87

1988. február 22. hétfő

Reggel egy nagyobb vizitet tartottak a kórteremben, a szétroncsolt orrú srác még maradt, velem a vizsgálatok után közölte a főorvos, hogy haza engednek. Megnézték többen is a torkom, lázat mértek, és mindenki nagyon elégedetten konstatálta, hogy szépen gyógyulok.

Annyira persze nem, hogy szóban meg tudjam köszönni, mert ami az evésen kívül még nagyon fáj, az a beszéd. De az evéssel ellentétben, ezt ki tudtam teljesen iktatni.
Mindenesetre azt mondta a főorvos, hogy már csak a zárójelentést kell megvárnom és mehetek is. Persze a zárójelentés majd csak ebéd után lesz, de ugye nem sietek nagyon?

Dehogy sietek, sőt kicsit keveslem is ezt a pár napot, ilyen fájdalomért cserébe.
Fasza gyerek voltam, hogy ilyen ügyesen kijutottam a laktanyából, de az nem jó ötlet, hogy ebben az állapotban kerülök vissza a reptérre.
Akkor az egész nem tűnik olyan nagy dobásnak.
Inkább szopásnak hat.
De ha tudok beszélni, se biztos, hogy az osztályvezető főorvost meg tudom győzni, hogy maradnom kéne. Mérgesen feküdtem vissza az ágyba, alszom akkor, szarok mindenkire.

Jóval ebéd után kaptam meg a zárójelentést, meg azt az instrukciót, hogy a laktanyai orvoshoz menjek azonnal, ő kiír majd eü. szabira. A zárójelentésben benne is állt nagy betűkkel, hogy kímélő étrend, pihenés, és, hogy minimum két hét egészségügyi szabadság javasolt.

Két hét!
Minimum!
Na az igen, az már valami!
Az már megérte, mégis jól csináltam!

Este fél ötkor léptem ki a kórház kapuján, a laktanyába viszont már nagyon későn értem, a benti orvos már hazament, muszáj vagyok egy éjszakát itt benn tölteni.
Nem is baj, mert belázasodtam mire beértem.

Szadóhoz bementem, jelentettem neki mutogatással, hogy papírt kaptam, vinnem kell a dokihoz, átfutotta gyorsan, és elküldött pihenni, meg hogy holnap akkor azonnal menjek az orvoshoz, amint felébredtem.

Hamar lefeküdtem, tényleg lázas lettem, de előtte összefutottam Sípossal.

Borzalmasan rossz látvány volt, rázta a fejét, fénytelen, fakó tekintettel, mondhatnám tébolyultan a fásultságtól. Mélyre, a szemgödrei aljára húzódó szemmel nézett rám, megismert, de nem nagyon figyelt, én nem tudtam utána szólni, és kétséges volt, ha tudnék, hallaná-e, hall-e bármit a füle csöngésén kívül.

A körletben mesélték a többiek, hogy elhelyeztette magát Zalaegerszegre, arra hivatkozva, hogy a környékén lakik és neki jobb lenne ott.

Pár nappal ezelőtt kérvényezte, de a tisztikar már el is intézte, holott az ilyen kérésnek nem szokás eleget tenni.

Csak mert neki jobb lenne ott?
Közelebb lenne a szülőfalujához?
Ki nem szarja le?
Érdekel bárkit is vajon ilyesmi a határőrségen belül?
Ugyan már.
Én csak tudom, annyiszor hallottam már hogy a határőrség nem miattam jött létre és nem az én kényelmem hivatott szolgálni, hogy magam is elhittem.
Nem foglalkoznának ezzel a tisztek, ha nem lenne rém kényelmetlen, hogy náluk lett fogyatékos valaki. Ha ez kiderül mondjuk a nyilvánosság számára, akkor ne legyen a közelükben.
Ne az ő felelősségük legyen.
Tartozzon ez akkor már valami másik laktanyaparancsnokhoz, századparancsnokhoz. Meg valószínűleg, ahogy fogy el az értelem a srácból, az a tiszteket is frusztrálja, nyilván nem jó látni olyat, aki egy baleset folytán lett olyan tompa, nem születéstől fogva, mint ők.
Rossz lehet szembesülni a saját kapacitásunkkal úgy, hogy egy sérült elme produkál annyit.
De ez csak a körletbeli tagok feltételezése, bár erős a gyanúnk, hogy most nem tévedünk. Mindenesetre átvezényelték, holnap utazik.
Alex mesélte, hogy többen is el akartak tőle búcsúzni, de egykedvűen fogadta, már olyan fásult, hogy semmi nem dobja fel.

Egész éjszaka szarul voltam, lázam is lett és fájt a torkom is attól, hogy este erőltetni próbáltam és egy kicsit beszéltem én is a körlettársakkoz.