393

Április 23. Csütörtök

Koltay a csüti. Nem küldtem el időben a vacsorát, megbuktatott.

Elfelejtettem na.

Összekészítettem mindent, ahogy kell, de aztán az egyik korosztályom konyhamunkással beszélgetni kezdtünk és kiment a fejemből. Egyszer csak csörgött a telefon, Koltay ordított a túloldalon, hogy leszóltak neki a reptéri ügyeletes tisztek, hogy mi történt, nincs ott a vacsora. Magyarázzam meg azonnal, de hát nem tudtam értelmeset mondani, csak, hogy tényleg nem küldtem fel.
De mi az istenért, fiam? Na mindjárt átmegyek! – üvöltötte a telefonba.

Intettem a konyhamunkásnak, ilyen gyorsak sosem voltunk, néhány tizedmásodperc alatt vízben úszott a konyha, és én a vacsorás bödönöket huzigáltam az ajtóhoz, a segédem meg sikálta a padlót.

Koltay belépett és mint egy bika támadt nekem, hiába mondtam, hogy belefeledkeztünk a takarításba, a sárga földig leteremtett.

– Na ne röhögtessen, azonnal pakolja össze amit kell, küldöm a kocsit érte. Azt hiszi, hogy amiatt, hogy múltkor nem sikerült a szolgálati szabályzatot átírnia, akkor figyelembe se kell vennie? Ha nem tudja előbb elküldeni a vacsorát, akkor még későbbre tolja? Megérdemelné, hogy ne küldessem fel egyáltalán, aztán kiállítanám a visszaérkező éhes katonák elé, hogy elmondja mi is történt! Tanulja meg, hogy a társaival nem szórakozhat, ők fogják a maga seggét védeni, ha olyan a helyzet, kötelessége odafigyelni az ellátásukra! Hol van a bajtársiasság?

Na ezt baszdmeg jól megkaptam. Égett a pofám tényleg.

– A következő szabadnapjáról ne is álmodjon!

Felemelte a telefont és feltárcsázta Cupit és felvázolta a helyzetet.

–  ...tudod kérlek, az ilyen szakács megérdemelné a lefokozást, ha rajtam múlna, repülne innen! Hamar a 2. században találná magát, hogy megtanulja milyen az őröknek kinn!

Itt beállt egy kis csend. Gondolom, az öreg elmondta, hogy tulajdonképpen pont ez a helyzet, tényleg repülök a szakácsoktól, meg gondolom, azt is, hogy ezt a saját kérésemre intézték el. Ettől úgy láttam, kissé lehiggadt.

– Maga tényleg az elhelyezését kérte innen? – nézett rám miután letette a telefont.

– Zászlós elvtársnak jelentem, igen.

Ő volt az egyetlen, akinek a szemében valami elismerésféle csillant, de ez elmúlt hamar.

– Nem sok jót jósolok magának, ha ennyire szarik a társaira. Ha nem változik vért fog hugyozni köztük. Én is magán tartom a szemem majd. Itt a konyhán lehet, hogy nagy legény, de majd meglátjuk, mi lesz magából, mert hogy ott is nagy lenne a mellénye, azt kötve hiszem.

Az ajtóból visszafordult, talán csak én reméltem, de mintha enyhe mosoly lett volna a szája sarkában, amikor rámutatott a vizes padlóra és mondta:

–  Ezt a színházat meg tüntessék el.

448

Február 26. Csütörtök

Letelt 3 hónap!! Már csak 15.

Viszont ma az egész laktanyára kiterjedő tavaszváró nagytakarítást rendeltek el a tegnapi ünnepélyességre való tekintettel. Mert ugye nem lazsálhatunk minden nap úgy, mint tegnap. Nekem semmi kedvem nem volt takarítani, meg azt reméltem a konyha eszébe sem jut senkinek, nem jönnek ellenőrizni. Délelőtt én vagyok a konyhafelelős, vagyis a szolgálatban lévő szakács egyedül, az idősebb szakácsok nem jöttek le, csak a mosogatásra lerendelt saját korosztályombeli kopaszok vannak velem.

Őket se akartam nagyon dolgoztatni, inkább a kiképzésünkről beszélgettünk. Kiderült, hogy Körmenden voltak és ott orosz típusú csizmát hordtak és az volt a legnagyobb ajándék, amikor itt surranót kaptak. A teafőzéshez használt nagy fazekakat felfordítottuk és azokon üldögéltünk, mikor benyitott Csupor alezredes. Ránk nézett, már éppen szólt volna, de valaki megállította. Ő visszalépett behúzta maga után az ajtót, a kilincset nem engedte el.

Beszaladtam a raktárba, kihoztam két zacskó ultrát, az egyiket az öltözőben rúgtam szét, a másikat a konyha azon sarkában, amire nem láthatott rá az ajtóból, majd visszaültem. Mikor az „ales” ismét benyitott, „vigyázz-t” vezényeltem a két kopasznak. De nem kápráztattam el.

– Maguk mit moziznak itt? Nem hallották, hogy ma laktanyarend kialakítás van? – dörrent rám – Maga a felelős, mi folyik itt?

– Jelentem taktikai megbeszélés!

Csupor kicsit elakadt, ő is érezte, hogy ez valami nagy pofátlanság, ezért sietve betessékeltem a konyhába.

– Jelentem a megkértem a két határőrt, hogy takarítsák ki a folyosót, meg a konyha nagy részét mire kiosztom a reggelit, de nem voltam elégedett, most azt magyaráztam el éppen, hogy hogyan szeretném látni a helyiségeket. – hadartam gyorsan, hogy ne tudjon belevágni – rájuk a konyhát bíztam, én magam az öltözőt, a folyosót és a raktárhelyiségeket teszem rendbe, mert oda csak én léphetek be.

Nem tetszett neki, mondogatta, hogy mit képzelek én, mások takarítanak, mi meg itt beszélgetünk? De megmutattam, hogy már felszórtuk az ultrát, csak a víz kell és sikáljuk is.

És ezek? – mutatott a mocskos asztalokra – Nem kéne ezeket letakarítani előbb?

– Jelentem azt a slaggal kell majd a padló felöntésekor lecsapatni, ahogy a konyhai takarítási rend előírja – hazudtam, mint a vízfolyás.

Csak volt haszna a szakmai gyakorlatnak a szakács suliban. Az dolgozott ott is a legkevesebbet, aki a legügyesebben hazudott.

– Jelentem, az én érdekem, hogy ragyogjon minden, mert délután haza szeretnék menni. Alezredes elvtárs kérek engedélyt a takarítás után kimenőre menni!

Tudom, hogy ezt így nem lehet, kihallgatásra kell jelentkezni az alegységügyeletesnél, de úgy éreztem minden ötlet jó, amivel elterelem a figyelmét arról, hogy kurva nagyot buktunk nála.

– Tőlem azt ne kérje, de majd szólok Hortományi alhadnagy elvtársnak. – mondta ridegen. Kifelé menet benézett az öltözőbe, igen-igen ezt már szeretem, dünnyögte a koszos helységben szállingózó ultrapor láttán, „pihenj-t” vezényelt, majd kiment.

Nekem patakokban csorgott a veríték a hátamon, de megúsztam, ráadásul este tényleg kimenőre mehettem. A két kopasz határőr most mert csak megmoccanni, egy kicsit erélyesebb voltam velük, de besegítve kettejüknek, gyorsan szemlére vágtuk a konyhát.