Centi_30.jpg 533

 

 

December 3. Szerda

 

Alattam Szabó Gabi aludt, mellette a Réz Misi. Egy rajban voltunk, ők álltak előttem, mögöttem. Gabi amolyan gátlástalan pesti, Misi jóindulatú, hamisítatlan vidéki srác volt. Szokatlanul gyorsan lettünk jóban és szokatlanul erősen akartunk együtt lenni. Rajtunk kívül is mindenki igyekezett társakat szerezni, kellettek kapaszkodók, kellett támasz. Nélkülük mindig meztelennek, védtelennek éreztem magam.

A gyakorlópályán kúszni, csúszni, falni a keményre fagyott kenyeret, mártogatni a zsíros, langyos teába, cipelni a lőszeres ládákat, a golyószórót, mászni fel a magas figyelőbe, rakétás jelzőrendszert telepíteni, sokkal könnyebbé, sokkal elviselhetőbbé vált együtt. Bábokként rángattak bennünket, a feladatok végrehajtásához használt eszköz voltunk csupán, s ezt tudomásul venni társak nélkül, nem nagyon lehetett.

 Este megbeszéltük, hogy amint a bikanyakú horkolni kezd, a Misi belerúg alulról. Lefekvésnél kedvesen az arcába mosolyogtam, mintha viszonozta volna, de erre nem mernék megesküdni. Viszont nem sokáig mosolyogtam, mivel ő aludt el előbb. Körülbelül negyvenen kezdtünk feszengeni, amikor az ismerős és rettegett hang felharsant.

– Misi! Alatta vagy! Rúgj bele! – hallottam a Szabó hangját – Adj neki!

A felszólítást tompa puffanás követte, de ez csak egy pici ritmuszavart okozott.

– Misi! Misi! Rúgj nagyobbat, ne sajnáld!

Újabb puffanás. Kicsit nagyobb, mint az előbb, a ritmuszavar is csak egy kicsit hosszabb.

Szabó kifakadt.

– Ezt nem hiszem! Rúgj már egy igazit! Ne bénázz!

Hátulról is bekiabált valaki.

– Az istenért! Hallgattassátok már el!

Misi megint belerúgott, de a horkolás csak nem akart abba maradni.

– Baszd meg, Misi! Mit ügyetlenkedsz? Engedj oda!

Szabó a Misi ágyához tapogatódzott. Újabb hangok kapcsolódtak be.

– Remélem, megoldod a dolgot, kölök! Ne kíméld! Tömj párnát a szájába!

Menj arrébb! – szólt Misire, aztán hanyatt feküdt és páros lábbal a sodronyon át belerúgott a felette fekvő testbe. Az megemelkedett és csillapítás nélkül az ágy felső emeletéről a márványpadlóra zuhant.

Borzalmas durranással, reccsenéssel, koppanással ért földet. Elakadt a lélegzetünk. Reménytelenül meregettem a szemem a sötétben, nem láttam semmit. Minden, mindenki elcsendesedett, a kályha is visszatartotta a ropogást.

– Megöltem? – kérdezte kétségbeesetten Szabó. Hallgattunk.

– Valaki válaszoljon, könyörgöm! Megöltem?

Egy-két ágysodrony megreccsent, megnyikordult, de nem akadt szavunk. Hallottam, ahogy a Szabó bizonytalanul felült, s ekkor újult erővel harsant fel a bikanyakú horkolása. Szép egyenletesen, mélyen, dörmögőn, tán még az űrben is hallani lehetett.

– Ez nem igaz! – fakadtak ki többen – Nem ölted meg?

– Hét élete van! – védekezett Szabó – Most hogy ébresszük fel? Én hozzá nem nyúlok többet!

Nem akaródzott kibújni az ágyból, csak vártunk mi lesz.

– Felfázik odalenn – szólt egy vékony hang.

– Remélem megfagy! – jött a válasz.

– Valaki csináljon vele valamit!

Misi sóhajtott végül, leguggolt és értékes fél órát áldozva erre az éjszakából, visszavarázsolta az ágyba. Addig húzogatta a padlón mint egy rongybabát, addig pofozgatta, amíg magához tért annyira, hogy vissza tudjon mászni. Másnap bugyborékolva nevetett a szakasz, amikor a bikanyakú bicegve feltűnt imitt-amott.

 

Mint minden hajnalban, most is jön a reggeli torna.

Mínusz tíz-tizenkét fok van reggel, de mi rövidnadrágban, atlétatrikóban megyünk tornázni. Soha nem érzem frissebbnek magam, mindez csak arra jó, hogy aznapra többet nem tudok átmelegedni. A bikanyakúnak lyukas a bakancsa, rossz nézni, ahogy cuppog ki-be rajta a hólé. Szabó este rákiabált, hogy cseréltesse már ki, de az csak ült, nézett maga elé, s dörzsölte a lábujjait lefekvésig.

Rettenetes hideg van. A reggeli torna után vagy lőtérre megyünk IFA-val vagy a gyakorlótérre gyalog. Késő délutánig szaladgálunk, fekszünk, kelünk, kúszunk, mászunk, ahogy a kiképzőink akarják.

süti beállítások módosítása