260

Szeptember 2 Szerda

Ma délelőttös szolgálatba küldtek Ferihegy 1-re.
Szekeres volt a csüti, olyan mintha szimpatizálna velem, mert ma 4/4-be tett be. Vagyis az első négy órában kinn voltam a betonon, míg a következő négy órában meg benn. Amúgy a benn töltött idő legalább olyan unalmas, mint a kintlét. Meleg van, aludni nem nagyon lehet, olvasni nem szabad, széken ülve 4 óra idegesítően hosszú.

Kezdetben kinn tűzött a nap, aztán beborult, feltámadt a szél, perceken belül olyan jégeső jött, hogy azt hittem, mindent ripityára tör. Hatalmas göbök hullottak, szerintem megölt volna, ha nem szaladok be egy gép szárnya alá. A TU-154-es fémteste hangosan kongott, dübörgött, fájdalmasan üregesnek hallatszott.
Nem is értem, hogy tartja meg magát repülés közben, miért nem csuklik önmagába, ha ennyire nincs belül semmi. De összességében mégis elég jól tartotta magát, mert az üvegek sem törtek be, pedig hatalmas robajjal zúzódtak darabokra a felületen a jéggöbök.

A vihar nem tartott sokáig, viszont nagyon látványos lett a hatása, mert mintha behavazta volna a tájat, fehér lepel borította a betont. Nem hűlt le nagyon a levegő és ez a hirtelen jött tél, hamar elpárolgott, elolvadt a jég pár perc alatt. A meleg beton ontotta magából a párát, apró felhőpamacsok szakadtak fel belőle és álltak össze, majd talán a meleg levegő felhajtó ereje, talán valami életrevalóbb szellő összegyűrte és a magasba lökdöste őket. Lassanként sűrű pászmák terítették be a gépeket, sejtelmes alakok készítették fel őket a repüléshez: mint a rocksztárok, a szárazjég füstjéből bukkantak ki a csomagosok, a rampások.

Mindez csak percekig tartott, mint kályhalapon a köpés, sisteregve váltak semmivé az égből hullott jégkockák. De annyi időm volt még, hogy néhány apróbb jégdarabbal megdobáljam Simon Pistit. Ő azonnal vette a lapot, betárazott és egy Swissair gép kereke mögül dobált vissza. Igazán jót mulattunk, bár én sokkal pontatlanabbul céloztam, Simon se talált el engem, de azért közelebb csapódtak be az ő lövései.

Ilyen vihar mindennap jöhetne.