Centi_30.jpg102

 

 

 

 

1988. február 7. vasárnap


Ma kegyetlen hideg volt.
Egész nap.
Annyira, hogy benn a körletben is éreztük, ahogy az ablakok gyengébb eresztékein, mélyen, a szoba belébe kaparászott. Tulajdonképpen meleg volt benn, mégis, az ízületeket megtalálta és beleette magát.
Én természetesen éjszakás szolgálatba kerültem. Nem tudom, hogy tud ekkorát enyhülni pár óra alatt, de estefelé már ónos eső esett, az az áztatós, nedves ónos eső.
A kabát azonnal szívni kezdi készséggel, de a felülete szép lassan eljegesedik. Egyre vastagabb, duzzad szépen, olyannyira, hogy most már törik. A hajlatokban csak, de ott alaposan bepumpálja a vizet a két dörzsölődő jégréteg.
Kezdtem úgy érezni, hogy a zsávolyom is átnedvesedett, éreztem az esővizet a testemen.
Az Öregbetonra kerültem, Ferihegy 1-en.
Itt nincs menekvés.
Itt ki vagyok téve az elemeknek. Most olyan, mintha csak ez lenne a célja. Se repülő, se lépcsők, se oszlopok, se vontató, semmi, ami védelmet nyújthatna.
Itt most aztán tényleg ki vagyok téve a tomboló elemeknek.
Küzdhetek.
Rám fogják engedni a hópárducokat és a jegesmedvéket.
Egy arénában állok, egy gigantikus modern Colosseumban. És én vagyok a száznapos viadal hetvenedik napjának a negyvenedik gladiátora. Minden tisztes polgár ebéd utáni pihenőjét tartja, vagy csak simán butaságban fetreng épp, az idő is szar, nem megy senki az arénába.
Néző nincs, nem is közvetítik, a ceremóniamester sincs jelen, Isten is inkább pornót néz és maszturbál.
De tudom, hogy jönni fognak majd hópárducok és a jegesmedvék. Azok, akiknek a ketreceit véletlenül nyitva felejtik a részeg porondmesterek.
Lesz itt harc.
Nem is biztos, hogy elég leszek hozzá.
De egyedül vagyok.
Csak én vagyok és az ónos eső.
Küzdök, mint egy gladiátor.
Azt mondogatom, hogy "állj el, állj el".
Ez a fegyverem.

Ha mozgásban vagyok, úgy érzem gyorsabban ázik át a ruhám, érzem csorogni a vizet a hátamon.
Nem tudom, hogy valóban így van-e.
Az érzés valóságosnak tűnik.
Csakhogy az a kép is, hogy egy jeges kádban fekszem, pedig erről pontosan tudom, hogy nem igaz. De mi van, ha az se igaz, hogy csorog?
Meg kellene győződnöm róla, de azt csak úgy lehetne, hogy benyúlok a ruháim alá, viszont remegek, mint a kocsonya, a faszom gombolja ki emiatt a kabátot.
Küzdök.
Érzem, hogy csorog a hátamon, de nem hiszem. Azt mondom magamnak, hogy dehogyis. Csak félelmek rabja vagyok, megteremtem amitől félek. Nem csorog a hátamon a víz, nem ráz a hideg, csak be vagyok szarva az ónos esőtől. De ha legyőzöm a félelmem, elmúlik az érzés, és elmúlik az a gondolat is, hogy beázott a ruha. Még az is lehet, hogy az eső is elmúlik, eláll.
Mert lehet, hogy nincs is.
A képzeletem szülte. Nem valós.
Vagy ha igen, akkor bármi más az lehet, amit a képzeletem szül.
És valóban, mintha az eső lassan kezdett volna megszűnni.

han solo.jpgDe mielőtt végigszaladhattam volna az Istenné válás kurzusain, arcba kaptam, hogy nem alakítója vagyok a dolgoknak, hanem elszenvedője. Éjfélkor ugyanis lezuhant a hőmérséklet.
Az ónos eső azonban mégsem állt el úgy, ahogy kezdetben látszott, hanem ritkuló havazásba váltott. A hó beletapadt a kabátomat fedő jégkásába, elolvadt, és jéggé vált maga is.
Szinte éreztem, ahogy a ruhámra képződött jég súlya meghúzza a vállam. Először azt gondoltam, hogy az a jó, ha összehúzom magam, kisebb test, kisebb felület, kevesebb hőt ad le. De mindegy volt, mert a jég az egy negatív Dvorszky határőrként méretarányosan követi minden mozdulatom.
És hűt.

De nem tehet mást, őt kívül még hidegebb levegő támadja.
Ez nem lehet az én képzeletem.
Ha rémálmot akarnék, ezt akkor se.
Tehát ez olyan körülmény, amit nem tudok alakítani.
Mégse vagyok Isten.
Ez mégiscsak az Aréna.
Vagy még inkább vesztőhely.
Semmilyen menedékem nincs.
Sehol egy égő csipkebokor, aminél megmelegedhetnék, nincs pásztorbot, ami mögé behúzódhatnék.

A mellkasom nagyon fázik. Vacogok, csattog a fogam. Háttal állok az alig érezhető légáramlatnak, és így jobb, így elől kevésbé érzem a hideget. Sokszor beugrott, hogy ez nem igaz, hanem úgy igaz, hogy hátul fázom jobban.
Ezt elhessegettem, mondom, hogy elől melegebb.
Megálltam, hogy az elől összegyűlő meleg ne szökjön meg, de a hátamba kapaszkodó fagy állhatatosan nyúlkált előre. Ekkor arra gondoltam, hogy elől meleg. Nem volt könnyű, meg kellett próbálom összehasonlítani, hogy mekkora a különbség a leghidegebb és a legmelegebb részem közt, elkülöníteni, betájolni a kevésbé hideg területeket magamon.
Tudom, hogy csak az a kicsi szellő a különbség, és hogy a hátam konkrétan jobban ki van téve az elemeknek, ezért ott hidegebb hatások érik, mégis tudtam, hogy elől nem éri ilyen a testfelületem, tehát ott meleg.
Annyira, hogy már a kihűlés veszélye nélkül el tudok indulni, mert el kell, hogy viszont ne fagyjon el a lábam az ácsorgásban.
Ahogy megmozdultam, hatalmas reccsenéssel tört át a jég a hátamon, majd csilingelő bongásban hasadtak apró darabokra, a könyökhajlatomban, térdhajlatomban. Most így éjfélre úgy lehűlt az idő, hogy a kabátomra fagyott jeget, le tudtam söpörni.
Összetörögettem és lesöpörtem.
Sokáig tartott, igazi torna gyakorlatokkal, félénk csilingelés közepette gyűrtem magamon a ruhát, hogy mindenhol szilánkosan törjön.
És mondhatnánk, hogy ebbe ki lehet melegedni.
Igen, mondhatnánk, gondolhatnánk.
Ropogó kandalló mellett ülve igen.
De ahogy fogyott rólam a jég, úgy lett nyilvánvaló, hogy védett.
Mint egy páncél.
Most meg itt állok egy szitaszerű sodronyingben. Keresztüljár, átölel, bevon a fagyos Arénaszag.
Zörög, mint valami öreg kalitka, veri a vállam, ahogy vacogok.
De küzdök.
Geci hideg.
Nem hagyom magam!
Sőt győzedelmeskedni fogok!
A körülményeket nem tudom megváltoztatni. Ez világos.
De a testemmel én rendelkezem.
Nem hagyhatom, hogy függjön a körülményektől. Nem hagyhatom magára.
Ne a saját feje után reagáljon.
Ne remegjen már ennyire.
Sőt, semennyire se.
Ezt megmondhatom a testemnek, hisz az enyém. Ha én annak ellenére, hogy látom, hogy tél van és hideg, meleget tudok képzelni, a testemnek kutya kötelessége, azt érezni, nem azt amit tapasztalni vél.
Tehát vacogás ÁLLJ!

És tényleg, a hajnali őrjítően hideg ellenére nem vacogtam, el tudtam mulasztani a remegést.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
Semmi másra nem koncentrálni, és nem csak elképzelni, hinni, hanem tudni, hogy meleg van.
Erősen kell akarni, nagyon erősen.
És akkor megy.
Még szórakoztatott is, hogy miközben szinte trópusi meleget képzeltem magamnak, minden mozdulatnál recsegett rajtam a mélyen átázott kabátba fagyott jég.

 

Centi_30.jpg161

 

 

 

 

 

December 10. Csütörtök


Rövid Ugrás. Délelőtt F1-n.

Amúgy nem értem, hogy gondolták a tisztek a tegnap említett költözést? A Rövid Ugrások közt, alvás helyett?
De ez az időszak másra sem jó, álmos vagyok és kedvetlen. Persze, ez nem zavar senkit, a délutánom azzal telik, hogy szaladgálok kihallgatásokra. Először Szadó őrnagy hívat, jelzi, hogy ő nem akar velem foglalkozni, kihallgatásra rendel Vakondi alezredeshez. Ő a laktanya politikai tisztje, majd ő tudja, mit csináljon velem.

Az az érzésem, hogy valami gubanc lehet a színházi szereposztással, mert minden tiszt ugyanazt a szöveget darálja. Vakondi is csak néz az üveges, ostoba szemével, majd kifejti, hogy egy csődtömeg vagyok, egy igazi katasztrófa. Ha majd a határőrség egyszer bevégezte a feladatát, azt fogja a missziójának érezni, hogy az ilyen típusú katasztrófát megelőzze. Egyszer, csak figyeljem meg, még ő lesz a katasztrófavédelem vezetője és akkor az ilyen hülyéket és minden neki nem engedelmeskedő szervezetet megreformál. De most inkább menjek Fattyas őrnagyhoz kihallgatásra, ő majd tudja, mit csináljon velem.

Megyek Fattyas őrnagyhoz.

A szövegükön túl amiben egyformák a tisztek, az az, hogy egyik se ért engem. Magyaráznom kell, mit értek az alatt, hogy "nem akarok". Ritkán hallhatják ezt a szóösszetételt.
Ízlelgetik, forgatják a szájukban.

– Nem akar. Hogy érti azt, hogy nem akar? Nem tűnt fel, hogy nem a maga kedvéért jött létre a határőrség? Nem akar. Mit nem akar egyáltalán? Átköltözni egy másik körletbe? Van ennek valami értelme, mondja meg, van ennek értelme?

Fattyasnak próbáltam viccelni, hogy mit értek az alatt, hogy nem akarok.

– Jelentem, azt jelenti, hogy nincs szándék bennem. Ha lenne, akarnék. – válaszoltam hetykén, tán némi mosollyal is a szám sarkában.

De Fattyas őrnagy nem volt vicces kedvében.

– Szórakozik, katona? Azt hiszi velem viccelődhet? Úgy berendelem Barlog őrnagyhoz kihallgatásra, hogy arról kódul. Majd ő tudja, mi legyen magával. Mit képzel?
Emelte is a telefont és elmesélte Balrognak, hogy van képem viccelődni.

Megyek Balrog őrnagyhoz.

Na ő tényleg nincs vicces kedvében.
Olyan arccal néz, hogy azt látom benne, ha most a kivégzésem nézné végig, akkor is ilyen szenvtelen, sőt ellenséges lenne. Ne húzzam a drága idejét, futólépés a vesztőhelyre, gyerünk-gyerünk, tegyem már a nyakam a guillotine-ra, bújjak már bele a kötélbe, segítsek már betárazni a kivégző osztagnak. Ennyi ideje nincs rám.

nyaktilo.jpg

Így is beszél.

– Fiam, maga holnap költözik, nem kérdeztük a véleményét. Régen, néhány botütés után nem akadékoskodna, most érezze úgy, hogy megkapta.

Na itt tartunk. Tényleg simán kivégeztetne, mondja is, hogy ő sose ellenezte a testi fenyítést, engem ismerve igazolva is látja a szükségességét.

– Én tudom, mit kellene magával csinálni – fejezi be. – De sajnos, más idők járnak. Holnap költözik, de ma még beírom Nyírő alezredeshez kihallgatásra. Hadd tudja meg, milyen idiótákat sodor ide az élet.

Megyek Nyírőhöz.

Ő a legegyszerűbb eset. Végighallgatta, hogy nem akartam költözni, közli, hogy Balrog őrnagy arról is tájékoztatta, hogy holnapra mindez rendeződik és hogy ilyen idiótát, mint én, még soha nem látott. Nem is tudná mit csináljon velem, ha nem lennének ilyen hatékony emberei, mint Zádori, Horváth, Szadó, Vakondi, Fattyas és Balrog, akik megpuhították azt a eszement hülye fejemet. Na lépjek le, mielőtt nem tudja mit csinál.

Milyen egy béna szervezet ez?
Az, aki az alsóbb szinteken áll, csak azt tudja, hogy feljebb tolja a szart eggyel. Neki ne legyen ebben felelőssége, majd valaki dönt felette. Aki meg a legtetején van, az nem tudja, mit csináljon. És örül, hogy az alatta lévők, legalább tudják.
Nonszensz.

Hogy került a laktanya élére?
Ki ez?

Nagyon várom azt az időszakot, amikor legalább egyszer tudja ebben a kicseszett világban, hogy mit csináljon. Istenem, hogy lett ő laktanyaparancsnok?

Aztán visszaküldött a századhoz, induljon a bent töltendő szabadnap!