453

Február 21. Szombat

Hamar beleszoktam a konyhába, semmi különösebb teendőm nincs, a külső étteremből hozzák a kaját, nekem csak kiosztani kell, esetleg dolgoztatom a konyhamunkásokat. Érdekes helyzet, hogy néha lerendelnek nálam sokkal idősebb katonákat és én, mint kopasz szakács az elöljárójuk vagyok, azt teszik, amit mondok nekik.

Fura érzés a hatalom, keresik a kegyem, jópofizik mindenki a környezetemben. Kicsit fáraszt is mindez, néhány napja még egy senkiházi voltam, most fontos ember. Ismert leszek nagyon hamar, az első nap ugyanis mind a kétszáz embernek, akiknek kiosztottam a kaját el kellett mondanom, hogy igen, én vagyok az új arc.

Jönnek csőstül, akik a leszerelt szakáccsal kötött privát egyezségeik, juttatásaik jogfolytonosságát biztosítandó környékeznek meg, vagy csak  kerek perec kijelentik, hogy ez régen így volt, most is így lesz, esetleg valami egyéb szolgáltatást kínálnak fel – a raktáros sűrűbb alsógatya cserét –, és van, aki meg az előző szakács ellenszenvéből adódó mellőzöttségből igyekszik jobb pozícióba.
Mindenkivel barátságos vagyok, ez alól persze kivételt képeznek azok, akik a vélt jogaikat evidens örökségként akarják rám erőszakolni. De nem mutatom az ellenszenvem, mosolygok rájuk és elengedem a fülem mellett, ami nem érdekel.

Itt van például ez a pattanásos, kerek fejű, útlevélkezelő, öreg katona, a legellenszenvesebb mind közt. Mondja is nekem, hogy ő mindig két szelet húst kap.

Ennyit közöl.

Nincs hozzászokva, hogy ellent mondjanak neki, az látszik. Nem is teszem, rámosolygok és anélkül, hogy bármilyen módon reagálnék, normál fejadagot teszek a tányérjára.

– Öcsém, most mondom, hogy kettőt szoktam kapni. – nyújtja vissza a tányért. Én kiveszem a kezéből és a következőébe nyomom. Ő levegőért kapkod, magyaráz, hogy nem ismerem még, de majd meg fogom, itt ő mondja, meg mi legyen.

Hogy ezt ne érezze olyan erősen, a következő adagokat a mögötte sorakozóknak adom. A vezéri pozíciókra ácsingózó idősebb katonák rögtön kapnak az alkalmon, hogy csorbulni látszik a tekintélye, arrébb lökdösik finoman, hogy most útban van. A haverjai röhögnek, neki vörös a feje. Hogy jelezzem, nincs bajom vele, a következő normál adagot a kezébe nyomom. Hosszan fogjuk a tányért mindketten és mélyen egymás szemébe nézünk.
Nem leszünk barátok. De nem érdekel.

A konyhán pillanatok alatt átlátom, hogy mi mennyi időt vesz igénybe és a kötelező gyakorlatok gyors elvégzése után, ha a két öreg szakács nincs jelen, csak lógok naphosszat. Két étkezés közt semmi dolgom nincs. Az épület mögött van egy kummantásra tökéletesen alkalmas elgazosodott terület, jól el tudok bújni benne lukas időmben.

Ma például olyan szép idő volt, hogy kiterítettem két liszteszsákot és félmeztelenre vetkőzve napoztam. Ebben az évben ma először. Marha jó, még csak február van.

Kezdem kapisgálni, miért gondolja minden határőr, hogy a ferihegyi FEP álomszolgálat.