480

Január 25. Vasárnap

60 napom letelt már! Hatvan, hat van, 6one.
És még 480van van van még hátra.

Ma szabadnapos vagyok. Fekszem a körletben, alszom, pihenek. A többi kopasz szakácsot megint havat lapátolni vitték, engem nem bántottak az ügyeletesek, elterjedt a híre, hogy a Kónya szopat kegyetlenül négy napja. Sajnáltak is, meg hát a kegyelemdöfés joga az övé. Ő kell, hogy kivéreztessen igazán, hogy elkussoljak, megtörjek végre.
Hülyék ezek! Hahaha…

Nektek faszok, soha!

Ami ma letört az az, hogy megtudtam, meghalt Rodolfo.
Az egyik korombeli szakács mondta itt a körletben. Az ő szava járása volt a "csak a kezemet figyeljék, mert csalok".
Amikor a cigivel seftelt, akkor mondogatta állandóan. Ő találta ki azt is, hogy a vasajtót cigiért adjuk kölcsönbe. Azt a mennyiséget is ő felügyelte, ő osztotta ki a napi fejadagot, és aztán amikor az elfogyott, kerített máshonnan. Valahogy mindig volt cigarettája, rejtély, hogy honnan szerezte, de bármikor, bárki kért tőle, tudott adni.
A vasajtós cigivel beetette a többieket, utána kisebb szívességeket kért cserébe, pakoljanak össze rendesen a szekrényében, ágyazzanak be, pucolják ki a surranóját, ilyeneket, viszont egy idő után annyian tartoztak neki, hogy lassan kis császárként ugráltatta a körlettársaim. Vezéregyéniséggé vált, kikérdezték a véleményét, hozzá futottak a friss hírekkel, minden beszélgetésbe bevonták, látta-e kinn ezt, hallotta-e azt, járt-e civilben itt és itt. Ő lett a mindenben jól informált.
Valami vidéki kisvárosból került ide, jó kedélyű, közvetlen volt, vágott az esze, de az üzletben nem ismert tréfát, így mindenki azt gondolta, másban sem, ezért a privilégiumait nem vonták kétségbe.
Még emlékszem a kissé riadt szemeire, amilyen akkor volt, amikor idekerültünk. Nekem az egész jelenség hamisnak tűnt. Úgy láttam, hogy egy egész egyszerű srác, tán ilyen hatalma sosem volt, egyáltalán nem ilyen kinn civilben, de most valahogy elcsípett egy szerepet, amit jól csinál.
Gyakorlatilag én voltam az egyetlen, akire nem gyakorolt semmilyen hatást, nem dohányoztam, nem barátkoztam, és eszem ágában sem volt lekötelezettjévé válni bárkinek. De a többiek versengtek a kegyeiért és még az öregebb szakácsok is keresték a társaságát. Velem nem volt kapcsolódási pontja. De míg a többiek eleresztettek egyszer-egyszer valami sikamlósabb viccet velem kapcsolatban - amit meg én eresztettem el a fülem mellett, ő sosem piszkált.
Sőt.
Amikor néha összetalálkozott a tekintetünk, nem láttam benne ellenségességet, megcsillant a bizonytalanság, a tűnődő rokonszenv, meg valami könyörgésféle, hogy le ne leplezzem. Mintha ő is olyan kitaszított lett volna, mint én. Gyanítom belül egyedül lehetett. Nyoma nem volt a vagányságnak benne olyankor, ha összenéztünk.
Azt éreztem, hogy becsületes srác és ezt időnként a többiek tudomására kell hoznia, nem megy  másként. Hogy könnyítsen.
Amikor azt mondta "csak a kezemet figyeljék, mert csalok", akkor mondott igazat, akkor hozta a tudomására ezeknek, hogy hé faszok, át vagytok verve.
Mint egy viccen, úgy röhögtek.
- Áá Gyurikam, te egy nagy varázsló vagy!

És tényleg. Csak nem tudják mennyire.

Bejött a körletbe és elmondta, hogy Rodolfo meghalt. Felültem, megkérdeztem, hogy tényleg? Tényleg, mondta ő, fürkészte az arcomat, már a többiekhez beszélt, de még engem nézett. Nagyjából ennyit beszélgettünk egész idő alatt.

Én ültem elgondolkodva, Rodolfo járt az eszemben.
Gyerekkoromban sokszor láttam a tévében. Egész kicsinek idegenkedtem tőle, a gesztusai, az arca olyan fura volt, csalt és még mondta is.
De amit csinált, azt imádtam.

Most hirtelen elkezdett valódi múlttá válni a gyerekkorom, elkezdett szétporladni, nőtt a távolság, és megjelent a végérvényesség. Ma belém nyílalt, hogy a tévéből ismert, örökké létezőnek hitt szereplők szintén emberek, ők is kilépnek, eltűnnek. És a felhőtlen gyerekkoromat kézen fogva kísérik majd ők, a soha vissza nem térők, messzebb, egyre messzebb.
Végtelenül szomorú vagyok.

Rodolfo 1

Rodolfo 2