488

 Január 17. Szombat

Ma bárddal kellett apró darabokra aprítanom a TBC-s disznók fejét, gulyásleveshez. Küzdöttem rendesen, vannak a koponyának részei, amit egyszerűen nem lehet szétverni, a többkilós bárd is lepattan róla, ha véletlenül eltalálok egy fogat, az olyat üt, hogy majd kirepül a kezemből. De azért tetszett nagyon, odaképzeltem az ellenszenves szakácsokat, a sok kínlódást a bevonulás óta, a hosszú időt, ami hátravan, a tiszteket, és úgy egyáltalán az egész katonaságot. Hangosakat kiáltva csaptam le, néha két kézzel, favágó mozdulatokkal trancsíroztam. Időnként megálltak az ajtóban az idősebbek röhögni, meg biztatni, hogy szerintük legyőzhetem a disznókat, én vagyok az okosabb.
Azt hittem, ez az egész meló csak valami vicc és célzottan engem szopatnak, de végül minden mócsingot, a földre-falakra pattant darabokat is beletették a levesbe, kiegészítve vele az egyéb hulladékhúst.

Egy kicsit panaszkodtak a katonák, hogy rettentő gusztustalan, amikor disznószemek kacsintanak ki a levesből és fájdalmas ráharapni egy-egy sertésfogra, csontszilánkra, de a zászlós mindenkit megnyugtatott, higgyék el, mindent megtesz, de ahhoz, hogy a tegnapihoz hasonló, drága színhús kerülhessen időnként az asztalra, meg kell húzni a nadrágszíjat és el kell viselni az ilyen jellegű ételeket is.

Még mindig hólapátolás, illetve most inkább a tükörré vált utakon kellett a jeget feltörni, mert ma már nem esett, csak hideg volt.
De az nagyon.