56

1988. március 24. csütörtök

Ma délután Tranzitőrségbe tettek. Alapvetően ez jó szolgálat, egy csomó minden történhet, volt, hogy egy nővel beszélgettem, volt hogy próbálgattam a pisztolyt, a könnygázt, volt, hogy a palesztín felszabadítási front emberére vigyáztam, és persze volt ennek árnyoldala is, amikor összeverekedtem Babarcsi zászlóssal. De mégsem a betonon áll az ember, ülni kell benn az épületben, és úgy összességében nagyon nyugodt szolgálat.
Gondoltam én.

Ferihegy 2-re vittek, ezt a repteret én is jobban szeretem, modern és futurisztikus, egy szelet nyugat.

Mondjuk, az magyaros jelenség, hogy elfelejtettek olyan tranzithelyiséget tervezni ide, amiben a többi utastól elkülönítve lehetne őrizni azt, akit nem akarunk beengedni. Esetleg lehetne benn ágy, meg mondjuk ebédlőasztal, ha hosszabb ideig itt kell maradnia a delikvensnek. Ha ugyanis nincs fogadó ország, és senki nem tart igényt az itt rekedt utasra, akkor napokig itt kell maradnia. Ezt az időt várótermi székeken tölteni igen kényelmetlen.

Meg úgy egyáltalán, nem valami nagy a tranzit, és így folyamatosan keverednek az őrizetesek és a normál utasok. Mostanában egy komplett pakisztáni siserehad költözött be a F2 tranzitjába, vagy 10 gyerek, öregek, nők, férfiak körülbelül 25-en. Hogy hogy a fenébe kerültek ide ennyien úgy, hogy se itt nem kellenek, se ott, ahonnan jöttek, se ott, ahová innen mennének, senki nem tudja. Ez valami nagy család lehet vagy klán, akik otthont váltanak. Azt nehezen hiszem, hogy nyaralni mennek. A többiek szerint már itt vannak másfél hete, de én csak most tudtam meg, amikor megkezdtem a szolgálatot.

Nem tudni meddig maradnak, mert tényleg semmilyen ország nem akarja fogadni őket, pedig a szagukat még nem is érezték.
Ráadásul az egész tranzitot megtöltenék, ezért mégsem oda tették őket, hanem a rendes utasváróba, széksorokkal leválasztottak nekik egy részt, ahol a földön és székeken éltek.
Volt valami hierarchia köztük, hogy a férfiak és az öregek aludtak a székeken, nők, gyerekek a földön. Eszméletlen nagy szemét volt körülöttük, pedig Nagy Feró szerint, akit én váltottam, naponta igyekeznek a takarítók rendet tenni. Elmondta azt is, hogy szarnak mindenre, alig lehet őket kordában tartani, ő csak arra tudott figyelni, hogy lehetőleg a nagyját a csoportnak egyben tartsa, és hogy ne piszkálják a többi utast.

Tényleg nem könnyű feladat őrizni őket.
Az öregek és a férfiak nem nagyon mozogtak, nem is velük volt a gond, hanem a nőkkel és a gyerekekkel. Pisilni kell, enni kell, vizet hozzak - ilyen kérések folyamatosan. Szerencsére egy vécé mellé tették őket, így csak intenem kell, hogy mehetnek, szemmel tudom tartani őket így is, de a rohadt kölykök terjedtek mindenfelé, mint a kolera. Voltak vagy nyolcan, mint az orgonasípok, ha megállítottam egyet, biztos, hogy kettő átcsúszott a hónom alatt.

Találtak valami kukát, aminek a felső fém keretét levették, úgy nézett ki, mint valami kicsi hullahopp-karika, amivel olyan játékot játszottak, amit én csak a harmincas évekbeli rajzokon láttam, hogy egy ceruzával hajtják, gurítják, és szaladnak mellette. Ez tulajdonképpen nem volna baj. De ehhez sok hely kell, és tán egyszer el is lehet viselni, hogy végigcsörömpölnek vele a kőpadlón a váróterem egész hosszában, de mindegyik hajtani szeretné. Az, amelyik úgy érzi, van esélye megszerezni, tehát a nagyobbak egy része az veszekedéssel, verekedéssel igyekszik a jogot megszerezni, a kisebbek sírnak, de azért figyelve, hátha a tülekedésben el tudják csenni a fémgurigát, ezért még jobban lökdösődnek egymással és a nagyokkal is, az első pofonig, amitől jobban sírnak, amíg a jó pozícióban őket felváltó társukat szintén lepofozzák.
Mikor valamelyik megszerzi mégis és elindul vele, ez a pulzáló massza követi. Az, aki megszerezte, nem akarja senkinek odaadni, mert ez jó játék, rabjává válnak, és erőnek erejével igyekeznek megtartani, de még a legerősebbtől is elveszi egy rövid időre szövetkező pár, akik miután megszerzik, egymásnak is esnek és vagy közben megkaparintják tőlük mások, vagy az erősebb elindul a karikával körbe.

A pakisztáni család többi tagja - köztük két kislány is - a jelenséget és az ezzel járó zajt természetesnek veszi és kedélyesen duruzsolnak, miközben az utasok nem hallják, nem értik a hangosbemondó hangját, hogy melyik gép indul és hol kell becsekkolni.

Én talán másfél perc alatt gyűlölöm meg ezt a karikás játékot, holott lehetne nekem is jó móka, ha ezt az egész lüktető gömböt mondjuk hajthatnám a gumibottal. De azt egy korábbi esetből tudom, hogy az ilyen muszlim arcok nem kedvelik, ha a gyerekeiket valaki szabályozni akarja.

Az utasok robbanásig feszülve figyelik az eseményt, mint valami hideg düh táplálta jégvirág, úgy terjedt, erősödött az idegengyűlölet.
Már épp felmerült bennem, hogy valahogy sunyin használom a könnygázspray-t, mikor megjelent két LRI-s fickó meg egy nő, és guruló ételkocsin kaját hoztak a pereputtynak.

Ugyanaz a tumultuózus közelharc alakul ki a kocsi mellett, de ezt valamelyest kordában tartják a dominánsabb hímek, akik először maguknak, majd a többi felnőttnek, köztük utolsóként a nőknek és a két kislánynak osztják ki az ételt, majd végül a kölköknek, gondosan kiválogatva a legharsányabbakat. De aztán az evés lecsöndesíti a bagázst, legalábbis egy időre.

Hihetetlenül idegesítőek, eltervezem, hogy kaja után az első elkóborló gyereket lelövöm.

Aztán az evés kikapcsolja a rövid távú emlékezetet, mert már nem jut eszükbe a játék, és ha rá is téved véletlenül valamelyiknek a tekintete a sarokba ledobott karikára, semmilyen ingert nem vált ki, törlődött a kollektív tudatból a vele kapcsolatos ismeret.

Ma mégsem öltem gyereket a szolgálat végéig, de kezdem érteni a háborúkban szinte menetrendszerűen megjelenő erőszakos cselekedeteket a polgári lakossággal szemben.

 _____________________________________________________________________________

A Ferihegy 1 Tranzit bejárata: