539

November 27. csütörtök

Egy sárgás falú körletbe kerültem, húsz sráccal. Reggel senki nem keltett, senki nem jött be hozzánk, ha nem lettünk volna éhesek, ezt az állapotot mindenki jólesően nyugtázta volna. Nem nagyon alakultak beszélgetések még, a mennyezetet bámultuk csöndes, mély apátiában. Dél körül nyitott be az első ember a körletbe.

– Maguk mit csinálnak itt? – kérdezte egy barátságos arcú tisztes.

– Nem tudjuk. – válaszolt valaki közülünk.

– Hát akkor ki az isten tudja? Tegnap vonultak, mi? A reggeli után nem mondta maguknak senki mi a dolguk?

– Nem voltunk reggelizni.

– Mér?? Fényből táplálkoznak?

– Senki nem mondta…

– Maguknak ezt is mondani kell? – hitetlenkedett az őrvezető – Az éhség is parancsra jön maguknál? Na, jöjjenek, reggeli már nincs, de az ebédet megkaphatják hamarabb. Ezt a töketlen bandát! Minden bevonulásnál egyre hülyébbek jönnek!

Még egy kicsit dohogott, de elvitt az étterembe, elmondta, mikor vannak az étkezések és hogy nyugodtan menjünk magunk, csak álljunk rendesen sorba az étterem előtt a többi raj mögé. Sapka a fejünkön, ingek, gyakorló felső begombolva, kabátot ne vegyünk, azt tilos -10 fok felett.

Aztán mára ő is eltűnt.

Másnap reggelig megint senki nem szólt hozzánk.