Volt csajom.

Egy hete.

Már csókolóztunk, de a mellétől még elhúzta a kezem.

Aznap mikor hazakísértem engedékenyebb volt, hagyta, hogy ölelkezéskor lejjebb csúsztassam a kezem, már-már a fenekén pihentek hosszan, miközben duruzsoltunk a kaputelefon mellett, amin időnként felszólt a szüleinek, hogy mindjárt megy. Aztán elengedtem, tenyeremben hazáig éreztem a feneke ívét, a lakáskulcsért is úgy nyúltam a zsebembe, hogy ezt az ívet ne veszítsem el. A kutya nem ugatott, csend volt az egész lakásban. Beléptem a nappaliba, a szemem szokni kezdte a félhomályt, ahol a szüleim ültek két egyenruhás katonatiszt társaságában.

Két kövér, tanyasi, bajszos fajta.

ÁÁÁ, az ifjú határőr! – állt fel és nyújtotta felém a karját az egyik.

Határőr?? Micsoda?

A másik is felpattant, jó alaposan megszorongatták a kezem, a fenék elszelelt belőle.

– Ülj le fiam, jó híreink vannak! 3 hét múlva vonulsz!

Még hallottam, hogy a vidám határőr életet ecsetelik egymás szavába vágva, mondták, hogy legyek büszke, kiválasztott vagyok, kiváltság a határőrség állományába kerülni, sokan a fél karjukat adnák érte. De zúgott a fejem. Három hetem van a csóktól a dugásig.

– Milyen csöndes az ifjú elvtárs, de nem baj minálunk megemberesedik.– fordultak nevetve Anyuék felé, akik szintén nem voltak nagyon megemberesedve most, egy félmosoly tellett tőlük csak. Ezért nagyot csapott a térdére a kövérebbik.

– Na mi megyünk is! 26-án találkozunk, Dvorszky határőr!

Napokig nem tértem magamhoz. Most múltam 18. Még egy csomó dolgot szeretnék csinálni, még nem nőttem fel, még nem is akartam, még hagyjanak!

De a behívó ott volt a kezemben, azonnali behívó november 26.-ára.

És könyörtelenül közeledett ez a nap.