15

1988. május 4. szerda

Kiderült ám, hol hánytam.
Reggel derült ki, mikor ébredeztem. Az ágyamon feküdtem, ami jó hír.
Betaláltam.
Viszont minden nedves körülöttem.
Ez a rossz hír.
Itt hánytam.
Az arcom alatt is nedves, a tenyerem alatt is.
És a mellem alatt is.
Ragad és kurva büdös.
Lassan, sóhajtozva, dülöngélve felülve láttam, hogy csak nedvesség van, a sűrűje nincs sehol. Áldottam a sorsot, hogy akkor nyilván kiszűrtem a fogammal és nem kellett abban a gusztustalan trutymóban feküdnöm. De így felülve azt is érzem, hogy sörhasam lett. Pedig tudom, hogy csak pálinkát ittam, nem ittam sört.
Akkor ez nem sörhas.
Megtapogattam magam és azt éreztem, mintha rengeteg reptéri cihával feküdtem volna le, betárazva lekvár, fánk, meg ilyenek, és az alvást egy BB baracklére hasalással kezdtem volna.
De nem ciháztam tegnap.
Benéztem a zsávoly felsőm, vagyis a nadrágba tűrt katonai zakóm és az ingem közé. Nem tudom, hogy csinálhattam, de oda hánytam be.
A ruha és az ágy felszívták a folyadékot, és egy mustár színű és állagú krém maradt, illetve gondolom a rajta forgolódás miatt került a derekamhoz.
Ebben a trutymóban feküdtem.

Alex a körlet másik oldalán, a szemben lévő ágyról figyelt felhúzott szemöldökkel és egy félmosollyal, azzal a várakozással az arcán, hogy na, erre mit mondasz?

Végignéztem magamon és annyit szóltam.

– Már megint milyen undorító vagyok

Alex finoman bólintott.

– Igen.

– Kurva élet! Soha többet nem rúgok be!

Alex még szélesebben elmosolyodott.

– Nyilván.

Legyintettem és kimentem a körletből. A mosdóban összefutottam Nagy Feróval.

Rosszul mondom.
Nem futottam.
Ott találtam rá.

Állt, ráhajolva a mosdókagylóra, időnként vizet engedett a fejére, és őszintén öklendezett bele. Látott amikor bejöttem, holott fel sem nézett, a szevaszra, úgy válaszolt: ÁAavasz.

Ennél többet nem is diskuráltunk.

Tegnap beszédesebb kedvében volt, mert beavatott egy másik szubkultúrába. Az egyik az volt, amit én ismertem, vagyis a szkanderozó szubkultúra. Persze, én akkor azt hittem, ez az egy létezik.
De nem.
Létezett egy másik is.
Abban nem szkanderoztak, hanem azt méricskélték, hogy ki tudja a másik kezét tengelyén elforgatni, ujjaikkal összefogva a két karjukat. Feró is oda tartozott. És igen, emlékszem is, hogy Nagy Feró sose szkanderozott. De, mint kiderült az erejét összemérte másokéval.

Így tudott mindenki megbizonyosodni Dedi roppant erejéről.
Ha a magáéhoz mérte.
Azt meg egymással összemérve, hogy kinek, mennyi és mihez képest sok Dedi ereje. Mert azt mindegyik elismerte, hogy Dedi ereje vitathatatlan.
Közelében sincs senki.

Ez abban az időben derült ki, amikor a szkanderversenyek voltak, ráadásul pont az provokálta ki. A körlettársai ugyanis megkérdezték, hogy, te, Dedi, miért nem szkanderozol? Dedi nagyon nyugodt, intelligens és őszinte srác. Azt válaszolta.

– Mert nem akarok senkinek sérülést okozni.

Ez azért szöget üt az ember fejében.

– Miért Dedi, milyen sérülést okoznál?

– Csonttörést.

– Milyen csonttörést, Dedi?

– Bármilyet. Nálunk, az ujjhúzó versenyen, a kicsit erősebb is van, hogy letépi a kevésbé erős versenyző ujját.

– Ujjhúzó verseny? Mutasd milyen?

– Nem, nem. Semmiképp.

– De Dedi, ne tépd le, csak mutasd meg!

– Nem, nem.

– De, de.

– Na jó! Figyelj! Nyújtsd felém a karod, kapaszkodj az ujjaimba, el kell tengelyirányban fordítanom a tied, te ellenállsz, esetleg te fordítod el az enyémet, ha tudod.

Dedi az egyik leghangosabbat választotta, aki a leginkább erőszakoskodott, hogy mutassa az erejét. Megállapodtak az iménti szabályokban és neki kezdtek.
Illetve befejezték.
Mert Dedi, mintha nem fejtett volna ki ellenállást, a másiknak olyan sebességgel fordította el a karját, hogy az ellenfele hatalmasat sikítva térdelt le előtte.

– Ne! Dedi, engedj el! Elég!!

Dedi nem volt kegyetlen.
Pusztán annyit csinált, hogy teljesen nyugodtan, és rezzenéstelen arccal hagyta nyüszíteni a másikat, amíg tökéletesen megbizonyosodott felőle, hogy az soha többet nem kérdőjelezi meg később az erejét.
Azért tette ezt, mert ő tisztában volt vele.
Felelősen viselte.
Tudta, hogy nem szabad öntudatlanul szabadjára engednie, soha nem dühönghet.
És megismerve az erejét érdemel tiszteletet az az erő, amivel legyőzte.

Dedi marhakörmöző volt.
Nem a szakmáját tekintve, mert amúgy gimnáziumot végzett, hanem ez volt a hobbija. Nem nagyon lehet erre mást mondani, mert ugyan az eredeti ok gyerekkorban az iskola melletti kereset volt, de aztán része lett ennek a közegnek, minden idejét ezek közt az idős, elképesztően erős, egyszerű, de bölcs emberek közt töltötte.
Valószínűleg boldog volt, hogy ezek az emberek tisztelik.
Mert nehéz a tiszteletüket kivívni.
Nem adják könnyen.
De miután megmutatták Dedinek a marhakörmözés praktikáit, és látták, hogy erős, konok gyerek, maguk közé fogadták mihelyst ugyanazt meg tudta csinálni, amit ők.

A marhakörmözés Nagy Feró szerint kegyetlenül kemény munka. A marha patájáról kell a járás közben elkopott részeket levágni úgy, hogy ne sértse meg a lábát magát. Erre én azt mondtam, hogy oké, de ugye figyelembe véve, hogy a csirkéket hogyan szállítjuk, nem hiszem, hogy szempont, hogy hogyan csinálja, hogy okoz-e fájdalmat.
Feró azt mondta, hogy ez hülyeség, a marha nagy érték, nem sántulhat le, abba bele is dögölhet. Csak azt a brigádot hívják legközelebb is, amelyik pontosan dolgozik.
A körmöző egy hat-hét kilós fogót használ. Szóval ők hat-hét kilós szerszámmal végeznek precíziós munkát. Ráadásul mindezt rogyasztott lábbal, előrehajolva, nyújtott kézzel.

És Dedi tizennégy éves kora óta végzi ezt minden évben hónapokig.

Pokoli ereje van.
És nem konditeremben, statikus mozgással felpuffasztott látványizomzata lett, hanem a kemény fizikai munka által létrehozott nyers paraszti erő van benne.
Összehasonlíthatatlan.

Ugyanakkor, amikor én szkanderoztam, a többiek egymást ugyanúgy vadul hasonlítgatták, csak más szereplőkkel.

Semmit nem tudtam erről.

Vajon mennyi mindent nem veszek még észre?