itt benn.
Nem tudom ez minek köszönhető, talán annak, hogy leszerelő vagyok, talán annak, hogy az elmúlt napokban égbekiáltó marhaságot nem csináltam, mindenesetre a tisztekkel való együttélésemben beállt valami puha közöny.
Nem baszogatnak feleslegesen, én meg nem vagyok tiszteletlen, ugyan a tisztelet jelét sem mutatom, de ez a békés egymás mellett élés állapotát hozta el. Sima járandóságként kapom a szabadnapot, most már nincs senkiben késztetés, hogy lehúzza, hogy ráncba szedjen. Az a fajta öregkorom van, amit el lehet viselni, csöndes, nyugodt. Talán pont ezért telik ilyen kurva lassan.
Ma megnéztem újra azokat a versikéket, amiket tegnap felírtam. A "Jazz" címűt elolvasva beugrott, hogy ezt milyen sokszor énekelte Dvorzsak és Varga Gyuri. Gyurit nagyon kedveltem, még a kutyásoknál volt körlettársam, csendes, intelligens srác.
Leszerelt már.
Öreg Sas volt, egy korosztállyal idősebb nálam.
Most esett le, hogy nem voltam benn a laktanyában amikor ők leszereltek.
Se akkor, amikor az engem váltó kopaszok, a kisMágusok megérkeztek. Nem is nagyon tudják ki is vagyok én.
A mandulaműtét utáni lábadozásom töltöttem, amikor ezek történtek.
Most hirtelen nagyon fájt, hogy nem tudtam elbúcsúzni tőle, nem tudtam elbúcsúzni a többi jó fej Sastól, nem tudtam elbúcsúzni Lufitól, holott ő körlettársam volt.
Mikor a napokban visszajöttem kész tényként fogadtam, hogy nincsenek már, a mai napig eszembe sem jutottak. Köztük, öreg Sasok közt nagyon sok értelmes srác volt, valahogy velük egész jól elvoltam, kevés torzsalkodás jött létre köztünk.
Vajon hogyan szereltek?
Zajosan, ahogy mindenki tervezi?
Vagy úgy, ahogy Basáék, csöndben, szomorúan? És milyen lesz az enyém?

Sokáig töprengtem ezen, majd újra lenéztem a leírt versekre.

Az a mondat, hogy „2 percen belül agyonlövök valakit, ha nem jön 1 db gép ide!” az nagyon mellbe vágott most.
Az elszalasztott Sas leszerelés miatt amúgy is lehangolt voltam, de ez a mondat most még a szenteste napját is eszembe juttatta, amikor én is ölni akartam.
Tudtam amúgy, hogy ez mindenkinek megfordult már itt a fejében, de ez így, leírva, olyan indulatról árulkodik, amit most úgy éreztem, hogy állandóan bennünk lappang.
Igen, lehet az ember ennyire kiborulva.
A tisztek nem is sejtik, hogy időzített bombán ülnek. Egy kurva nagy puskaporos hordó a laktanya.
Az én előbb említett nyugalmam is csak látszat. Nem látszik rajtam, de szinte mindig azt érzem, amit B.K.Zs. - „Szabadságom előtt 2 nappal, megőrülök a betonon.”

Igen, néha azt érzem begolyózom. Amióta kétjegyű lett a napjaim száma, mintha lassabban telne.
Mint a lift, ami a földszinthez közeledve egyre lassabban süllyed, minél közelebb van, annál jobban lassul. Már nagyon közel vagyok a földhöz, ezért már észrevehetetlenül haladok, szinte egy helyben topogásnak tűnik.
Nem látszik, de fortyogom belül.
ponyva.jpgA látszólagos nyugalom annak köszönhető, hogy a tisztek nem basztatnak. Ha megtennék, valószínűleg robbannék.
Nem tudom mi lenne, de szinte biztos, hogy kezdődne újra a lázadásom korszaka.
Talán tudják ezt a tisztek is, és már őket is fárasztja, talán ezért is kapok rendes szabadnapot, hátha otthon kieresztek kicsit, és talán emiatt nem feszülünk össze.

Mindenesetre ma kiengedtek, senki nem szól hozzám, se az alegységügyeleten, sem a csapatügyeleten. Pedig ma borotválkozni sem volt kedvem, szőrösen álltam sorba, a kimenőre engedett társaim közt. Gitti a csapatügyeleten csak egy fintort hagyott végigsuhanni az arcán, mikor meglátott, de nem szólt.

 

 

 

 

 

 

Centi_30.jpg51

 

 

 

 

1988. március 29. kedd


Nem tudom, mikor viszik el innen a pakisztáni csapatot, de egyre több baj van velük.

Délutánra tettek Tranzitőrségbe, Ferihegy 2-re, reméltem, hogy már nem rájuk kell vigyázni, hogy már elvitték őket valamerre, de sajna nem, itt vannak.
Egyre ingerültebbek, ellenségesebbek, de ez tulajdonképpen érthető, három hete nem mozdultak ki innen, nem voltak a szabadban, egy pici helyre szorítva tengődnek, azzal az érzéssel, hogy senkinek sem kellenek.
Semmit nem tudnak csinálni, fekszenek a kőkemény márványpadlóra terített rongyaikon, vagy ülnek a kényelmetlen székeken.

Könyvet, újságot nem kapnak, nincs is náluk, semmi nincs amivel lefoglalhatnák magukat vagy legalább a gyerekeket, csak várnak, és ők sem tudják, hogy tulajdonképpen mire.
Ezt az egészet igazán a gyerekek sínylik meg.
Nekik a nagyobb trauma, hogy nem mehetnek sehova, hogy nem mehetnek ki a szabadba, még a reptér hideg betonrengetegébe sem, nem hogy zöldbe, a természetbe.
Enni kapnak ugyan, a reptéri catering szolgálat ellátja őket, de semmi olyan nem jut, ami egy kicsit is feledtethetné a nélkülözést.
Soha nem kapnak édességet, süteményt.
De úgy néztem, azért az nagyon kellene nekik, mert rászoktak a kéregetésre.
Koszos taknyos kezekkel böködik az óvatlan utasokat, akiktől valami csemegét remélnek.
Elképesztő érzékkel választják ki azt, akinél lehet is ilyesmi, és aki ad is, hogy szabaduljon abból a bűzös közegből, amit a kölkök magukkal húznak mindenhová. Bár a vadászszenvedélyük elég hullámzó, néha válogatás nélküli szabadrablást rendeznek, nekirontva minden egyes utasnak. Piszkálják őket, hisztit rendeznek előttük, verekszenek, marakodnak, durvák és kezelhetetlenek.

Nekem kellene kordában tartani őket.
Nem üthetem meg őket, ahogy szívem szerint tenném, csak enerváltan kísérem a csoportosulást, és a gumibottal igyekszem visszalökdösni őket az ő térfelükre.
Csakhogy sokan vannak, ki-kicsúsznak a hatósugaramból. Velem szemben valamiért nem olyan agresszívak, talán az egyenruha, vagy a pisztoly látványa miatt. De ez nem jelenti, hogy engedelmeskednek, meglógnak inkább. Nem tudom a többiek, a társaim, hogyan intézik, de nekem nem megy valami jól fegyelmet tartani.

Ma egy idősebb francia hölgy kiborult.
Valami csokit kierőszakoltak tőle, de közvetlenül előtte hangosan kiabálva többen össze is verekedtek érte, néha a hölgyre dőlve-esve, aki hiába igyekezett kimenekülni közülük.
Mire odaértem már a nő is hisztérikusan kiabált a kölkökkel, és mikor megérkeztem velem is. Nem értettem a nyelvet, de pontosan tudtam, mit mond.
Miért nem tudom ezeket a vásott ördögöket kordában tartani, minek vagyok itt, ha nem tudom az utasok biztonságát, nyugalmát biztosítani, tegyek már valamit az ég szerelmére, mit állok itt mint egy szerencsétlen balfasz.
Nem tükörfordítás, de nagyjából ez volt.

arab3.jpgErre több utas is csatlakozott hozzá, egészen kényelmetlenül éreztem magam, engem, a haza védelmezőjét, a hatalom képviselőjét lecsesztek a civilek. Elkaptam hirtelen a legközelebbi lurkót és a pakisztáni felnőttekhez ráncigáltam. Feldúlt voltam és hagytam, hogy ez mozgasson.

– A kurva anyátokat most már! – kiáltottam rájuk – Azonnal szedjétek össze a fattyaitokat, és tartsátok őket pórázon, vagy fojtsátok meg őket, leszarom, de legyen rend!

Oda löktem közéjük a gyereket és körbe mutattam a többire. Néhány másodpercig csend lett, majd a legidősebb férfi egy fiatal felé biccentett, az felállt és míg elhaladt mellettem, végig úgy nézett a szemembe, mintha meg akarna ölni.

Én is úgy néztem rá.
De valóban összegyűjtötte a kölköket, és míg szolgálatban voltam velük, nyugalom lett.

Nem szeretek kiabálni, káromkodni, nem is tudok, de ma használt.