202

Október 30. Péntek

Éjszaka F1-n kampóztam. Kübli állította össze a váltást, kitett a 25-ösre, messze mindentől.

Egyetlen gép állt most csak ott, egy délután érkezett kisméretű, amerikai magángép. Nagyon mostohán bánunk az ilyenekkel, akik ezzel érkeznek.
Érezniük kell, hogy épp csak megtűrjük a fajtájukat.

Azzal, hogy ezt a pici gépet ennyire hátra tesszük, olyan, mintha nem számítana, a senki földjére került, senkit nem érdekel, csak útban ne legyen.
Hogy az útlevélkezelő surranótársaim és a vámosok hogy fogadják nem tudom, de ha visszapillant az amcsi, mielőtt belépne a reptér épületébe, ahová egy remek Barkas hozza el, és a távolban felsejleni véli a gépe kontúrjait, csak azt érezheti: "szarunk rád".

Én úgy gondoltam, hogy ne árválkodjon egyedül és megpróbáltam összebarátkozni vele.
Nagyon jól nézett ki, a nagy utasszállító gépek kicsinyített mása.


Hengeres test, pici, kerek oldalablakok és hátul a farokszárnyak alatt két formás sugárhajtómű. Mindent ami kiállt, meghúzgáltam, mindenbe, ami humorú abba belepiszkáltam. Annyira messze voltam mindentől, hogy egészen felbátorodtam. Azt tudom, hogy az ilyeneknek az ajtaja egyben a lépcső is, lehajtva egész a földig leér.

Jött a logikus gondolat.
Beszállok.

Ha kinyitom az ajtót, semmilyen létrát, lépcsőt nem kell odahuzigálni, lehajtom, beszállok, benézek a pilótafülkébe, aztán kiszállok és kész vagyok.
Hogy mivel is vagyok kész, mi értelme az egésznek, nem kristályosodott ki, következésképpen, hogy ez micsoda marhaság, szintén nem látszott sarkosan.

Körbekémleltem, sötét is van, tényleg senki nem láthatott ide, talán a legközelebbi betonon járőröző társam, de nagyon remélem, ő is valahogy kummant, szarik rám. Tehát határozottan nyúltam a kilincshez, megragadtam és kicsit megfeszítettem, hogy érezzem, mekkora erőt kellene kifejtenem, hogy kinyissam, mikor is a tarkómba markolt egy hang.

Olyan éles, azt hittem, lemetszi a fejem.
Hátrarántotta a koponyám, az eget láttam, feszült a gigám, és úgy képzeltem, hogy átvágja a torkom, aztán egy mozdulattal lekanyarítja a kobakom a helyéről. Ujjaim begörcsöltek és valahogy itt tudatosult, hogy én majd összeszartam magam ezenközben, úgy megijedtem.
Egy kurva riasztó visított fel.

Eszembe sem jutott, hogy ezekben riasztó van. És nem csak a hangja, hanem a riasztó, mint fogalom szúrt az agyamba. Az autóinkban például egyáltalán nincs.
Nem is ismerek olyat, nem is hallottam olyanról, akinek lenne.
De hogy ilyen létezik, hogy hozzáérek és megszólal?
Ki se kell nyitni az ajtót?
Az amerikai filmekben ki kell nyitni az ajtót, hogy megszólaljon.
Ez iszonyat kellemetlenül ért.

Mert ha mondjuk légoltalmi sziréna szakadt volna fel az éjszakában, azt érteném.
Attól meg se ijednék, tudomásul venném csak.
Tudnám, hogy mi a teendő.

De hogy én váltok ki hangot és azért szólal meg, hogy én, aki vigyázok itt mindenre, én elijedjek, arra nem számítottam.
Ez baromi hatékony így.
Éjszaka, mindenkitől távol, ahol bármi történhetne velem, senki észre sem venné, ahol tök egyedül vagyok, ezt nehéz feldolgozni.
Ez ijesztő.
Én például, majdnem összecsináltam magam.

És még mindig visít.
Úgy vág bele az éjszakába, akár egy tőr.
Valószínűleg a határszéleken is hallani.
Perceken belül elfogó vadászgépek kerítenek körbe, addig ki kell találnom, hogy mi történt.
Én egy faszit láttam az gép ajtaját feszegetni, egészen biztosan az államrend megdöntésén fáradozott, de legalábbis ezzel a géppel akart kimenekülni Amerikába.
Rákiáltottam, hogy állj, ekkor ő elterelésképp megrántott valamit a gépen, az felvisított, és míg én a hangra figyeltem, ő kereket oldott. Igyekeztem én a hangot semlegesíteni, de nem találtam meg a módját.
Jelentem, így volt.

Legalább egy kicsit halkulna!
De nem.
Nyomjam vissza a kilincset?
Nem lehet, hogy azzal rásegítek?
Hogy utána hosszabban vijjog?

Csak az marad, hogy állok itt megsemmisülve.
Vagy arrébb megyek.
Messzebbről biztos halkabb.
De az úgy meg olyan, mintha menekülnék.
Pont, mint aki rossz fába vágta a fejszéjét, amikor meg jön a baj, eliszkol.
Nem, így ne lássanak meg a kutügy UAZ-ból, ha netán igyekszik kifele a riadóztatott állomány.

De lenne már vége!
Csönd.

– CSÖÖÖÖÖND! – próbáltam túlüvölteni, aztán füleltem, hogy volt-e hatása. Nem volt, így rákiáltottam újra, mikor hirtelen, egy hullámzó dallam, kellős-közepén egyszer csak abbamaradt.

Álltam a szintén fülsértően teljes csendben és vártam, hogy e csend varázsa, görcse elmúljon.

Csak nagy sokára jöttek félős, gyengécske foszlányai a reptér szokásos zörejeinek, beindul egy csomagos kistraktor, hangosat nyikordul egy fém ajtó.
Ilyenek.
És lassan betöltik a teret a zajok, ijedten nyomakodva lökdösik felém a hátsók az előttük vonakodókat. Mintha egy csapat makákó merészkedne ijedősen vissza a saját területére, ahonnan egy oroszlán megjelenése miatt szaladtak szét. A riasztó hangja mindent kiűzött, én álltam egy lelakott süketszobában, aminek az eresztékein lassan visszaszivárognak a zörejek.
Végül csak elértek mind, bekerítettek és visszarántottak az életbe, minden megy a szokott medrében, ideje nekem is összeszednem magam.
Már csak az azonnal kiküldött váltást, esetleg a rádión behívást kell megvárnom. Nyilván bevisznek egy alaposabb fejmosásra.
Meglehetős távolságból körbejártam a gépet, minden olyan, mint a hang előtt volt. Egyre többször néztem a rádióra, meg kémleltem a horizontot, de semmi nem mozdult. Aztán végigálltam a rendes szolgálati idő maradék két óráját, és a váltásnál senki nem kérdezett semmit és senki nem utalt semmire.

Hogy ez hogyan lehetséges, nem tudom, pedig a riasztó visítása tuti, hogy mindenkit kiugrasztott a kutató ügyeleten az álmából.
Lement az egész szolgálat és a járőrtársak se kérdeztek semmit, így ez a dolog is elmerült a felejtés mocsarának antianyagába.
Soha, senki nem kérdezte, mit csináltam azzal a géppel.

Ma van Edit szülinapja. Csak most az éjszakás váltás után láttam meg a naptárban a saját bejegyzésem. Egyáltalán nem emlékszem mikor és hogyan írtam be.
De telefonálni nem tudok, levelet úgy kellett volna feladnom, hogy mostanában kapja meg, most már úgy el vagyok késve, hogy nagyjából jövő csütörtökön érne oda a most megírt levél, tehát nem kell sietnem, pár nap ide vagy oda, már nem számít.
Majd reggel megírom.

De mi a szart írjak, ami a szülinap témakörében jövő csütörtökön, még nem ciki?
Amiből nem jön le rögtön, hogy elfelejtettem a dátumot és csak későn reagálok.

Nem írok én semmit.

Úgyse megyek ki innen egy darabig szerintem, és mire hazajutok, már túllépett az egészen.

346

Június 8. Hétfő

Ma találkoztam a Ketyával!! Ketya iskolatársam volt a szakács suliban, azóta meg a barátom. Nagyon örültem, ugyanis őt három hónappal előbb hívták be és azt gondoltam, hogy addig, amíg le nem szerelünk mindketten, pontosan 1 év 9 hónapig nem látjuk egymást. De ő most a Honvéd kórházban van, illetve pontosabban 30 nap EÜ szabin.

Ketyával a szakácssuli utáni nyár kovácsolt össze, amikor együtt próbáltunk szerencsét a balatoni vendéglátóiparban. Sok szerencse kellett hozzá, és nekünk azzal nem is volt bajunk. Az egyik legnagyobb szerencse akkor ért minket, amikor valami apróságon összeszólalkoztunk a szállásadónkkal, így már az első éjszaka kihajítottak minket és a földvári vasútállomás melletti fűzfa alatt kellett éjszakáznunk. Azért szerencse, mert enélkül valószínűleg végigdolgozzuk a leszerződött hónapot, felvesszük a  pénzt és hazamegyünk. Így viszont egy folyamatos, kalandokkal teli csövezés kezdődött.

Ketyát augusztusban bevitték katonának, Brenyóval, Ketya általános iskolai osztálytársával kísértük el a gyülekezőhelyre, a Sportcsarnokhoz.

Egészen mostanáig nem sokat hallottam Ketya felől, én novemberben vonultam, levelet nem tudtunk váltani, azt se tudtam pontosan hol van, de mint most mondta, Lentibe vonult, mesélte, hogy az első hónapokban szinte egyáltalán nem volt otthon.

Abban a mondásban, hogy „embert barátjáról” lehet valami igazság. Amikor mesélte, hogy a kiképzés után az egész századot elvitték a debreceni konzervgyárba, ő átaludta az ébresztőt, átaludta a körlettársak készülődését és átaludta a század menetelését, IFA-ra terelését, akkor magamra ismertem. Nem történt konkrétan ez velem, hanem csak ilyesmi hülye szituáció.
Lentiből Kaposvárra került írnoknak, ott viszont unatkozott. Mivel haza innen sem engedték, úgy érezte valamit tennie kell, így egyszer egy hirtelen ötlettől vezérelve dagadtra püfölte a térdét stokival. Jól sikerült, mert azonnal a kaposvári, onnan meg a budapesti Honvéd kórházba került.
A duzzanat vészes gyorsasággal apadt, ki kellett találni, hogyan tovább. Például úgy, hogy megkérdjük a gyanúsan fiatal műtősfiút, hogy ki fia, borja. Hát és mit tesz Isten, katona. De nem ide van beosztva, hanem ő tulajdonképpen beteg. A laktanya felé. A kórházban viszont, mint „Hilfer” dolgozik. Vagyis a Honvéd kórház az akut műtőssegéd hiányt oly módon pótolta, hogy a hozzá bekerült kiskatonáknak felajánlotta, hogy egy hónapos eü. szabadság fejében maradjanak a gyógyulást követően a kórházban segítőként, 'Hilfer"-ként. Pár nap múlva már Ketya is műtőssegéd lett. Részt vett egy műtéten, csak néznie kellett, közben letesztelték, bírja-e a vér, a lüktető szervek látványát. Esze ágában nem volt visszamenni a laktanyába, tehát bírta.
Amikor felnyitották a testet, akkor elbizonytalanodott, lassan hátrálni kezdett a műtőasztaltól, ekkor csak annyit mondtak neki, hogy ha most kimegy, később már csak rosszabb látvány fogja fogadni a műtét közben, ha nem kell egyenesen elfutnia, maradjon, próbálja meg. Aztán, ahogy mondta, az első pár perc után már kifejezetten érdekesnek találta amit látott.
Hilferként szinte civil élete volt, nem mehetett ki ugyan a kórházból, de benn a munka után azt csinált, amit akart. Három hónapig lehet valaki a laktanya felé betegnek bejelentve, ha hosszabb a betegség, automatikusan elindítják a leszerelési eljárást, ami sok, igen alapos vizsgálatot is jelent. Ezt megelőzendő a kórház három hónap után elbocsátja a katonát, jutalomként viszont kiírja 30 nap eü szabadira.
Ezért éri meg mindenkinek.

Innen meg nagyon keveseknek vezet vissza az út a laktanyába. Ketya épp azt meséli, hogy már készítik neki a helyet, ha van üresedés, azonnal megy is vissza. Nehéz oda bekerülni, de azt mondja olyan érdekes műtéteket látott, amit sose gondolt volna. Épp mesélte volna, hogy milyen az agyműtét, amikor észbe kaptam, hogy már iszonyú késésben vagyok, elbúcsúztunk, azzal a tudattal, hogy lehet egy újabb fél év, vagy több is mire újra találkozunk.

Egész szabadnapomon nem voltam az Editnél. Néha van olyan érzésem, hogy nagyobb nyugtom van, ha nem megyek el hozzá, nem jelentkezem. Ő nem tudja, mikor vagyok itthon, ha én nem szólok neki. Tehát van, amikor nem is tudja. Érzi, hogy valami nem stimmel, mert kimaradnak hetek, de nem tud rajtakapni, hogy épp kinn vagyok a laktanyából.

Viszont így nem sok esélyem van jobban közeledni hozzá. És néha riasztóan nem is akarok.

Aztán visszaérkezésnél majdnem elkéstem. Iszonyú nehezen megy igazodnom az időhöz. Nem tudom, hogy szándékos-e, a tudatalattim dolgozik-e ilyen látványosan – egyszer már volt olyan érzésem, hogy egy seggfej –, mindenesetre olyan gyönyörűen hagyom figyelmen kívül, hogy már készülődni kellene, már indulni kellene, mintha ettől tényleg nem is telne az idő.
Csak a legeslegutolsó pillanatban, amikor szinte borítékolható a késés, akkor szánom rá magam az indulásra. Rohantam, ahogy csak tudtam, már amennyire az egyenruhához illik a sietség. És végül épp hogy, egy-két perc ráhagyással értem be.

Ma megyek először éjszakai szolgálatba. Várom nagyon, mert fogalmam sincs, hogy működöm éjszaka. Mikor leszek álmos, az leszek-e egyáltalán, és hogy bírok majd ébren maradni?

Az őrszolgálatban van egy kiismerhető gyakoriság, 4 óra múlva leváltanak. De itt sokszor úgy megy ki a betonra az ember, hogy nem tudja, mikor jön a váltás. Az olyan nyomasztó, hogy hidegebb éjszakákon, több fokot csökken tőle a hidegérzet.

Ráadásul ez lesz az első éles szolgálatom egyedül, kutyával. Mivel szeretnék minél több szabadságot adni neki, ezért Ködit vittem ki magammal.

359

Május 26. Kedd

Tegnap este átmentem Edithez. A zsávoly hazacsempészésének volt egy nagyon pozitív mellékhatása. Illetve jelen helyzetben pozitív, minden más esetben riasztó hatása.

Olyan érzésem volt, mintha tegnap megpácoltak volna és kicentrifugáztak volna egyszerre, a hazaúton megfőtt tököm épphogy alaktartó massza.
A dugás eszembe sem jutott.

Nem tudom mennyi idő alatt lettem volna szolgálatra kész, ha Edit mégis úgy akarta volna, illetve inkább, ha úgy alakult volna. Nem hiszem, hogy sok, de bele se gondoltam. Ez a nyugalom nagyon kellemes. Tudtam úgy érni hozzá, hogy csak szeretet volt bennem, kívántam a testmelegét, magamhoz húztam és ő érezte, hogy harcképtelen vagyok, engedte magát. Arcának apró részleteit simogattam az ujjbegyemmel, finoman követve vonalait. Ő is simogatni kezdte a kezem, az arcom, a mellkasom.

És mivel nem volt az a sürgető érzés, hogy rögtön rámászom, megbízott bennem és hagyta kalandozni az én kezemet is. Sokkal többet engedett, mint eddig bármikor. Végig simogattam a mellét, fenekét meg a szeméremdombját is. Csak azért tettem, mert láttam, hogy ez neki jó. Tudta, hogy csak emiatt csinálom és hagyta. Élvezte, és élvezte azt is, hogy ezzel persze határtalan örömöt okozott. De én meg azt tudtam, hogy egy rossz mozdulat szétrombolhatja ezt az idillt. Egy erősebb nyomás egy elsietett simogatás, amiben megérzi bennem a türelmetlen kant, összetöri a varázslatot. Tehát nem tettem ilyet.

Hazafelé üvöltés cirkulált bennem, de nem tudtam, hogyha kiengedem, akkor örömujjongás vagy dühös csatakiáltás tör-e elő, ezért hagytam benn elcsitulni. Bár ugyan most megint kisfiúnak éreztem magam, összességében mégis el lehet mondani, hogy jól összehangolódtunk ma Edittel, mintha minden rendben lenne. Pedig dehogy, talán csak egy lehelettel többet remélhetek legközelebb. De ez sem biztos.

Este miután visszajöttem rám ripakodtak, hogy azonnal öltözzem át, mert riccses vagyok. Vagyis riadókészültség van. Történhetett valami a reptéren, vagy a városban, mert olyankor helyeznek bennünket harckészültségbe. Nem nagyon tartanak a tisztek ilyen vakgyakorlatokat. Olyan esetleg lehet, hogy azt megnézik, hogy teljesítjük-e a két perces exponálási időt, vagyis elkészülünk-e két perc alatt mindennel, lőszer és fegyverfelvétellel együtt. De ez most más, nem ugráltatnak, csak össze kell pakolni és aludni is ruhában, bakancsban lehet. Ezt csak úgy nem csináljuk reggelig. Valami tuti történt.