538

November 28. péntek

Ma már néha egy-egy tisztes elvitt belőlünk párat, de szerencsére mindegyikünk sértetlenül visszaérkezett, takarításra, hólapátolásra, krumpli pucolásra használtak minket.

Én igyekeztem a felső ágyon minden ajtónyitásnál beleolvadni a környezetbe, fel se emeltem a fejem, nem akartam semmit sem csinálni.

Mellettem egy izgága gnóm röhörészett mindenen, rettentően idegesített. Ilyen formát én még sose láttam. Olyan széles, mint két másik ember. Nem kövér.

Széles.

Mintha olyan sziámi ikrek lenne, aki beszületett két fél vállal rendelkező testvére közé. Én az ágy közepén takartam ki egy viszonylag keskeny részt, ő végigérte a vállaival széltében. Emiatt néha átcsúszott valamelyik végtagja. Ilyenkor undorodva tologattam vissza. Felriadt, kicsit megilletődve vártam, hogy mit reagál, de csak elvigyorodott és pillanatok alatt újra álomba zuhant.

A feje is széles volt, csak a negyedik nap találtak rá sapkát, de a legszélesebb a vigyora volt, amiből kibukkantak az egymástól meglehetős távolságban ülő nagy, sárga és tökéletesen négyzet alakú lófogai. Néha azon kaptam magam, hogy hosszan, hitetlenkedve vizsgálgatom.

Estefelé valahogy beszédbe elegyedtünk, kiderült, hogy mátészalkai gyerek. Mesélt a kamaszkoráról, egyre szórakoztatóbbnak találtam, főként azért mert a tájszólásról eddig azt gondoltam, csak az öregek sajátja, most találkoztam életemben először velem azonos korú sráccal, aki majdnem érthetetlen kiejtéssel beszélte a nyelvünk.

Eddig burokban éltem, ahol felnőttem, ahova suliba jártam, ahol dolgoztam, mindenhol gyakorlatilag pesten született és itt is nevelkedett emberrel találkoztam. Most meg itt egy csomó vidéki srác, azt se értem mit mondanak.

A suliban, a sporttársak közt az az elmélet volt az elfogadott, hogy amit lehet, el kell kummantani. Hát én ehhez igyekszem majd tartani magam, de itt a vidéki kölkök, se nem zúgolódnak, se nem bujkálnak, de még olyan is akad, aki önként jelentkezik, ha keresnek néhány embert, havat lapátolni.

Érthetetlen.