378

Május 7. Csütörtök

Ma, kerek 30 nap után mehettem ki szabadnapra.

30 nap.

Nem is nagyon hallottam, hogy a törzsszakasznál lett volna ilyen hosszú benntartózkodásra példa. Az őrszázadoknál ez bevett gyakorlat, de a törzsszakasz válogatott csókosokból áll. Ha valami ordenáré baromságot nem csinálnak, akkor gyöngyéletük van. A bent töltendő szabadnap is igen ritka, de hogy valakit egy hónapig ne engedjenek ki, az mindenkit meghökkentett. Mintha egy leheletnyi tiszteletet éreznék emiatt, de persze van, aki egyszerűen csak agyalágyult marhának tart.

Edittel – azt hiszem - majdnem minden rendben. Mondjuk felvett valami új szokást, hogy rácsap a kezemre, ha az eltéved. Ehhez olyan, ellentmondást nem tűrő határozottság, olyan tűz van a szemében, hogy tisztán látszik, ádázul védekezni fog. De az is látszik, hogy az a tűz bennem dermesztő jeges hómezőt akar létrehozni.

Nincs erre esély. Nem hűlök le, a hómező csak egy apró sistergés, mint a vízcsepp a rezsón, olyan gyorsan elillan. Marad az alig kontrollálható vágy.
De ha nem a saját farkam dobol a fülemben, akkor jó vele. Beszélgetünk, nevetgélünk. Azt nem említem neki, hogy mi van nálunk itt benn, viszont rácsodálkozom a mindennapjaira, érdeklődöm, kérdezgetem, majd sikamlós vicceket engedek el. Kezdetben szellemes vagyok, aztán önkéntelenül alpári, mígnem a magam előtt is letagadott vágy egy hihetetlen nagy belső erekcióban kiteljesedik és a makkom belefúródik az agyamba, aztán mindenem a faszom lesz, bárhol érint meg, olyan mintha épp befogadna, majd szétrobbanok, de tisztelettudóan rábólintok, igen, milyen kis bájos, virágos blúzt vett tényleg.

Valóban.

Jól állt neki.

Csakhogy nekem sokkal jobban.